időjárás 23°C Huba 2022. augusztus 19.
logo
CSENDES ÓRÁK – Mindig mindenütt igyekezzünk mi is teljes erőbedobással a valóságot közvetíteni

Legyél te is Fallaci!

Szentesi Zöldi László
2022.07.27. 08:05 2022.08.03. 10:48
Legyél te is Fallaci!

Új sorozatunk rám eső első írását fontos kérdésnek szentelem. Olyan ügynek, amellyel kapcsolatban sok személyes tapasztalatot szereztem, de mind ez idáig nem osztottam meg másokkal. Szóval: mit javasolnék a fiatal újságíróknak? Napok óta Oria­na Fallaciról olvasgatok, elsősorban Wéber Krisztina róla szóló remek könyvét, de magának a 2006-ban elhunyt olasz újságírónak az írásait is. Közben – mit tehetnék, magyarnak születtem – elsősorban a számunkra fontos tanulságokkal bíbelődik gondolatban az ember. Például azzal, hogy mi a szabadság, a szabad szólás, az igazság rendíthetetlen képviselete. Egyszóval az, amire minden újságírónak jelzőoszlopként illene figyelnie egy életen át, ahelyett, hogy végleg eltéved a féligazságok, az öncenzúra világában.

Szóval olvasgatom Fallacit, rácsodálkozom, micsoda nő, micsoda ember volt. Kíméletlen őszinteséggel képviselte mindazt, amit értéknek tartott a nyugati világban, interjúiban nem követett semmiféle udva­rias elvárást, előzetes igényt. Ha úgy alakult, beolvasott Kadhafi elnöknek (később klinikai hülyének is nevezte egy interjúban), odadobta Khomeini ajatollah elé a hagyományos iráni női viseletet, hogy márpedig ő nem hordja ezt a barbár öltözetet, valamint lemosta a döbbenten üldögélő Kissingert éppúgy, mint bármelyik világhírű beszélgetőtársát. Élete fájó eseményének nevezi utólag, hogy a számára ellenszenves, pökhendi és buta Lech Walesáról nem rögzítette írásban kedvezőtlen benyomásait, mert akkor, 1981-ben nem akart a Szovjet­uniónak előnyt adni. Utólag – tényleg nagy fájdalommal – azt mondta, hogy a Szolidaritás főalakjával le se kellett volna ülnie, mert nem tudta közvetíteni olvasóinak a teljes igazságot.

Fekete a Fehér Házban

Wéber Krisztina könyve kiváló Oriana Fallaciról. Időtálló mű. Javaslom szakértőknek és műkedvelőknek egyaránt. Egy kor rajza, ahol a középpontban méltán Fallaci áll.

Fallaci persze, ahogyan ilyenkor lenni szokott, éppen olyan zűrös és keserű magánéletet élt, amennyire újságíróként naggyá vált. Ennek ellenére nem kötött alkut, nem hagyta, hogy befolyásolják. Ha úgy tetszett, Ariel Saronnal parolázott, akinek a céljaival könnyen azonosult, közben görög szabadságharcossal élt együtt, kutatta az űrhajózás és – talán – egyik-másik jóképű amerikai űrhajós interjúalanyának személyes titkait is. Élete végén kőkeményen fellépett az iszlám ellen. Nem mások könyveiből, hanem a saját élettapasztalataiból merített, amikor a nyugati civilizációra leselkedő legnagyobb veszélyként érzékelte a gyorsan terjedő világvallás politikai, gazdasági, erkölcsi rendszerét. Hosszasan sorolhatnánk tovább ennek a színes és gazdag életútnak az állomásait.

Ami azonban számunkra, magyar újságíróknak a legfontosabb: Fallacit olvasva kiderül, milyen messze vetődtünk a legfontosabb szakmai kérdésektől. Hogy miként lehetnénk tisztességesek és korrektek, arra nézve pályakezdő korom óta az objektív-szubjektív szembenállással plusz a függetlenség megfoghatatlan és felettébb hazug említésével kápráztatnak el bennünket elméleti szakemberek. Hogy tudniillik nézzük a tényeket, sarkos véleménnyel csak óvatosan. Hogy az a jó újságíró, aki elrejti az érzelmeit, nem jeleníti meg tudását, hanem beleolvad a masszába, a szakmainak álcázott gyáva, üres térben mozgó unalomjátékokba. Amit mi cikkírásnak hívunk ugyan, de valójában nem más, mint lelketlen közvetítése a nagyvilág és hazánk eseményeinek.

