Giccs minden mennyiségben
A giccsadó egészen különleges helyet foglal el a magyar jogtörténetben, mindössze 1971 és 1983 között létezett, sem előtte, sem utána nem ismerünk efféle adónemet. Annak azonban, hogy 1971. december 17-én a művelődésügyi miniszter első helyettese, Orbán László (többi között ő mondott beszédet az állampárt Tudományos és Kulturális Osztályának helyettes vezetőjeként 1956. október 6-án Rajk László és társai újratemetésén, ami egyfajta rendszerellenes néma tüntetéssé vált) aláírja ezt a könnyűzenét hátrányosan érintő művelődésügyi miniszteri rendeletet, voltak előzményei, amelyek a pártállam különböző hatalmi fórumain való megnyilvánulásokban öltöttek testet. Ez érhető tetten például akkor, amikor a Magyar Rádió 1960-ban beszámolt szórakoztató politikájáról az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának, amelyben azt írták, hogy a tánczenében sikerült a giccset, az ízléstelenséget és az egészségtelen érzelgősséget – ahogy fogalmaztak – visszaszorítaniuk, valamint kijelentették, hogy a Táncdal- és Sanzonbizottság által jóváhagyottak közül sem játszottak mindent, mert „az ott elfogadottaknak elég jelentős része kihull a mi rádiós-rostánkon.”
De az MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztályának (TKO) 1957. december 14-ei ülésén elhangzottak is arról szóltak, hogy a giccset minden módon száműzzék a művészeti életből. Persze azt, hogy mit kell giccs alatt érteni, egyértelműen a kommunisták határozták meg, ahonnan már csak egy lépés volt annak kimondása, hogy az ebbe a tárgykörbe tartozó alkotások nem érdemelnek annyi gázsit, mint „komolyabb” pályatársaik. Azt írták:
gondoskodni kell arról, hogy a társadalmunkat támogató, művészileg értékes műveket jobban honoráljuk, mint azokat, amelyek sem egyik, sem másik szempontból nem olyan jelentősek. A szubvencionálás rendszerében is érvényesülnie kell ennek a szempontnak. Anyagilag is jobban támogassuk a szocialista realista alkotások létrehozóit, a magas színvonalú alkotói munkát. Nagyon határozottan fel kell lépni viszont minden ellenséges irányzat vagy értéktelen munka anyagi támogatása ellen. A díjazásnak olyan rendszerét kell megvalósítani, amelyik megakadályozza a giccs, a selejt terjedését.
Ami tehát giccs – így a pártállami verdikt –, az már nem is képviselhet értéket, azt ki lehet dobni a kultúra szemétdombjára, és az ilyenek még csak nem is érdemlik meg, hogy magas, vagy akár csak az átlagnak megfelelő fellépti díjat kapjanak, ezért aztán kijelentették:
Gyakran találkozunk a művészetek területén anyagi erőforrásainkkal arányban nem álló igényekkel. A művészek közt, a művészeti közvéleményben s az állami intézményeknél olyan szellemet kell megteremteni, amely elutasítja az ilyenfajta jelenségeket, magatartást.
Meg is lett ezeknek a kijelentéseknek a következménye, ezért is vezették be a giccsadót.
A kádári-aczéli kultúrpolitika azonban tisztában volt azzal, hogy a könnyű műfajt nem lehet száműzni a mindennapi életből, már csak azért sem, mert ez a terület termelte a legtöbb profitot a művészeti ágak között. A Magyar Rádió és Televízióval kapcsolatos teendők 1958. decemberi összefoglalásakor a TKO erről is szót ejtett:
Szórakoztató zene nélkül nincs szórakozás; hozzátartozik ez az élethez. Kell az operett, kell a tánczene. A tánczenében mindenekelőtt a szövegek igényelnek gondos figyelmet, mert a kispolgári életérzés, a giccses érzelgősség ide nyomul be a legörömestebb. A tartalmatlanság, betegesség, nihilizmus, cinizmus nem tűrhető meg dalszövegeinkben. Egészséges tartalmú, életörömet árasztó, jól énekelhető, gazdag, eleven ritmikájú táncdalokra van szükség. Itt is tanulmányozni kell a Szovjetunió példáját, ahol sok zeneszerző dalt ír a szocialista ember legkülönbözőbb érzelmi állapotairól. […] Ne gondoljuk, hogy nem fertőzi a szemét-zene az emberek, főleg a fiatalság ízlését és erkölcsét, egész tudatát.
