Az egész nyugati világban már hosszú ideje az az alapvető politikai kérdés, hogy lehet-e, szabad-e a balliberális fősodor ellenében kormányozni. Elképzelhető-e egy országban egy olyan politikaszervező erő hosszabb távra történő és stabil alapokon nyugvó „berendezkedése” (korszaképítése), amely nem osztja az érzékenyítésbe, bűntudatkultuszba és identitáspolitikába beleőrült korunk emblematikus tévedéseit? Megúszhatják-e egy állam döntéshozói külső, ellenséges beavatkozás nélkül azt, hogy nem tagadják meg civilizá­ciónk történelmét, kultúráját, amelyből végső soron mai szellemi és anyagi gazdagságunk, jólétünk fakad?

Első blikkre természetesen úgy tűnik, hogy a kérdésekre adható válaszok egy irányba konvergálnak: a nemleges felé. Globalista „posztvilágunk” (posztnemzeti, posztkeresztyén, posztbiológiai) ideológiája olyan centripetális erővel bír, amely nem pusztán összehangolni akarja a különböző társadalmak működését, hanem radikálisan át is akarja alakítani azokat a saját maga képére. Pontosabban nem is „saját képre formálásról” van szó, hanem arról, hogy a minden tekintetben létrehozni kívánt kevertség, korlátoknélküliség, cseppfolyósság révén egy, az eddigieket meghaladó „új társadalom” szülessen. És ez az új, délibábos eszméken nyugvó „térszerkezet” szupranacionális, föderatív, nemek és etnikumok feletti, „transz” jellegével magába szívja, abszorbeálja és átjárhatóvá teszi a korábbi, elnyomónak tételezett, zárt, lokálisabb struktúrákat.

A nyílt társadalom új rendje azonban csak tetteti az inkluzív jóemberkedést, azt, hogy harmóniát farag a káoszból. A szivárványszagú nyájasság valójában kárhozatra hívó csábtekintet, amely a „semlegesség”, az „egyenlőség” meg a „társadalmi igazságosság” álcája alatt a neomarxista elemekkel dúsított progresszív liberalizmus drámai ideológiai expanzióját akarja megvalósítani. Legfőképpen a genderőrület kapcsán vált teljesen világossá, hogy a saját beteg logikájukat akarják ráerőltetni a valóságra. Ehhez pedig számos eszközt fejlesztettek ki – világpolgári attitűd, a múlt megsemmisítésének üdvös volta, totális relativizmus, a hagyományok leminősítése, politikai korrektség, identitáspolitika, eltörléskultúra stb. –, amelyekkel valóban nehéz politikailag és kulturálisan felvenni a versenyt. Pontosan azért, mert ezen, valóban komoly intellektuális merészséget naiv terminusokba bugyolálja a szórakoztató- és tudatipar, a PR- és reklámvilág, és mint univerzális kulturális mintákat mutatja be a fogyasztóknak – akik minden nap e frissen szerzett frontélményekkel gazdagodva kelnek és fekszenek.

Erre alapozva pedig a szűk értelemben vett, de mainstream politikum jóformán ellenállás nélkül formálhatja át kábító perspektíváit hivatalos döntésekké – hiszen a társadalom jó részét már a politikai döntést megelőzően kellően érzékenyítették az adott témában, legyen az multikulti, migráció, internacionalizmus vagy éppen genderelmélet. Az egyik legprofesszionálisabb akcióképessége ugyanis pontosan az a balliberális oldalnak, hogy már a politika előtt megnyerik a politikát, a választási kampányokba valójában már eldöntött „társadalmi ügyeket” emelnek be. A liberális, jóemberkedő narratíva nem hiába igyekszik démonizálni „a politikát” és azzal szembehelyezni, arról leválasztani a „kultúrát”, a „civileket”, a „szakmaiságot”, a „tudományt”, a „sajtót” – azt szuggerálva, hogy a politikum egy posványos, pártos, förtelmes valami, míg a többi hivatásánál fogva nemes, független, pártatlan alrendszer (vagy legalábbis ilyennek kellene lenniük a nagykönyv szerint, ameddig a csúnya politika bele nem üti az orrát).

Ez persze igazából csak annak leplezésére szolgál, hogy a szekuláris progresszorok kiszervezzék a valódi döntéshozatalt ezekre a területekre, amelyeket politikán kívülinek, semlegesnek neveznek, de valójában ők uralnak, és amelyek formális és informális gesztusok révén meghatározzák közösségi és egyéni hétköznapjaink rendjét. És a képesség mindezek formálására – az jelenti az igazi hatalmat. Nem meglepő, hogy szent tehénként, a „primitív, törzsi” politika által érinthetetlen területként igyekeznek beállítani a populáris kultúrát vagy az akadémiai szektort, hiszen az azok által közvetített mintázatok igazolják a balliberális politikát, sugároznak szét a társadalomban és alapozzák meg a haladárok dominanciáját.