Fallaci teljesen más belső rendszerben élt, neki a tájékoztatás elsősorban az őszinteségről szólt, mindig mindenütt igyekezett teljes erőbedobással a valóságot közvetíteni. Joggal vetődhet fel, hogy mennyire szólt önmagáról a munkája? Vajon nem narcisztikus hajlamait erősítette fel harcias megszólalásaival, írásaival? Való igaz, hogy a legtöbb újságíró, író szereti magát rejtjelezés nélkül megmutatni, enélkül nincs is írásművészet. Fallaci azonban abban a szerencsés helyzetben dolgozhatott már a hatvanas évek közepétől, hogy semmit sem kellett bebizonyítania. Nem azért járta be a világot, keresett fel elnyomott nemzeteket, kifosztott embereket, mert fényezni kívánta a saját megítélését, hanem – mint maga is leírja – az olvasót szolgálta, az ő igé­nyeit kereste.

Kedves fiatal újságíró barátom, a fentiek­ből is kiderül, hogy mindenekelőtt bátorságot javaslok neked. Azt, hogy ne higgy a holt anyagban, bátran vesd el a senki által be nem tartott, bemagolt és szajkózott ostobaságot, hogy akkor vagy jó, ha nem hiszel semmiben. Valójában legyél önmagad, jelenítsd meg a véleményedet! A műfaji korlátok figyelembevételével ennek a szemléletnek lakmuszpapírként kell tapadni egész munkásságodhoz. Olyan újságírónak kell lenned, akit pont azért tisztelnek vagy gyűlölnek, mert saját stílusa van, de nemcsak csillogni szeret, hanem a lényeget keresi. Aki az igazságot szolgálja, nem a hátba veregetést várja. Aki nem botrányokat kelt (ahogyan Fallaci sem), hanem vállalja a konfrontációt a maga, a népe, a civilizációjához tartozó, egyáltalán az összes jóakaratú ember nevében.

Oriana Fallaci, akinek a kérdezéstechnikája ma amerikai újságíró-iskolák anyaga, végletesen szubjektív alkotóként dolgozott. Nagy ívben tett rá, ki mit gondol róla, rendületlenül hirdette a maga igazságát, bátran képviselte a véleményét. Amikor szep­tember 11. után írt cikkeiért az iszlamisták megfenyegették, halálra ítélték, dacosan csak annyit üzent nekik, hogy jöjjenek csak, a második világháborúban olasz partizánként szolgált, meg fogja védeni magát. Vagy ők, vagy én – nagyjából ezt válaszolta tehát, és mondhatjuk, hogy vicces a kirohanása, ha éppen nem volna komor és vészjósló a fenyegetettség. Így aztán nem nevetünk, nem dorgáljuk, hanem tűnődve arra gondolunk, hogy miféle nyugati civilizáció az, amelyet a saját értékrendszerének felrúgásával, itt, bent, a saját területén fenyegetnek meg barbár betolakodók? És vajon mi, nyugatiak bírálhatnánk az iszlámot a maga környezetében vendégként?

A jó újságíró nem kerülheti el az összeütközéseket. Véleményünkért mindig, minden esetben ki kell állnunk. Hallgathatunk néha, ha nem mondhatjuk el az igazságot, de jó, ha tudjuk, hogy a legjobb mindig szabadon beszélni, írni. Hazudni pedig soha semmilyen körülmények között sem szabad. Akkor végzünk jó munkát, ha az ellenünk ágáló olvasó nem konkrét kifogásokat emel cikkünk, televízió- vagy rádióműsorunk ellen, hanem pusztán mocskolódik, személyeskedik. Ha csak ezt kapjuk, megfelelően végezzük a munkánkat (abban ne reménykedjünk, hogy elkerülhetjük a támadásokat, az újságírás leg­gyakrabban éppen a vitáról szól). Nyilvánvaló, hogy Oriana Fallacit, éppen nagyfokú személyes szabadsága miatt, nem lehet besorolni valamelyik ideológiai szekértáborba. A konzervatívoktól távolította ateizmusa, fia­talságának eszményei, a baloldaltól pedig az, hogy valóban hitt a szabadságban, nem csak beszélt róla, valamint a feministáktól az iszlamizmusig minden elfajzott klubot nyilvánosan pellengérre állított.

Ennyi hát a tanulság. Oriana Fallaci úgy élt és úgy halt meg, mint aki értőn szemléli a világot, képes különbséget tenni jó és rossz között, és az igazságot fontosabbnak tartja a rabszolgaság apró örömeinél. Szabadnak született, szabadon is halt meg. Törekedjünk arra, hogy az ő története valamennyire a miénk is legyen, így az út végén talán majd nem hiányérzettel és fájdalommal gondolunk arra, jól sáfárkod­tunk-e a talentumokkal.

Borítókép: Oriana Fallaci (Fotó: MTI/EPA)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.