időjárás 12°C Dezső 2022. május 23.
logo

Pedofília és homoszexualitás

Tárkányi Ákos
2021.07.19. 08:00
Pedofília és homoszexualitás

A közelmúltban törvényjavaslat született a pedofil bűncselekmények elkövetőivel szemben és a gyermekek védelme érdekében (T/16365 számmal). Ez a pornó ellen is szólt, meg az iskolában a homo- és transzszexualitást normálisként bemutató „felvilágosítók” ellen is. Heves tiltakozást váltott ki egyesek részéről: volt, aki azon őrjöngött, hogy „az iskolai szex­edukáció” megtanítaná a gyerekeket (értsd: lányokat) arra, hogy a testükhöz nem nyúlhat akárhogy akárki – és ezt most megtiltják”. Ez szerintük még inkább növelheti a pedofília gyakoriságát.

Az vajon nem jutott eszébe az ekként vélekedőnek, hogy ma döntően a netes pornó a „szexedukáció” (amit jórészt ezzel az ürüggyel is védtek meg a balliberálisok a betiltástól)? Ott pedig a nőkkel való szexuális visszaélés és bántalmazás a domináns téma. Ez annyiban közös az iskolai szexedukáció mondanivalójával, hogy az is összefoglalható annyiban, hogy „a szex egy játék, ami főleg a fiúknak szórakoztató, de amihez ajánlatos óvszert húzni”. Természetesen a valóban család- és házasságcentrikus szexuális felvilágosítás és családi életre nevelés továbbra is engedélyezett, csak minisztériumi szinten ezután jobban utánanéznek annak, hogy azt ki folytatja.

Mások, többen azon méltatlankodtak, hogy miért szerepel a homo- és transzszexualitás iskolai normalizálásának a tiltása egy törvényben a pedofíliával. Hiszen, úgymond, „a másság attól nem fog eltűnni”, ha nem beszélnek róla. Nos, miután már biztosan tudjuk kutatási eredmény alapján, hogy a homoszexualitás nem genetikusan determinált, nem természetes állapot (Ganna, 2019), abban is biztosak lehetünk, hogy pszichés és kulturális hatások révén alakul ki az életút folyamán, jellemzően még felnőttkor előtt. Például amiatt is, hogy normálisnak állítják be? Kísérletezzünk e téren a gyerekeinkkel, vagy jobb, ha a törvényhozás betiltja az ilyen emberkísérleteket?

Tudva, hogy nem biológiailag determinált, hanem pszichés okok folytán jön létre, és hogy milyen káros életmódot jelent tipikusan, alaptalan a homoszexualista mozgalmárok azon követelése, hogy „őket csak megérteni kell”.

Káros lenne? Nos, az a szociológiai tapasztalat, hogy a homoszexuálisok között ritka a szexuális hűség, az ellenkezője viszont nagyon jellemző. Ami szükségszerűen következik abból a helyzetből, hogy úgyse születhet gyermek egy külső nemi kapcsolatból, ezzel a szexuális hűtlenség egyik fontos gátló tényezője „ki van lőve”. Másrészt nem kell biológiailag közös gyermekek felneveléséért felelősséget vállalni a saját kapcsolatban, ezért a saját kapcsolatot szilárdító egyik fontos tényező szintén hiányzik. Hiszen így, ha szexuális hűtlenség miatt felbomlana, az kisebb problémát jelent. Így labilisak a párkapcsolatok, jellemző a partnerváltogatás (Rault, 2019). A homoszexuá­lis viselkedés egy demográfiailag katasztrofális modell, a szükségszerűen gyermektelen és szükségszerűen bomlékony párkapcsolatoké. Itt csak „esetlegesen adódik” gyermeknevelés is és hosszú távú hűség is, de egyik se jellemző. Ugyanakkor a „már megint elhagyott” sokszorosan ismétlődő élménye, együtt a sokkal gyakoribb AIDS-szel és más nemi betegségek pszichés terhével érthetővé teszi, hogy sokkal gyakoribb körükben az öngyilkossági kísérlet és különböző mentális problémák. Igaz, ehhez hozzájárulhat az is, hogy körükben gyakoribb a gyermekkorban szétesett család vagy elszenvedett szexuális bántalmazás is.

Viszont a jó hír az, hogy az emberi szexuális identitás és beállítottság képlékeny, és ezért változhat jó irányba is, ami a homo- és biszexuálisok között nemegyszer spontán is megtörténik. Emellett terápia is segíthet, ami eddigi tapasztalatok szerint nagy átlagban az esetek mintegy harmadában teljesen sikeres (más esetekben nem vagy csak részben). Lényegében ez a gyógyulási arány az alkoholisták és drogosok terápiájánál is, ennek ellenére több országban – nemrég például Németországban – betiltották az ilyen terápiát, mivel az „nem hatékony” és „csak fölösleges lelki megterhelést okoz”. (Halljátok, alkoholisták?)