A filmvilág, a streamingszolgáltatók megrajzolják az ideális (multikulturális, „modern családokra” és genderekre épülő) társadalmat, az „igazi” természettudományok trónfosztják a babonás hitet, az „igazi” jog- és bölcsészettudományok alátámasztják a migráció hasznosságát, az eutanáziát, az abortuszt vagy a drogliberalizációt („brit tudósok bebizonyították, hogy…”), a „függetlenobjektív” média kegyetlenül ellenőrzi és számonkéri a kormányzatokat (persze csak akkor, ha azok jobboldaliak), az NGO-k perlési politizálással megálljt parancsolnak a „diszkriminatív” törvényeknek és megvédenek minden kisebbséget (csak épp a többséget nem, akik nyilvánvalóan tanulatlan suttyók, főleg ha vidékiek) vagy végső győzelemre viszik a zöld dzsihadizmust. A társadalom így megvalósult érzékenyítése (agymosása) után pedig nem kell megerőszakolni a lehetetlent, hogy a közvéleményre, bevett standardokra, informálisan már úgyis kialakult gyakorlatokra hivatkozva mindezt formalizált szakpolitikákba, jogszabályokba öntsék.

Olyan ez, mint amikor az antimilitarista pacifisták fegyveres harcra szólítják fel hívei­ket, mint amikor a farkasok kampányolnak a vegán étrendért – és játsszák a nagylelkűt azokkal, akiket megfosztanak. A szalonképesség feltételéül szabták ugyanis a nyugati standardok kritika nélküli átvételét, és arra kondicionálták a társadalmakat, hogy minimum fenntartásokkal – vagy kiátkozással – kezeljék azokat, akik rámutatnak arra, hogy a nemzeti sajátosságoktól történő megfosztás és a természeti törvények átmenetinek tételezése a koloniális logika szerves része. Ide tartozik az is, hogy az egyes szociális vagy szexuális „specialitásokat” általánosként igyekeznek beállítani, de az is, hogy a „jogállamiság” lett az új vallás – hiszen az a leghatékonyabb varázsszó az állami lét „átmenetivé” tételéhez. Ahogy Békés Márton fogalmazta meg korábban: „a Nyugatról Kelet felé irányuló egyoldalú normaátvétel lett a globális integráció értékfeltétele”.

És ezt a civilizatórikus attitűdöt szolgálja ki készséggel a hazai – a nem is olyan régen még általuk is nácinak nevezett Jobbikkal kiegészült – baloldal, amely kizárólag a külföldi minták szolgalelkű másolását tartja a politikacsinálás egyetlen lehetséges módszerének, sokadlagos jelentőséget tulajdonítva csak a magyar érdeknek. Ennek egyenes következménye, hogy folyamatosan Magyarországgal szemben politizálnak – külföldön és idehaza egyaránt.

A magyar jobboldali kormányzat viszont nemcsak elutasítja a mintamásolás idénydivatját, a balos szélhámoskodást és átverési kísérleteket, de önmagában megálló, további igazolásra nem szoruló célnak tekinti a magyar érdek védelmét, ennek következtében a mintateremtő politizálást. Ez a lokális döntéshozatal stratégiai autonómiá­jának védelmére épül, és nem utolsósorban arra, hogy megtörje azokat a megalvadt posztkommunista-liberális struktúrákat a médiában, a kultúrában vagy a gazdasági viszonyrendszerekben, melyek uralása révén a szupranacionális birodalmi hevület hazai vazallusai korábban akkor is hatalmon voltak, ha éppen nem kormányoztak. A magyar jobboldal hosszú idő után végre megtanulta, hogy szellemi-intellektuális tereprendezés nélkül a politikai csaták nyerhetetlenek.

A polgári-konzervatív kormány testtartása rést ütött a planetáris manipuláció pajzsán, példát mutat mintateremtésből – alkotmányozás, migráció, genderügy, gyermekvédelem, családtámogatás vagy akár energiapolitika terén –, valóra váltva ezzel a nemzetközi komprádorelit rémálmát: igen, lehet sikerrel a magát kizárólagosnak tettető liberális pszichológiai aufklérizmussal szemben, a saját érdekei mentén kormányozni egy országot. És hogy a bűn globalista napszámosainak még sok álmatlan éjszakájuk legyen, arról tehetünk április 3-án.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója