Az egész nyugati világban már hosszú ideje az az alapvető politikai kérdés, hogy lehet-e, szabad-e a balliberális fősodor ellenében kormányozni. Elképzelhető-e egy országban egy olyan politikaszervező erő hosszabb távra történő és stabil alapokon nyugvó „berendezkedése” (korszaképítése), amely nem osztja az érzékenyítésbe, bűntudatkultuszba és identitáspolitikába beleőrült korunk emblematikus tévedéseit? Megúszhatják-e egy állam döntéshozói külső, ellenséges beavatkozás nélkül azt, hogy nem tagadják meg civilizációnk történelmét, kultúráját, amelyből végső soron mai szellemi és anyagi gazdagságunk, jólétünk fakad?
Első blikkre természetesen úgy tűnik, hogy a kérdésekre adható válaszok egy irányba konvergálnak: a nemleges felé. Globalista „posztvilágunk” (posztnemzeti, posztkeresztyén, posztbiológiai) ideológiája olyan centripetális erővel bír, amely nem pusztán összehangolni akarja a különböző társadalmak működését, hanem radikálisan át is akarja alakítani azokat a saját maga képére. Pontosabban nem is „saját képre formálásról” van szó, hanem arról, hogy a minden tekintetben létrehozni kívánt kevertség, korlátoknélküliség, cseppfolyósság révén egy, az eddigieket meghaladó „új társadalom” szülessen. És ez az új, délibábos eszméken nyugvó „térszerkezet” szupranacionális, föderatív, nemek és etnikumok feletti, „transz” jellegével magába szívja, abszorbeálja és átjárhatóvá teszi a korábbi, elnyomónak tételezett, zárt, lokálisabb struktúrákat.
A nyílt társadalom új rendje azonban csak tetteti az inkluzív jóemberkedést, azt, hogy harmóniát farag a káoszból. A szivárványszagú nyájasság valójában kárhozatra hívó csábtekintet, amely a „semlegesség”, az „egyenlőség” meg a „társadalmi igazságosság” álcája alatt a neomarxista elemekkel dúsított progresszív liberalizmus drámai ideológiai expanzióját akarja megvalósítani. Legfőképpen a genderőrület kapcsán vált teljesen világossá, hogy a saját beteg logikájukat akarják ráerőltetni a valóságra. Ehhez pedig számos eszközt fejlesztettek ki – világpolgári attitűd, a múlt megsemmisítésének üdvös volta, totális relativizmus, a hagyományok leminősítése, politikai korrektség, identitáspolitika, eltörléskultúra stb. –, amelyekkel valóban nehéz politikailag és kulturálisan felvenni a versenyt. Pontosan azért, mert ezen, valóban komoly intellektuális merészséget naiv terminusokba bugyolálja a szórakoztató- és tudatipar, a PR- és reklámvilág, és mint univerzális kulturális mintákat mutatja be a fogyasztóknak – akik minden nap e frissen szerzett frontélményekkel gazdagodva kelnek és fekszenek.