Amikor az ember fiatal – fogalmazzunk inkább úgy, hogy tapasztalatlan –, akkor nemigen látja, ismeri a maga útját. A családi háttér, a különféle példák, a modellkövetés irányítja tetteit, privát hőseinek döntéseit utánozza, sokszor úgy, hogy fogalma sincs róla. A gyengébb teljesítőképességű, bizonytalan ember mások szókészletéből, metakommunikációjából merít, ösztönösen utánozza példaképeit, mert úgy gondolja, hogy ami önmagában tetszetős, az lehet a siker kulcsa. Megfigyelhetjük ilyenkor, hogy sokszor ellentmondásokba keveredünk, mindig őszintén vallunk valamit, ami aztán új tapasztalatok megszerzésével semmivé foszlik az életünkben, mintha soha nem létezett volna.
A felnőtté válás talán legfontosabb eseménye, hogy megtaláljuk a saját utunkat.
Véglegesen kialakul, mi a miénk, és mit hagyunk másokra. Ennek következtében minden eseményre a saját ízlésünk, tudásunk szerint reagálunk, még akkor is, ha rossz válaszokat adunk. Ragaszkodásunk a valóságosan megélt szituációkhoz illeszkedik, a tapasztalat sokszor erősebb az elvárható magatartásformánál. Amikor megszereztük önmagunk felett az irányítást, akkor valóban szabadok vagyunk. Persze ennek a hatalomnak mindig gátat kell szabni a mérték és az erkölcs kettős súlya alatt. Ha nem tesszük, akkor a bátorság merészséggé, a tudásvágy hatalomvággyá silányul. Akkor már nem az a kérdés, hogy a megszerzett szabadságot milyen egyéni és közösségi célok szolgálatába állítjuk, hanem az események önálló életre kelnek. Az önzés, a sötétség eluralkodik életünkben, kiszorítva minden jót, amiért megszülettünk, amit szolgálni nemcsak jogunk, de kötelességünk is volna.
Pontosan erről ír levelében Seneca is: „A magasztos léleknek az a legjobb tulajdonsága, hogy kedvet kap a nemes dolgokra. Emelkedett szellemű ember nem leli kedvét az alacsonyrendű és közönséges dolgokban: a nagy dolgok látása vonzza magához és emeli fel őt. Ahogy a láng is egyenesen a magasba tör, nem tud elfeküdni és nem lehet elnyomni és nem tud megpihenni, ugyanúgy a lelkünk is állandó mozgásban van, és annál mozgékonyabb és tettrekészebb, minél tüzesebb volt. De boldog az az ember, aki ezt az ösztönét a nemesebb dolgoknak szentelte: a sors hatalmán és befolyásán kívüli helyzetet vív ki magának.”
