Ellenzéki összefogás: bölcsőből koporsó

A Fidesz–KDNP egymás után a negyedik országgyűlési választáson szerzett kétharmados parlamenti felhatalmazást, ami bizonyítja, hogy tizenkét év alatt minden részvételi arány mellett, egy- és kétfordulós választási rendszerben egyaránt és minden típusú pártversenyben győzni tudott, függetlenül attól, hogy vetélytársai külön, egymással koordináltan vagy teljes összefogással indultak-e ellene.

A végeredmény szerint a kormánypártokra listán több mint 3,057 millióan szavaztak, míg a teljes baloldali összefogásra mindössze – kerekítve – 1,95 millióan. Ez azt jelenti, hogy a jobboldalra 232 ezerrel többen voksoltak, mint négy évvel korábban, az egyesült baloldal pártjai viszont mintegy 753 ezer szavazattal kevesebbet kaptak, mint ahány szavazója ugyanezen pártoknak 2018-ban külön-külön volt, hozzájuk számítva az azóta megszűnt Együttre leadottakat is.

A választás számos adata kiválóan alkalmas arra, hogy szemléltessük: a Fidesz–KDNP össztársadalmi merítésű össznemzeti néppárttá bővült, a baloldal pedig szociokulturális és társadalomföldrajzi értelemben egyaránt majdhogynem szubkulturális jelenséggé zsugorodott.

A Fidesz–KDNP-re adott belföldi listás szavazatok például százezerrel meghaladják 2010-es rekordját, amihez még hozzájön a negyedmillió határon túli levélszavazat 94 százaléka. A 106 egyéni választókerületből mindössze tizenkilencet volt képes megszerezni a baloldal, s ebből is tizenhét Budapesten található. A Fidesz–KDNP nemcsak listán tudott látványosan több szavazót szerezni (míg a 2018-ban külön induló ellenzéki pártok listaeredményeit összeadva enyhe többséget kapunk, most közel húsz százalékkal maradtak kisebbségben), hanem 106 egyéni jelölje közül 102 ért el a négy évvel ezelőttinél jobb eredményt. És ha már itt tartunk: a baloldal csak nagyvárosi körzetekben tett szert egyéni mandátumra, de ennek sem örülhet felhőtlenül, ugyanis bár Pécs és Szeged egy-egy felét megnyerte, a másikat a jobboldal vitte, a budapesti választókerületekben két helyen egy-másfél százalékon belüli volt a különbség, és a 2018-as eredményekhez képest többen szavaztak jobbra Pest déli–keleti részén.

A fővárosi és megyeszékhelyeken lévő, lakótelepi övezetekhez tartozó szavazókörök eredménye alapján nem csoda, ha Tölgyessy Péter kénytelen volt belátni, hogy „a Fidesz egyre inkább a munkásosztály pártja”. Meg persze a teljes vidéki Magyarországé, hiszen a 2022-es egyéni választókerületi eredményei átlagosan 5,2 százalékkal voltak magasabbak a négy évvel ezelőttinél, és a Budapesten kívül található 88 egyéni körzet közül 24-ben hatvan százalék fölötti eredményt ért el a jobboldal. Magyarország több mint háromezer települése közül csak 43 olyat találtunk, ahol a baloldal nem kapott ki listán a kormánypárttól! Ezek között két nagyobb település akad (Kazincbarcika, Tiszaújváros), valamint a már említett két dél-magyarországi megyeszékhely. A jobboldal viszont olyan városokat hódított vissza vagy egyenesen el, mint Érd, Dunaújváros, Komló, Miskolc, Nyíregyháza, Szentendre és Szombathely.

