Mese a szabad média ledarálásáról

A baloldalon még mindig azt hiszik, hogy különféle előjogokat vindikálhatnak maguknak.

Ebből a pár tucatnyi oldalból kiderült – és ez volt a legérdekesebb –, hogy valójában minden rendben, csakhogy. Csakhogy az emberek érzetei, amelyeket persze bizonyos cégek mértek fel, aztán bizonyos szervezetek kimutatásai nem azt támasztják alá, mint amire elsőre gondolhatnánk. Nem beszélve a média csúfos pozícióiról, amelyekről informá­ciókat újfent megbízható szövetségesek szállítottak. Elképesztően gyenge, minőséget nélkülöző anyag.

Itt érünk vissza a Telex korábban beharangozott cikkéhez. Az Index 2.0 nem lacafacázik, azzal indít, hogy az 1994-es választási csalódás mindennek az alfája és az ómegája a Fidesznél. Hiszen még egy-két évvel azelőtt is a sajtó a kezükből evett, de érkezett a székházbotrány, és minden népszerűség odalett. Bővebben ezzel az úgynevezett botránnyal nem is foglalkoznék, megtették azt már előttem számosan, cáfolva a befeketítési kísérleteket, inkább az előidézőiről beszélnék. A kiindulási ok ugyanis az volt, hogy a Fideszt el kell pusztítani. Miért kell így tenni, lehetőleg példát statuálva? Mert vezényszóra nem álltak be az MSZP, az SZDSZ és a többiek mellé a Demokratikus Chartába.

Az elvtársak a 90-es évek elején úgy gondolkoztak, hogy megéri felfuttatni ezt a pártot. Több okból kifolyólag is. Fiatalok, tehetségesek, értik az emberek nyelvét. Sokkal jobb lieblingje is lehetne az egykori állampártnak, mint amilyenné az SZDSZ vált, mert utóbbiról már akkor is egyre inkább foszlott az a kép, amit igyekeztek magukról megtartani. Magyarán, gyorsuló ütemben kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy antikommunizmusuk kezdetben egészen ügyesnek látszó, de végül hazug álca.

Mi más is lehetne mindez egy olyan párttól, amelynek vezetői sorában egykori impexes, ávós, illetve a Kádár-rendszer szélsőbaloldali elhajlói voltak? Nem igazi fricska ez a demokratikus értékeknek? És amikor bebizonyosodott, hogy erre a szerepre nem hajlandó a Fidesz, akkor a megígért leszámolást nagyon is hatékonyan igyekeztek megvalósítani. Mivel mással, ha nem a sajtóval, illetve azzal az ostoba székházüggyel. Majdnem sikeresek is lettek, nem sokon múlt, hogy a Fidesz bekerült a parlamentbe. Erre fel ezek a gaz autokraták – így a Telex további ismertetése – rájöttek, hogy bizony sajtó nélkül nem megy.

Mi több, azt is felrója ez a nagyszerű tényfeltárás, hogy a 2002-es választási vereség egyik legfőbb okának is azt tartották, hogy még mindig a komcsik birtokolták a médiapiac döntő részét. A Fidesz pedig vette magának a bátorságot, és elkezdett még gyorsabb ütemben médiát építeni. Ahol aztán a későbbiekben volt merszük még arról is beszélni, hogy Medgyessy kommunista ügynök volt, Gyurcsány meg első kormányzása utolsó évét hazudozásokkal töltötte. Most mondják meg, mihez nem volt bátorsága a Fidesznek! Pedig engedélyt sem kértek hozzá az igazi sajtósoktól.

A 2010 utáni időszak pedig maga a jeges rémület. Nézzék, van itt egy alapvető és el nem hanyagolható körülmény. Egy körülmény, amire már írásom elején is utaltam: a baloldali sajtó nagyjából és egészében senki mást nem ismer el saját magán kívül. Önmagát bálványozza, kényezteti, tejben-vajban fürdeti. Őszinte, mély meggyőződése, hogy már-már ezzel megegyező fontosságú feladatot lát el, amiért a társadalom többi részétől feltétlen, ájult tiszteletet érdemel. Ámde előfordul, hogy olyan újságírókkal találkoznak, akik mind­amellett, hogy tisztában vannak saját, világban elfoglalt helyükkel, és nem küszködnek személyiségzavarral, még annak is nevezik a balos újságírókat, amik: egy világos, országrontó eszme katonáinak.

Ezek a lányok és srácok még mindig azt hiszik, hogy különféle előjogokat vindikálhatnak maguknak, és ennek egyik része az is, hogy csak ők illethetnek bárki mást különféle jelzőkkel. Aki nem ért velük egyet: propagandista. Aki Trockijtól jobbra határozza meg magát: propagandista. Aki magasról tojik azokra a bizonyos, régen hülyítésre alkalmas, de mára rég el- és lebukott BBC-normatívákra: propagandista. Nem értik, nem fogják fel, hogy az általuk hőn szeretett világ elmúlt. Lehetnek bármilyen zabosak és elkeseredettek, nem jön vissza. Többek között azért sem – számos óriási problémája mellett használható és használandó térként –, mert a közösségi oldalak világában a királyról mindig el lehet mondani, ha meztelen.

Ez van, srácok és lányok. A Telex cikke valójában óda egy elveszett, általuk visszasírt világhoz. Ahhoz a világhoz, amelyben büntetlenül el lehetett tiporni a jobboldalt. Soha többé nem lesz újra ilyen. Az viszont nagyon fontos, hogy megértsék a választók is: ez a hisztéria számukra nem releváns dolgokról szól. Belterjes, balos sírdogálás, akik csalódottságuk révén mindig az első sorban küzdenek majd, hogy feketíteni tudják a jobboldali mozgalmakat. Főleg az erős, országokat vezető, populista jobboldali mozgalmakat. Vegyük vissza a saját szavainkat! A populizmus nem pejoratív értelmű, és nem lehet többé szidalmazásként használni. Használjuk büszkén! Hiszen tudják: minden félsiker, ami dühíti és acsargásra készteti a baloldalt.

Az általuk kirobbantott botrányocskák nem valódi tényfeltárások – hiszen akkor nem sejtetések és feltételes módok lennének, hanem valódi bizonyítékok –, hanem újabb és újabb mérföldkövei a sértettségüknek. Így és csakis így érdemes ezeket kezelni.

A szerző újságíró, műsorvezető

(Borítókép: Munk Veronika és Dull Szabolcs, a Telex főszerkesztői. Fotó: YouTube/Képernyőfotó)