A díjazásnak meg kell akadályoznia a giccs terjedését!

A pop-rockzenészek életét a Kádár-korban nagyban megnehezítette, valósággal megkeserítette az az adónem, amelyet kifejezetten nekik találtak ki, vagy ha úgy tetszik, ellenük fejlesztettek ki. Ez volt az úgynevezett giccsadó, amelyet Victor Máté egyenesen Werbőczy Hármaskönyvéhez hasonlított, mert legalább olyannyira megnehezítette a populáris zenészek anyagi helyzetét, mint a XVI. században a jobbágyokét a Tripartitum. Azt azonban sokan nem tudják, hogy az akkoriban a zenészek által oly gyakran szidott giccsadó nem érte meg a rendszerváltást, már 1983-ban, negyven esztendővel ezelőtt megszüntették.

A Magyar Rádió Tánczenekarának koncertje az Erkel Színházban 1959. június 13-án, középen Sárosi Katalin táncdalénekesnő (Forrás: Fortepan)

A kádári-aczéli kultúrpolitika azonban tisztában volt azzal, hogy a könnyű műfajt nem lehet száműzni a mindennapi életből, már csak azért sem, mert ez a terület termelte a legtöbb profitot a művészeti ágak között. A Magyar Rádió és Televízióval kapcsolatos teendők 1958. decemberi összefoglalásakor a TKO erről is szót ejtett: 

Szórakoztató zene nélkül nincs szórakozás; hozzátartozik ez az élethez. Kell az operett, kell a tánczene. A tánczenében mindenekelőtt a szövegek igényelnek gondos figyelmet, mert a kispolgári életérzés, a giccses érzelgősség ide nyomul be a legörömestebb. A tartalmatlanság, betegesség, nihilizmus, cinizmus nem tűrhető meg dalszövegeinkben. Egészséges tartalmú, életörömet árasztó, jól énekelhető, gazdag, eleven ritmikájú táncdalokra van szükség. Itt is tanulmányozni kell a Szovjetunió példáját, ahol sok zeneszerző dalt ír a szocialista ember legkülönbözőbb érzelmi állapotairól. […] Ne gondoljuk, hogy nem fertőzi a szemét-zene az emberek, főleg a fiatalság ízlését és erkölcsét, egész tudatát.

A TKO 1959 márciusában egyúttal megállapította, hogy „A műsoros estek jelentős részben nem a nívós szórakozást, hanem a burzsoá giccset terjesztik. Egy 1958. évi budapesti statisztika szerint 2190 műsoros rendezvény közül csaknem 90% a könnyű műfajhoz tartozik. […] A Szerzői Jogvédő Hivatal adatai szerint 1958 novemberében az egész országban 6238 műsorengedélyt adtak ki. Ezek közül 4596 esetben a tánczene jelentette a műsort.” A TKO egy 1962-es jelentésében pedig az általános életszínvonal-emelkedéssel és a „polgári jómóddal” magyarázta, hogy megnőtt az igény az általuk kispolgárinak nevezett szórakozási módok, így az „olcsó tánczene, a szentimentális könnyűzene” iránt. Ezzel kapcsolatban megállapították, hogy 

A zenei giccs hozhat anyagi eredményeket is, de az ezzel járó erkölcsi rombolás évekre vetheti vissza a kulturális fejlődést.

Rátonyi Róbert a Tarka-est a stúdióban című műsor 1959. április 4-i felvételén (Forrás: Fortepan)

Egy 1960-as miniszter-helyettesi értekezleten, ahol az Országos Rendező Iroda (ORI) ötéves tervét vitatták meg, a jelentést tevő Lakatos Éva ORI-igazgató azt hangoztatta, hogy a könnyűzenében nem kaphatott helyet a „léhaság, giccs, cinizmus”, ami viszont nem oldható meg valamiféle jazzellenes hadjárattal. 

Tudomásul kell venni, hogy a ma tánczenéje a jazz. Ezt a tánczenét kell helyes irányba terelni, megtisztítani attól az embertelen, elfajzott, mérgező jellegétől, amely az utolsó évek folyamán Nyugaton rárakódott, és ami nagy mértékben hat a mi tánczenénkre is. Ehhez kapcsolódó, nem kisebb probléma a táncdal-szövegek tartalmának, színvonalának megváltoztatása.

„A giccset nem szabad terjeszteni”

Innentől kezdve már csak idő kérdése volt; hogy valahogyan szankcionálni kívánja a hatalom az egyébként számára busás hasznot hajtó könnyűzenét, ez lett a giccsadó, miáltal még több bőrt le tudtak húzni ugyanarról a rókáról. Közvetlenül ennek bevezetése előtt, 1971-ben a Magyar Rádió és Televízió vezetősége leszögezte, hogy 

semmifajta közönségigény kielégítése nem adhat felmentést az általános műsorpolitikai célkitűzések alól. A kispolgári giccset, amely nyíltan vagy burkoltan jelentkezik a műsorban, nem szabad terjeszteni. A közönség szórakozási igényeinek kielégítése azonban a jelenleginél magasabb színvonalon a Magyar Rádió és Televízió fontos és nem lebecsülhető feladata. Tudomásul kell vennünk, hogy a szórakoztatás és a művészet két külön fogalom.

 Giccsadó sújtotta az elektromos gitárokat is (Forrás: Fortepan)

Ez már a közvetlen előszobája volt annak, hogy a 6/1971. (XII. 17.) művelődésügyi miniszteri rendelettel a szellemi tevékenységet folytatók jövedelemadójának meghatározásakor a könnyűzenei műfajt értéktelennek minősítsék és külön teherrel sújtsák. A jogszabály számba vette a hatalom által társadalmilag értékesnek tartott művészeti ágakat, de ezek között nem sorolta fel a tánczeneszerzői, táncdalszövegírói, valamint a tánczene-előadóművészi tevékenységet. 