A TKO 1959 márciusában egyúttal megállapította, hogy „A műsoros estek jelentős részben nem a nívós szórakozást, hanem a burzsoá giccset terjesztik. Egy 1958. évi budapesti statisztika szerint 2190 műsoros rendezvény közül csaknem 90% a könnyű műfajhoz tartozik. […] A Szerzői Jogvédő Hivatal adatai szerint 1958 novemberében az egész országban 6238 műsorengedélyt adtak ki. Ezek közül 4596 esetben a tánczene jelentette a műsort.” A TKO egy 1962-es jelentésében pedig az általános életszínvonal-emelkedéssel és a „polgári jómóddal” magyarázta, hogy megnőtt az igény az általuk kispolgárinak nevezett szórakozási módok, így az „olcsó tánczene, a szentimentális könnyűzene” iránt. Ezzel kapcsolatban megállapították, hogy
A zenei giccs hozhat anyagi eredményeket is, de az ezzel járó erkölcsi rombolás évekre vetheti vissza a kulturális fejlődést.
Egy 1960-as miniszter-helyettesi értekezleten, ahol az Országos Rendező Iroda (ORI) ötéves tervét vitatták meg, a jelentést tevő Lakatos Éva ORI-igazgató azt hangoztatta, hogy a könnyűzenében nem kaphatott helyet a „léhaság, giccs, cinizmus”, ami viszont nem oldható meg valamiféle jazzellenes hadjárattal.
Tudomásul kell venni, hogy a ma tánczenéje a jazz. Ezt a tánczenét kell helyes irányba terelni, megtisztítani attól az embertelen, elfajzott, mérgező jellegétől, amely az utolsó évek folyamán Nyugaton rárakódott, és ami nagy mértékben hat a mi tánczenénkre is. Ehhez kapcsolódó, nem kisebb probléma a táncdal-szövegek tartalmának, színvonalának megváltoztatása.
„A giccset nem szabad terjeszteni”
Innentől kezdve már csak idő kérdése volt; hogy valahogyan szankcionálni kívánja a hatalom az egyébként számára busás hasznot hajtó könnyűzenét, ez lett a giccsadó, miáltal még több bőrt le tudtak húzni ugyanarról a rókáról. Közvetlenül ennek bevezetése előtt, 1971-ben a Magyar Rádió és Televízió vezetősége leszögezte, hogy
semmifajta közönségigény kielégítése nem adhat felmentést az általános műsorpolitikai célkitűzések alól. A kispolgári giccset, amely nyíltan vagy burkoltan jelentkezik a műsorban, nem szabad terjeszteni. A közönség szórakozási igényeinek kielégítése azonban a jelenleginél magasabb színvonalon a Magyar Rádió és Televízió fontos és nem lebecsülhető feladata. Tudomásul kell vennünk, hogy a szórakoztatás és a művészet két külön fogalom.
Ez már a közvetlen előszobája volt annak, hogy a 6/1971. (XII. 17.) művelődésügyi miniszteri rendelettel a szellemi tevékenységet folytatók jövedelemadójának meghatározásakor a könnyűzenei műfajt értéktelennek minősítsék és külön teherrel sújtsák. A jogszabály számba vette a hatalom által társadalmilag értékesnek tartott művészeti ágakat, de ezek között nem sorolta fel a tánczeneszerzői, táncdalszövegírói, valamint a tánczene-előadóművészi tevékenységet.
A rendelet kimondta, hogy a három százaléknál magasabb adókulcsba – ez lett a giccsadó – csak a tánczenei és népzenei előadóművészek jövedelmei estek. Ez nagy felháborodást keltett a könnyűzenészek körében, de ellene tenni persze semmit nem tudtak annak ellenére, hogy elvileg a rendelet lehetőséget adott arra, hogy különböző művészek a besorolásuk ellen tiltakozzanak. Giccsadó sújtotta még az elektromos gitárokat és minden hangszert, amit ebben a műfajban használtak, az összeg beépült ezek fogyasztói árába.
