Erre alapozva pedig a szűk értelemben vett, de mainstream politikum jóformán ellenállás nélkül formálhatja át kábító perspektíváit hivatalos döntésekké – hiszen a társadalom jó részét már a politikai döntést megelőzően kellően érzékenyítették az adott témában, legyen az multikulti, migráció, internacionalizmus vagy éppen genderelmélet. Az egyik legprofesszionálisabb akcióképessége ugyanis pontosan az a balliberális oldalnak, hogy már a politika előtt megnyerik a politikát, a választási kampányokba valójában már eldöntött „társadalmi ügyeket” emelnek be. A liberális, jóemberkedő narratíva nem hiába igyekszik démonizálni „a politikát” és azzal szembehelyezni, arról leválasztani a „kultúrát”, a „civileket”, a „szakmaiságot”, a „tudományt”, a „sajtót” – azt szuggerálva, hogy a politikum egy posványos, pártos, förtelmes valami, míg a többi hivatásánál fogva nemes, független, pártatlan alrendszer (vagy legalábbis ilyennek kellene lenniük a nagykönyv szerint, ameddig a csúnya politika bele nem üti az orrát).

Ez persze igazából csak annak leplezésére szolgál, hogy a szekuláris progresszorok kiszervezzék a valódi döntéshozatalt ezekre a területekre, amelyeket politikán kívülinek, semlegesnek neveznek, de valójában ők uralnak, és amelyek formális és informális gesztusok révén meghatározzák közösségi és egyéni hétköznapjaink rendjét. És a képesség mindezek formálására – az jelenti az igazi hatalmat. Nem meglepő, hogy szent tehénként, a „primitív, törzsi” politika által érinthetetlen területként igyekeznek beállítani a populáris kultúrát vagy az akadémiai szektort, hiszen az azok által közvetített mintázatok igazolják a balliberális politikát, sugároznak szét a társadalomban és alapozzák meg a haladárok dominanciáját.

A filmvilág, a streamingszolgáltatók megrajzolják az ideális (multikulturális, „modern családokra” és genderekre épülő) társadalmat, az „igazi” természettudományok trónfosztják a babonás hitet, az „igazi” jog- és bölcsészettudományok alátámasztják a migráció hasznosságát, az eutanáziát, az abortuszt vagy a drogliberalizációt („brit tudósok bebizonyították, hogy…”), a „függetlenobjektív” média kegyetlenül ellenőrzi és számonkéri a kormányzatokat (persze csak akkor, ha azok jobboldaliak), az NGO-k perlési politizálással megálljt parancsolnak a „diszkriminatív” törvényeknek és megvédenek minden kisebbséget (csak épp a többséget nem, akik nyilvánvalóan tanulatlan suttyók, főleg ha vidékiek) vagy végső győzelemre viszik a zöld dzsihadizmust. A társadalom így megvalósult érzékenyítése (agymosása) után pedig nem kell megerőszakolni a lehetetlent, hogy a közvéleményre, bevett standardokra, informálisan már úgyis kialakult gyakorlatokra hivatkozva mindezt formalizált szakpolitikákba, jogszabályokba öntsék.

Olyan ez, mint amikor az antimilitarista pacifisták fegyveres harcra szólítják fel hívei­ket, mint amikor a farkasok kampányolnak a vegán étrendért – és játsszák a nagylelkűt azokkal, akiket megfosztanak. A szalonképesség feltételéül szabták ugyanis a nyugati standardok kritika nélküli átvételét, és arra kondicionálták a társadalmakat, hogy minimum fenntartásokkal – vagy kiátkozással – kezeljék azokat, akik rámutatnak arra, hogy a nemzeti sajátosságoktól történő megfosztás és a természeti törvények átmenetinek tételezése a koloniális logika szerves része. Ide tartozik az is, hogy az egyes szociális vagy szexuális „specialitásokat” általánosként igyekeznek beállítani, de az is, hogy a „jogállamiság” lett az új vallás – hiszen az a leghatékonyabb varázsszó az állami lét „átmenetivé” tételéhez. Ahogy Békés Márton fogalmazta meg korábban: „a Nyugatról Kelet felé irányuló egyoldalú normaátvétel lett a globális integráció értékfeltétele”.

És ezt a civilizatórikus attitűdöt szolgálja ki készséggel a hazai – a nem is olyan régen még általuk is nácinak nevezett Jobbikkal kiegészült – baloldal, amely kizárólag a külföldi minták szolgalelkű másolását tartja a politikacsinálás egyetlen lehetséges módszerének, sokadlagos jelentőséget tulajdonítva csak a magyar érdeknek. Ennek egyenes következménye, hogy folyamatosan Magyarországgal szemben politizálnak – külföldön és idehaza egyaránt.

A magyar jobboldali kormányzat viszont nemcsak elutasítja a mintamásolás idénydivatját, a balos szélhámoskodást és átverési kísérleteket, de önmagában megálló, további igazolásra nem szoruló célnak tekinti a magyar érdek védelmét, ennek következtében a mintateremtő politizálást. Ez a lokális döntéshozatal stratégiai autonómiá­jának védelmére épül, és nem utolsósorban arra, hogy megtörje azokat a megalvadt posztkommunista-liberális struktúrákat a médiában, a kultúrában vagy a gazdasági viszonyrendszerekben, melyek uralása révén a szupranacionális birodalmi hevület hazai vazallusai korábban akkor is hatalmon voltak, ha éppen nem kormányoztak. A magyar jobboldal hosszú idő után végre megtanulta, hogy szellemi-intellektuális tereprendezés nélkül a politikai csaták nyerhetetlenek.

A polgári-konzervatív kormány testtartása rést ütött a planetáris manipuláció pajzsán, példát mutat mintateremtésből – alkotmányozás, migráció, genderügy, gyermekvédelem, családtámogatás vagy akár energiapolitika terén –, valóra váltva ezzel a nemzetközi komprádorelit rémálmát: igen, lehet sikerrel a magát kizárólagosnak tettető liberális pszichológiai aufklérizmussal szemben, a saját érdekei mentén kormányozni egy országot. És hogy a bűn globalista napszámosainak még sok álmatlan éjszakájuk legyen, arról tehetünk április 3-án.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója