Harminckét év kellett ahhoz, hogy a magyar posztkommunisták és liberálisok teljesen lenullázzák magukat. Tulajdonképpen az a folyamat játszódik le 2010 óta, aminek a rendszerváltozás után be kellett volna következnie.
A tavaszi, újabb, már negyedik Fidesz–KDNP-kétharmad után még mindig nem esett le nekik a tantusz, hogy a magyar választók döntő többsége gyökeresen mást akar, mint amit ők képviselnek: a nemzet Magyarországon nem szitokszó, a család a férfi és a nő házassága, illetve a magyar gyermekek jelentik a jövőt, nem a gazdasági migránsok betelepítése. Mindez nem nagyon érdekli őket, mintha mi sem történt volna, ugyanazt a poros, sercegő lemezt játsszák, ami már a könyökünkön jön ki.
A magyar szavazók nagyon is tisztában vannak azzal, hogy milyen helyzetbe kerülnek, amikor a baloldal kormányoz. Válságos időkben a sokkterápia, így 1995-ben a Bokros-, majd 2009-ben a Bajnai-csomag jelentette a baloldal számára a megoldást, ne legyen kétségünk, most sem tennének mást.
A baloldal „gazdaságpolitikája” másból sem állt, mint az adóemelésből, a megszorításból, az állami stratégiai vagyon, így az energiaszektor, a vízközművek, a távközlés és a bankok privatizációjából, a hadiipar felszámolásából. A bevételeket persze nem fejlesztésekre vagy családtámogatásra, hanem az általuk okozott költségvetési lyukak betömésére használták. És még nem ejtettünk szót arról, hogy kormányzásuk idején többszörösére emelték a földgáz és a villamos energia árát.
Számukra 1990 után a Nyugat lett az új Moszkva, az új égtáj új megfelelési kényszert is hozott, és ettől a mai napig nem szabadultak meg. Ma is a külső – uniós és amerikai – nyomásgyakorlásban bíznak, nem értik a magyar történelmet, hogy miért fontos a szuverenitásunk megvédése. Pedig az elmúlt évek brüsszeli össztüze, az arra válaszul adott kvóta- és gyermekvédelmi népszavazás ereje kijózaníthatta volna őket a Nyugat-imádatukból. De nem és nem. Itt már bizonyosan intellektuális deficittel lehet dolgunk.
A kormányzati kudarcok, a 2006-os rendőrattak, a teljes magyar államot – a közbiztonságot, a hadsereget, a közigazgatást, az oktatást, az egészségügyet, a tömegközlekedést – és a gazdaságot is lenullázó baloldali politika, a folyamatos hazugságaik a politikai közgondolkodás és emlékezet részeivé váltak.