A rendelet kimondta, hogy a három százaléknál magasabb adókulcsba – ez lett a giccsadó – csak a tánczenei és népzenei előadóművészek jövedelmei estek. Ez nagy felháborodást keltett a könnyűzenészek körében, de ellene tenni persze semmit nem tudtak annak ellenére, hogy elvileg a rendelet lehetőséget adott arra, hogy különböző művészek a besorolásuk ellen tiltakozzanak. Giccsadó sújtotta még az elektromos gitárokat és minden hangszert, amit ebben a műfajban használtak, az összeg beépült ezek fogyasztói árába.

Bár nagy port vert fel zenei berkekben, a pop-rockzenészeknek mégis meg kellett tanulniuk együtt élniük ezzel a dehonesztáló és megalázó helyzettel. Még a kommunista párt legfelsőbb vezető plénuma, a Kádár János által vezetett Politikai Bizottság is foglalkozott ezzel, amikor 1977-ben megállapította, hogy a könnyűzene iránt egyre nagyobb igény jelentkezett, de ezzel együtt a giccs és az álművészet is terjedt. A mindenkori kulturális miniszter által vezetett Szórakoztatásügyi Koordinációs Bizottság pedig kijelentette, hogy a szórakoztatóipar azért volt szerintük alacsony színvonalú, mert „a terület lényegében ki van szolgáltatva a különböző intézmények, vállalatok monopolhelyzetének”. Mintegy a giccsadó intézményét megerősítve szóvá tették, hogy a szórakoztatózene nem képezett kulturális értéket. Ezek közül kiemelte a bizottság egyebek között a beatet és a tánczenét, amelyek televíziós és rádiós közvetítése során ki kellett választani a legszínvonalasabb előadókat, hogy ne kapjanak publicitást az általuk giccsesnek ítélt és „nem szocialista magatartásmódot tükröző” alkotások.

A giccsadó kimúlása

Ugyanennek a bizottságnak a tagja, Vajda Tibor, a kulturális tárca könnyűzenei referense némiképp az akkori meanstreammel szembemenve leszögezte: adminisztratív eszközökkel nem lehet felszámolni a giccsre való igényt, legfeljebb hátrányos helyzetet lehet teremteni az ilyen művek számára, de a giccsadót a pártapparatcsik elítélte. Ugyanígy diszkriminatívnak ítélte meg azt, hogy a könnyűzeneszerzők és előadóik alig részesültek művészi kitüntetésekben, nívódíjakban, ráadásul a külföldi fesztiválokra való felkészülésben – ellentétben a komolyzenével – semmiféle segítséget nem kaptak a pártállamtól. Ismertetése szerint a legjobban ugyanakkor az fájt a könnyűzenészeknek, hogy nem volt munkaviszonyuk, és a dzsesszistákon kívül a Magyar Zeneművészek Szövetségében sem kaptak helyet. Vajda Tibor úgy látta, a tűrt kategóriában volt a könnyűzenészek legjelentősebb része, ami szerinte oda vezetett, hogy ez a jelző egyre inkább az „értéktelen” kifejezés szinonimájává vált. 
 

A KISZ KB Kulturális Osztálya vezetője (Forrás: Filmhíradókonline)

Erre rímel a KISZ KB Kulturális Osztálya vezetőjének, Lendvai Ildikónak a véleménye, amit 1980-ban Pozsgay Imre kulturális miniszter felkérésére írt. Amellett, hogy annak a véleményének adott hangot, miszerint minden harmadik koncert után felelősségre lehetett volna vonni a szervezőket, azonban ez csak az esetek egy-két százalékában történt meg, nehezményezte, hogy állandó bejelentett munkahely híján esetenkénti megbízással léptek fel a pop-rockzenészek az ORI műsoraiban, de ugyanilyen problémaként említette a könnyűzenére kivetett giccsadót is. Ennek illusztrálására felhozta, hogy ugyanannak a gyermekversnek a megzenésítéséért a Koncz Zsuzsa-lemezt giccsadóval sújtották, míg Halász Juditét nem, pusztán azért, mert utóbbi színészként énekelte fel a dalt. A magánszervezésű könnyűzenei programokról megjegyezte, hogy túl sok volt közöttük a giccs, a közhelyszerű szövegekkel fellépő, divatjamúlt táncdal. 

Ilyen előzmények után, a színfalak mögötti egyeztetések eredményeként jutott arra 1983-ban a pártállam, hogy a populáris zenei szcénát érintő diszkriminatív állapotot az általános jövedelemadóról szóló 45/1983 /XI.20./ minisztertanácsi rendelettel megszünteti, és eltörli a giccsadót. Köpeczi Béla művelődési miniszter is beszámolt erről később az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának készített jelentésében, úgy értékelve, hogy ez a lépés a műfaj fejlesztését szolgálta, amit a Politikai Bizottság 1982. november 9-i állásfoglalásának értelmében hajtott végre az államapparátus. A könnyűzenészek pedig fellélegezhettek, és talán már ekkor érezték, hogy nemsokára egy új korszak veheti kezdetét.

Borítókép: A Béke szálló, kupolaterme, a pódiumon középen Mátrai Zsuzsa énekesnő, jobbra Fóthy János és együttese. (Forrás: Fortepan)