A közösségi építkezés hajszálpontosan úgy zajlik, mint az egyéni sorskérdések megválaszolása. Mi, magyarok kétségkívül felnőttkorba értünk, nemcsak éveink száma, de tetteink miatt is. Különösen, ha a Kárpát-medencei társnemzetekhez mérjük magunkat, rögvest kiderül, hogy tapasztaltak, rutinosak vagyunk. Ennek akkor látszik a legnyilvánvalóbb bizonyítéka, amikor vész fenyeget, gyülekeznek a felhők. A magyar közösségi válasz ilyenkor soha nem a féktelen pánik, az eszeveszett menekülés, mindennek a feladása, de nem is a legyintés, a veszély lebecsülése. Másként, mint az életösztön helyes és arányos megnyilvánulásaként nem értékelhetjük, ahogyan biztonságba helyezzük magunkat és szeretteinket, ahogyan elrejtőzünk, és várjuk a jobb időket. És amint egész történelmünket átvészeltük úgy, ahogyan védelmező subájában a pásztor lesi az örvénylő förgeteget, egyúttal mindig esélyt teremtünk a túlélésre. Újrakezdjük a közös életet, felépítjük a templomot és az iskolát, berendezzük, visszaszerezzük magát az életet. A lényeg a szabadság megszerzése, annak a joga, hogy ne mások, hanem magunk rendelkezzünk a saját ügyeinkben. Hiszen enélkül az élet pusztán az élet visszfénye, nem a megélt tapasztalatok, hanem az önként vállalt alárendeltségi viszony alapján működtetett vegetálás. Nem a szabad választások, hanem a kényszer útja.

Csak és kizárólag a saját tapasztalatok, az idegekbe bevésődött társadalmi normáink szerint igazít el bennünket nehéz időkben, nem mutat mások tapasztalatai, más időszakokban, más körülmények között adott válaszok felé. A magyarságnak változatlanul akad mondanivalója a saját létéről, hiszen ma is foggal-körömmel ragaszkodik nyelvéhez, hagyományaihoz, nemzeti kultúrájához, szokásjogához. És ez nagyon jó, nagyon örvendetes, valami olyasmi, amit hordozunk, továbbörökítünk. Valami, amit nem lehet megtanítani, csak emlékeztetnünk kell rá az olvasót, aki vélhetően maga is részese ennek az örök körforgásnak.

A nemzeti megmaradáshoz azonban mégsem elegendő az önmagunkhoz való ragaszkodás. Az ügyeink nagyjából a mohácsi vész óta nem az országban dőlnek el, kitettségünk, sérülékenységünk a modern kor előrehaladtával, a globalizációval egyre nyilvánvalóbb. Rajtunk csak az segíthet, csak az jelenthet hosszú távú megoldást, ha a meglévő nemzeti ragaszkodást hálózatépítéssel segítjük meg. Pontosan azt a megoldást kell alkalmaznunk, amit a magyarság közösségi felbomlasztásában olyan sikeresen alkalmaztak ellenünk. Tömörülnünk, ismerkednünk, szövetkeznünk kell, erkölcsi, politikai, gazdasági segítséget muszáj nyújtanunk egymásnak. Olyan hálózatba kell állítani a magyarság legtehetségesebb, nagyra hivatott, fiatal ­nemzedékeit, amely független a külső erőktől, amelyet nem külföldről finanszíroznak, egyidejűleg pedig csakis a bevezetőben említett pozitív önképet erősíti.

Ugyanakkor nem romantikus kényszerképzeteket, hanem cselekvő teret kell építenünk, korszerű és vonzó gondolatokkal, valahogy úgy, ahogyan a reformkor és a népi mozgalom alkotói irányt szabtak a maguk korának. Az új gondolatok ugyanis nemcsak a kortársaknak, hanem a következő nemzedékeknek is utat mutatnak. Minden eredeti felismerést haszonnal továbbvihetnek utódaink, akiknek pontosan ugyanazt a szellemi háborút, függetlenségi küzdelmet kell majd a saját korukban megvívniuk, amit mi is folytatunk 2022-ben. És a háborúnak – értsük ezen az önképek összecsapását is – már csak az a természete, hogy a módszertana, a dinamikája, a belső rendszere független magától a hadászattól, sokkal inkább a stratégiaépítés képességének művészetéről szól. Aligha véletlenül olvasgatjuk ma is Machiavelli, Clausewitz és Szun-ce régen írott, mégis örökké érvényes munkáit.

Ha nem értjük meg korunkat, elmulasztjuk az átlépést a saját korunkból a jövőbe, ha elfogadjuk, hogy helyettünk valaki más dönt a sorsunkról – akkor nem vagyok szabadok. Sőt, örökös gyermekkorra vettettünk, ahelyett, hogy a növekedés és gyarapodás elsődleges következményeként felnőttként élnénk. Folyamatosan tanulnunk, fejlődnünk kell, de immáron közösségi formában, az értelmetlen pótcselekvések helyett a valóban lényeges, közérdekű ügyekre összpontosítva. Csak és kizárólag így maradhatunk meg mi, magunk, és így adhatjuk át közösségi valóságként a magyarságot gyermekeinknek, utódainknak. Csak együtt sikerülhet, egyedül semmi esélyünk. Ennek a tudása nem repít fel bennünket elérhetetlen messzeségekbe, nem növünk meg erőn felül, viharos gyorsasággal, de tapasztalataink birtokában éppen annyi erőt szerzünk, hogy bizakodva és büszkén tekintsünk a jövendő magyarságára.

Borítókép: Romos lakóház előtt egy nő Mikolajivban 2022. augusztus 2-án, miután orosz rakétatámadás érte a dél-ukrajnai várost (Fotó: MTI/AP/Konsztantin Liberov)