A legnagyobb fölháborodást az váltotta ki, hogy „az új törvény a pedofíliát összekapcsolja a homoszexuálisokkal”. Nos, a törvény ilyent nem állított – pedig joggal tehette volna. Ugyanis egy kutatásban (Goode, 1980) 150 nagykorú homoszexuális férfi 69 százalékának volt már 21 éves kora óta kiskorú szexuális partnere, 45 százalékuknak legalább hat ilyen partnere. A fiúgyermeket molesztálók 86 százaléka homoszexuális vagy biszexuális beállítottságúnak vallotta magát egy másik vizsgálatban (Erickson, 1988). Maguk a homoszexuálisok pedig gyakran éppen ilyen molesztálás hatására válhatnak azzá – ugyanis a megkérdezett homoszexuális férfiak 37 százaléka állította, hogy gyermek- vagy serdülőkorában szexuális visszaélés áldozata volt és ezek 94 százaléka férfi elkövető részéről (Doll, 1992). Bizony, szoros kapcsolat van e kutatási eredmények szerint a homoszexualitás és a pedofília között.

A DK előállt a maga „alternatív” törvényjavaslatával a „valódi pedofília” ellen, ami szerintük a katolikus egyházban jellemző. Ezzel kapcsolatban jó tudni, hogy az amerikai katolikus egyház kérésére az ottani John Jay Büntetőjogi Főiskola készített egy alapos tudományos vizsgálatot az összes, az USA-ban az 1950–2002-es időszakban történt esetről, amikor papot pedofíliával vádoltak. A John Jay Report szerint a vizsgált öt évtized alatt az USA-ban ezer papból egynél (de ha a közben meghaltakkal is számolunk, akkor talán négynél) történt olyan súlyos pedofil bűncselekmény, amiért letöltendő szabadságvesztésre ítélték az elkövetőt.

Az utóbbi két-három évtizedben a balliberálisok a pedofília vádját tették a katolikus egyház elleni egyik fő politikai és propagandafegyverré, noha a 70-es években még éppen közülük kacérkodtak sokan a pedofíliának a homoszexualitáséhoz hasonló normalizálásának a gondolatával. Köztük például Daniel Cohn-Bendit – a párizsi diáklázadások központi alakja, utóbb frankfurti alpolgármester, majd európai parlamenti képviselő –, aki ma azt állítja, hogy hazudott, amikor a 70-es években arról írt (a Pfasterstrand című szélsőbalos folyóiratban), hogy maga is követett el ilyen bűncselekményeket, mégpedig azokat propagandisztikusan, pozitív színben feltüntetve. De jó példa erre Patricia Hewitt brit munkáspárti politikusnő (utóbb egészségügyi miniszter) is, aki a 70-es években a Polgári Jogok Nemzeti Tanácsa (NCCL – utóbbi nevén Liberty) elnökeként befogadta a tanács tagjai közé a pedofília normalizálásáért lobbizó PIE (Pedophil Information Exchange) nevű egyesületet (Castella, 2014). Az NCCL /Liberty ennek eredményeként ki is adott hivatalos nyilatkozatokat, amelyek a pedofília és a vérfertőzés legalizálását támogatták.

De a pedofília nem bizonyult politikailag eladhatónak, túl népszerűtlen gondolat volt még a baloldali szavazók zömének is. Ezért bár a 80-as években bealkonyult annak, hogy ezt is baloldali céllá tegyék, de a 90-es években felvirradt annak a lehetősége, hogy „ha már ilyen népszerűtlen ez”, akkor jól fel lehet használni a katolikus egyház ellen. Az ellen az egyház ellen, amely a leginkább ellenzi a szexuális szabadosságot, az abortuszt, a homoszexualitást (az új baloldali célokat) – ezért jó, ha van mivel a propaganda szintjén sarokba szorítani…

Így aztán egymást érték az utóbbi évtizedekben a hatalmas publicitást kapó perek katolikus papok és püspökök ellen ilyen ügyekben. Lehet, hogy ezen esetek egy része rágalmazás volt – és az adott papot, püspököt ártatlanul hurcolták meg és ítélték el –, hiszen míg korábban éppen az esetleges rágalmazás pap áldozatait védte a szemlélet, újabban a papokkal szemben a „mindenki gyanús, aki él” felfogása vált jellemzővé, és az „ártatlanság vélelme” egyszerűen eltűnt a médiából, ha „a papi pedofília” témájáról van szó. De félő, hogy nemcsak a médiából tűnt el ez a fogalom, hanem az igazságszolgáltatás is időnként inkább az igaz­ságtalanság szolgálatába állhatott.

Ezt mutatja az ausztrál George Pell bíboros ártatlanul történt meghurcolása és elítélése. Őt az ausztrál Legfelsőbb Bíróság 2020. április 7-én, egyhangú döntéssel fölmentette a pedofil bűncselekmény elkövetésének vádja alól. Miután több mint egy évet ült ártatlanul. Pacemakerrel, bottal járva, 78 évesen. Úgy tűnik, egy kicsit ez volt az ausztráliai Mindszenty-per.

A szerző szociálpolitikus

(Borítókép: Illusztráció. Fotó: Pexels)