A mozit tehát azért forgatta le Kálomista Gábor és csapata, hogy – Gréczy Zsolt sugalmazásával ellentétben – ne merüljön feledésbe Gyurcsány Ferenc trágárságba torkolló szövegfolyama és annak következményei, hogy a mai tizenévesek és a húszas éveik elején járók is tisztában legyenek vele, hogy kinek a jópofáskodó kiselőadását hallgatták végig mostanában egy rózsadombi presszóban. A DK-s politikus mintegy megkoronázva az eszmefuttatását derűs, ámde előre kárörvendő mosollyal prejudikálta, hogy kevesen fogják megnézni a filmet, és rosszindulatú megjegyzéssel vizionálta, hogy a Fidesz buszokkal szállítja majd az érdeklődőket a filmszínházakba – miközben a valóság az, hogy Kálomista Gábor éppen azon izgul, hogy elegendő legyen a hazai mozikapacitás az érdeklődők befogadására. Az ultraliberális párt ex-szóvivője a végére még odacsapott egyet, amikor azon élcelődött, hogy ha a Fidesz biztos lenne a jövő évi parlamenti választások győzelmében, akkor nem készíttetne ilyen filmet, ezzel szemben viszont nyugodtan rögzítsük azt a tényt, hogy ez nem egy párt, sőt még csak nem is a jelenlegi kormány által finanszírozott film, hanem a filmet forgató cég magántőkéjéből és szponzorációs pénzekből kigazdálkodott műalkotás. Nagy különbség, ami nyilvánvalóan elkerülte az ugyanebben a műsorban szereplő jobbikos országgyűlési képviselő, Kálló Gergely figyelmét is. 

A filmtől függetlenül meg kell jegyezni, hogy minden magára valamit is adó kormánypárt soha nem lehet biztos a következő győzelmében, így nem is lehet érteni, hogy rutinos politikus lévén ez miért baj Gréczy Zsoltnak. Hacsak nem azért, mert a Fidesz nem adja át önként és dalolva a hatalmat nekik és szövetségeseiknek. Éppen ezért is okafogyott azt feszegetni – ahogy azt Gréczy Zsolt viszont megteszi –, hogy az Orbán-kormány hogyan teljesít. Ez nem tartozik erre a filmre, a csizma felkerült az asztalra. Ettől függetlenül persze nyugodtan lehet érveket sorakoztatni a jelenlegi kormány intézkedéseinek megvédésére, de az nem ennek a filmnek a feladata, még azon a szinten sem, hogy elterelje a figyelmet a lényegről, egyebek mellett az emberek életszínvonaláról. 

Veres Gábor újságíró ugyanebben a műsorban kétségbe vonta, hogy a filmben szereplő színészek tudták volna, hogy mihez adják valójában a nevüket. Az illető vagy megjátszotta a tájékozatlant, vagy tényleg ennyire az, de azt azért ne próbálja elhitetni senkivel, hogy egy színész úgy ír alá bármilyen munkaszerződést, hogy nem tudja, miről szóló filmben, milyen körülmények között és persze mennyiért fog dolgozni. Színész felmenőimtől tudom, hogy ilyen még a Rákosi-rendszerben sem volt. Egyébként ez a feltételezés szembemegy a józan logikával, a dolgok természetéből ugyanis az fakad, hogy a munkavállaló először tájékozódik, mielőtt elvállal egy munkát. Ahogy egy autószerelő sem javít gépkocsit csukott szemmel, úgy egy színésznek is elmondják, milyen filmben fog szerepelni. Senkinek nem tartottak ezúttal sem revolvert a fejéhez, hogy játsszon a Gyurcsány-filmben. A zsurnaliszta ezenkívül hiányolja az igazán nagy neveket is ebből a filmből. Ennek hátteréről azonban nem beszél, nevezetesen arról, hogy a filmben szerepet vállalókat a liberális túlsúllyal rendelkező színésztársadalom jó része szinte pszichológiai hadviselés alá vetette. Olyan színészről is hallani, aki elvállalta volna az egyik főszerepet, de amikor megkapta a fenyegetéseit, amelyek a teljes kiközösítésről szóltak, saját jól felfogott érdekeitől vezérelve inkább lemondott erről a lehetőségről.

Úgy látszik, így intézi el egy liberális közösség a vele egyet nem értőket. Mindent szabad, ami egyezik az ő véleményükkel, aki viszont szembemegy velük, annak „Vae victis!”

A szerző történész

Borítókép: Facebook/ELK RTUK