Bár nagy port vert fel zenei berkekben, a pop-rockzenészeknek mégis meg kellett tanulniuk együtt élniük ezzel a dehonesztáló és megalázó helyzettel. Még a kommunista párt legfelsőbb vezető plénuma, a Kádár János által vezetett Politikai Bizottság is foglalkozott ezzel, amikor 1977-ben megállapította, hogy a könnyűzene iránt egyre nagyobb igény jelentkezett, de ezzel együtt a giccs és az álművészet is terjedt. A mindenkori kulturális miniszter által vezetett Szórakoztatásügyi Koordinációs Bizottság pedig kijelentette, hogy a szórakoztatóipar azért volt szerintük alacsony színvonalú, mert „a terület lényegében ki van szolgáltatva a különböző intézmények, vállalatok monopolhelyzetének”. Mintegy a giccsadó intézményét megerősítve szóvá tették, hogy a szórakoztatózene nem képezett kulturális értéket. Ezek közül kiemelte a bizottság egyebek között a beatet és a tánczenét, amelyek televíziós és rádiós közvetítése során ki kellett választani a legszínvonalasabb előadókat, hogy ne kapjanak publicitást az általuk giccsesnek ítélt és „nem szocialista magatartásmódot tükröző” alkotások.
A giccsadó kimúlása
Ugyanennek a bizottságnak a tagja, Vajda Tibor, a kulturális tárca könnyűzenei referense némiképp az akkori meanstreammel szembemenve leszögezte: adminisztratív eszközökkel nem lehet felszámolni a giccsre való igényt, legfeljebb hátrányos helyzetet lehet teremteni az ilyen művek számára, de a giccsadót a pártapparatcsik elítélte. Ugyanígy diszkriminatívnak ítélte meg azt, hogy a könnyűzeneszerzők és előadóik alig részesültek művészi kitüntetésekben, nívódíjakban, ráadásul a külföldi fesztiválokra való felkészülésben – ellentétben a komolyzenével – semmiféle segítséget nem kaptak a pártállamtól. Ismertetése szerint a legjobban ugyanakkor az fájt a könnyűzenészeknek, hogy nem volt munkaviszonyuk, és a dzsesszistákon kívül a Magyar Zeneművészek Szövetségében sem kaptak helyet. Vajda Tibor úgy látta, a tűrt kategóriában volt a könnyűzenészek legjelentősebb része, ami szerinte oda vezetett, hogy ez a jelző egyre inkább az „értéktelen” kifejezés szinonimájává vált.
Erre rímel a KISZ KB Kulturális Osztálya vezetőjének, Lendvai Ildikónak a véleménye, amit 1980-ban Pozsgay Imre kulturális miniszter felkérésére írt. Amellett, hogy annak a véleményének adott hangot, miszerint minden harmadik koncert után felelősségre lehetett volna vonni a szervezőket, azonban ez csak az esetek egy-két százalékában történt meg, nehezményezte, hogy állandó bejelentett munkahely híján esetenkénti megbízással léptek fel a pop-rockzenészek az ORI műsoraiban, de ugyanilyen problémaként említette a könnyűzenére kivetett giccsadót is. Ennek illusztrálására felhozta, hogy ugyanannak a gyermekversnek a megzenésítéséért a Koncz Zsuzsa-lemezt giccsadóval sújtották, míg Halász Juditét nem, pusztán azért, mert utóbbi színészként énekelte fel a dalt. A magánszervezésű könnyűzenei programokról megjegyezte, hogy túl sok volt közöttük a giccs, a közhelyszerű szövegekkel fellépő, divatjamúlt táncdal.
Ilyen előzmények után, a színfalak mögötti egyeztetések eredményeként jutott arra 1983-ban a pártállam, hogy a populáris zenei szcénát érintő diszkriminatív állapotot az általános jövedelemadóról szóló 45/1983 /XI.20./ minisztertanácsi rendelettel megszünteti, és eltörli a giccsadót. Köpeczi Béla művelődési miniszter is beszámolt erről később az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának készített jelentésében, úgy értékelve, hogy ez a lépés a műfaj fejlesztését szolgálta, amit a Politikai Bizottság 1982. november 9-i állásfoglalásának értelmében hajtott végre az államapparátus. A könnyűzenészek pedig fellélegezhettek, és talán már ekkor érezték, hogy nemsokára egy új korszak veheti kezdetét.
Borítókép: A Béke szálló, kupolaterme, a pódiumon középen Mátrai Zsuzsa énekesnő, jobbra Fóthy János és együttese. (Forrás: Fortepan)