Újabb nagy tanulság az is, hogy az összefogás látványosan nem működött. Budapesten akad választókörzet, ahol az összefogás reménybeli szavazóinak fele-harmada elveszett, sőt az északkelet-magyarországi megyékben ez akár szimpatizánsaik feléről is elmondható. Egyértelmű az is, hogy a Jobbik-szavazóknak csak harmada tartott ki a párt mellett, így az összefogáshoz való csatlakozásból valójában – a kormánypártok mellett – a parlamentbe bekerülő Mi Hazánk húzott hasznot. Ennek is köszönhető, hogy ezúttal sem nem tévedett, sem nem túlzott Gyurcsány Ferenc, amikor azt mondta, hogy az elmúlt harminc év legsúlyosabb vereségét szenvedte el ez az oldal.

Ezt híven tükrözi az országgyűlés összetétele. Míg 2014-ben és 2018-ban egyaránt 133 képviselőt küldhettek a kormánypártok a parlamentbe, most ez a szám 135-re emelkedett, és mivel ellenzéki oldalon a Mi Hazánk hat mandátumot nyert, a fél tucat baloldali pártnak 57 széken kell osztoznia.

Legnagyobb ellenzéki frakciója a Demokratikus Koalíciónak lesz (belső megállapodásaik miatt valószínűleg tizenöt hellyel), ami egyébként választásról választásra hízik, fordított arányban az MSZP és a Jobbik képviselőcsoportjaival, amelyek közepes méretű frakcióból fokozatosan lettek egyre kisebbek (jelenleg tíz és kilenc hellyel), miközben a Momentum egyből felzárkózott melléjük tizenegy fővel. De helyet kell szorítani a hétfős Párbeszédnek is, és kipótolni öt főig az LMP mandátumait, hogy utóbbi frakciót alapíthasson. Ellenzéki összefogás – bölcsőből koporsó.

Ez a parlamenti arány természetesen befolyással van az egyes pártok állami támogatására és közéleti láthatóságára, s nemcsak a törvényhozási munkát (bizottsági elnökség, felszólalási időkeret), hanem a médiában való szereplési lehetőségeket illetően is. Azzal a trükkel, hogy közös listán indultak, a politikailag lejárt szavatosságú zombipártok (LMP, Párbeszéd) újabb négy évvel hosszabbították meg életüket, míg mások (Jobbik, Momentum, MSZP) tovább tudják leplezni szervezeti–szellemi válságukat. A Mi Hazánk bekerülésével viszont tarthatatlan az a képzet, hogy a hatpárti baloldal volna az egyetlen ellenzéki erő, miközben utóbbiak egymás közötti veszekedése garantált. Az ellenzéki kutyaszorítót mi sem jellemzi jobban, mint hogy az összefogás hibás konstrukciójának feladásánál már csak az lenne hiteltelenebb, ha kitartanának mellette.

Szélesedő nemzeti konszenzus

A domináns pártrendszernek megvan a maga társadalmi bázisa. A centrális helyzetbe való visszakerülésen túl immár társadalmi többségbe is kerülő kormánypártok mögött széles körű választói szövetség, valóságos nemzeti blokk alakult ki. A most megkapott, párját ritkító felhatalmazással élve a kormányzó pártszövetség képes lesz „megteremteni az osztályszövetségek rendszerét” (Antonio Gramsci), mégpedig a nemzeti integráció gazdasági és kulturális eszközeivel. Ebben a politikai helyzetben a legfőbb feladat most már nem az lesz, amit Orbán Viktor 2009-es kötcsei beszédében még igen helyesen úgy fogalmazott meg, hogy hagyjuk magunk mögött a megosztó „állandó értékvitákat”, hanem hogy ezek túlnyomó részének végső lezárása után „elérjük az egyetemleges társadalmi egyetértést” (Guglielmo Ferrero). Vagyis az egész társadalom horizontjára szélesítsük ki a nemzeti konszenzust.

Ez a mi munkánk, és nem is kevés.

A szerző publicista, történész

Borítókép: A Mi Hazánk Mozgalom eredményváró rendezvénye a Budapest Kongresszusi Központban az országgyűlési választás napján, 2022. április 3-án (Fotó: MTI/Kovács Tamás)