Azokat a bizonyos nagy politikai döntéseket általában kiélezett történelmi helyzetek generálják. Merre induljanak a más törzsek által fenyegetett, később honfoglalóvá vált magyarok? Kitől kérjen a keresztyén hitre tért királyunk koronát? Vállaljuk-e a szembeszállást a nyilvánvalóan túlerőben lévő és korában geopolitikai szuperhatalomnak számító mongol vagy oszmán birodalommal? Ragaszkodjunk-e – még ha csak formálisan is – államiságunk megtartásához abban a reményben, hogy valamikor azt újra élő szervezetté tehetjük? Kiálljunk-e nemzeti érdekeinkért akár a Habsburg-, akár a szovjet elnyomással szemben, mikor első pillanatra, rövid távon teljesen reménytelennek mutatkozik a küzdelem?
Mind-mind olyan döntési pontok, amikor a világpolitika és az eszmék bonyolultsága ellenére kristálytisztán rajzolódott ki két út a horizonton: vagy a politikai-nemzeti öngyilkossággal felérő passzivitás, külső hatalmakhoz történő igazodás, a „korszellemmel” történő sodródás – vagy a „saját” cselekvés. És a béke és biztonság (látszatának?) ellenére drámai időket élünk ma is: a világ változásban van, a „történelem végéről” szóló jövendölések befuccsoltak, új állami és digitális óriások emelkednek fel, a gazdasági és katonai centrumok fokozatosan tolódnak el keleti irányba, miközben a neomarxizmussal felpumpált liberalizmus (ön)gyilkos háborút visel saját otthona, a nyugati civilizáció ellen. A kommunizmus összeomlásával – sajnos – nem köszöntött be a jóléti demokrácia kánaánja, az Európai Unió világgazdaságban, ipari-technológiai innovációkban betöltött szerepe zsugorodik. A kontinenst pénzügyi, migrációs krízis, majd a koronavírus-járvány sújtotta, miközben az eurózóna fundamentumai recsegnek-ropognak, a déli tagállamok költségvetési-államháztartási helyzete siralmas, nem beszélve minden probléma egyik fő okáról, a demográfiai hanyatlásról.
Mindennek ellenére a brüsszeli hivatalosságok és tányérnyalóik nem a sokasodó nehézségek gyakorlati, „hétköznapi” megoldásán törik a fejüket, hanem az emberi valóságtól totálisan idegen intézményi és ideológiai frontvonalakat építenek ki, majd azokról indítanak támadást – legfőképpen azok ellen, akik pusztán normálisan, „egyszerűen” szeretnék élni mindennapjaikat. Az intézményi hadállás lényege, ami állítólag minden gondra megfelelő recept: „több Európai Uniót!”. Minden uniós eljárásnak, legyen az kötelezettségszegési vagy jogállamisági, minden hivatkozásnak a „közös értékekre”, minden új brüsszeli hivatal vagy ügynökség felállításának az az érdemi üzenete, hogy az egyneműsítő, falanszterelv alapján működő birodalmi központ mindent megold – mi több, a föderális szuperstruktúra kialakítása minden európai életének célja és értelme is kell legyen egyben. A mindent magába szippantó hatáskör-kollektivizálás tehát a keret, a „tartalom” pedig a kommunizmus óta nem tapasztalt ideológiai nyomásgyakorlás – melyben „végre” egymásra talált a korlátlan egyenlőségben és mindennek viszonylagosságában hívő liberalizmus és a baloldal.