Tömören és röviden a fent jelzett címmel tudunk választ adni azokra a kérdésekre és felvetésekre, melyek az elmúlt hetekben a Védett Társadalom Alapítvány címére érkeztek. Bizonyos fokig olyan helyzetbe került a VTA kuratóriuma, mint a kamaszok szülei, akik miközben a gyorsan növekvő gyermekükre végre megfelelő ruhát és cipőt találtak, máris mehetnek vissza az üzletbe, hisz csemetéjük szinte másnapra ki is nőtte azokat. Azzal szembesültünk ugyanis, hogy támogatóink formális szervezet létrehozását kérik.
A célok, vagyis a normalitás megőrzése, visszacsempészése a mindennapok gyakorlatába továbbra is megmarad, hiszen a legfontosabb, hogy újra divatossá tegyük a normális életet. Küzdünk azért, hogy a híroldalak szalagcímein ne az extremitásra buzdítás legyen a meghatározó, ami egyébként kevesek magánügye, viszont a társadalom többségét folyamatosan irritálja. Miért lenne fontos millióknak, hogy ki, miként képzeli el a párkapcsolatát? Miért van állandóan napirenden a túlzott szexualitás ezerféle megközelítése? Vagy miként merészeli bárki a hit világát kirekeszteni mindennapjainkból, egymásra uszítva a felekezeteket? És különben is, miért hisz bárki a bábeli zűrzavarban, az alapjaiban eltérő kevert kultúrák együttélésének lehetőségében? Arról pedig hallani sem akarunk, hogy személyiségzavaros, vagy ami még riasztóbb, épelméjű, de elvetemült pedofilok a felnövekvő generációt molesztálni merészeljék.
A XXI. században világossá vált, a változtatáshoz a szavak ereje már nem elég. Mi hát a megoldás? Mindenekelőtt a többség, a normalitást kizárólagosan elfogadhatónak tartó emberek, „védők” akarata és elszántsága a leghatékonyabb mód a valódi ellenállás megszervezéséhez, majd a visszatámadáshoz. A legelső lépés a ránk erőltetett zsákutcából való kitöréshez a ma divatos, ugyanakkor a torzulást bizonyító szavak, kifejezések és már a létező élethelyzetek tudatos kiiktatása a közbeszédből és a napi gyakorlatból. Amikor valamit nem akarunk megtenni, vegyünk példát a már emlegetett kamaszkorú gyermekeinkről, unokáinkról. Hozzájuk hasonlóan fülünket egyszerűen reteszeljük el a számunkra nem kívánt mondatok, utasítások befogadása elől. Gondoljuk meg, milyen arcátlan ravaszsággal kényszerítik ránk az őrült világuk mondandóját. Bízzunk életösztönnel fokozottan megáldott csemetéink eredményesen alkalmazott technikájában, amit – biztos vagyok benne – egyetlen szülő sem képes cáfolni. Valamit meg nem hallani nem feltétlen a rossz szándék jele vagy hozadéka, hanem az önvédelem egyik formája.
A legjobb védekezés a hitünk meggyalázásával, nemzethalálunk víziójával, a hagyományos családi érték tagadásával, a kiskorúak személyiségfejlődésének torzításával szemben, ha még vitára sem méltatjuk az ellenünk acsarkodókat. Európában hetven éve, Magyarországon úgy tíz-tizenöt éve van jelen és persze egyre hangosabban és intenzívebben a normalitás támadása, lekicsinylése és eltörlésére tett kísérletek számtalan formája. Éveken át vitatkoztak erről jó szándékú elemzők és szaktekintélyek. Igyekeztek intellektuális indíttatásból partnerei lenni a mindenkit gúzsba kötni igyekvő ostobaságnak. Mire észbe kaptunk, csak az vált világossá, hogy játékszerévé váltunk a sötétség forgatókönyvét megvalósítóknak. A másik oldal nem érdemi vitát kezdeményezett, hanem a totális lerohanásunkra esküdött. Odaát csak egyetlen szabályt ismernek: ellentmondás nélkül hajtsuk végre a kiképzett csatlósaik által ránk erőltetett őrületet. Nem véletlen, hogy a tudatformáló médiájukban rendre alulmaradtak az észérveink, bármilyen szaktekintélytől is érkeztek. Győzött, és tort ült a hülyeség, az elfogadhatatlan, a szándékos pusztító eszmeiség, és mára már annak gyakorlata. És ezzel be is telt a pohár, itt a vége, fuss el véle, vagy röviden: elég volt!
Mert eljött az ideje annak, hogy nem csupán elhallgatni kell az elfogadhatatlant, hanem harsogni a jót, a követendőt, a normálisat. Hangosan és egyre több embernek kell kimondani mindazt, ami eleddig az emberek lelkében halmozódott feszültség és ellenérzés volt. Ne csak suttogva lázadjunk, attól félve, hogy a divatos kreténség lehurrogja a normálisan gondolkodót. Elérkezett hát az akciózás ideje. Alakzatba rendeződünk, vagyis összetartó, egymást támogató és egyre nagyobb létszámú közösségeket hozunk létre, ahol minden egyes „védő” hangja a többiekkel együtt határokon áthallatszik.
Következésképpen a normalitás ellenségei kénytelenek lesznek az erővel szembesülve taktikájukat megváltoztatni. És ez az a pillanat, amikor fordul a hadrend, hisz már nem mi, a többség követjük az általuk diktált forgatókönyvet, hanem át tudjuk venni a kezdeményezést. Nálunk lesz a fehér bábu, ahogy a sakkjátékban mondják. Mielőtt bárki rémülten keresné a padlása vagy pincéje mélyén lapuló katonai rohamcsomagját, hangsúlyozzuk, a „védők” akciói semmilyen különleges felkészültséget, kiképzést vagy harci eszközt nem igényelnek. Amire szükség van, a józan ész, a tisztességes emberi érzések, a jövő iránti felelősség, és mindenekelőtt a normális, évszázadok alatt kialakult emberi értékek védelmének eltökélt akarata. Okos, felkészült, igaz szavú, ismert és kevésbé ismert tudósokat, művészeket és más közéleti személyiségeket szólaltatunk majd meg. Felkérve őket, mondják el üzeneteiket a nemzetek polgárainak. Ahogy mondani szokás, felvesszük a kesztyűt, és tettekkel szorítjuk vissza az elfogadhatatlant.
A szóbeli üzenetek mellett rendezvényeken beszéljük át a teendőket, hallgatjuk meg és igyekszünk megfogadni a tenni akarók tanácsait. Tesszük mindezt azért, hogy szó szerint megszervezzük saját oldalunkat, hogy kis és egyre nagyobb közösségeket építsünk fel, ügyelve a külső, rosszindulatú provokációk elkerülésére. Mielőtt azonban a harci dobok megszólalnak, legyünk körültekintők, de bátrak is egyben, hiszen nem lehet eléggé hangsúlyozni, önök, a normalitás, az egyetlen lehetséges élettér oldalán állnak, a jó oldalon.
A szerző titkosszolgálati szakértő
(Fotó: Illusztráció. Fotó: Pexels)
