időjárás 2°C Aranka 2023. február 8.
logo

Bosszúhadjáratba kezdett a Soros-hálózat a guruló dollárok feltárása miatt

A Stockholm-szindrómás baloldali ellenzék esete Gyurcsány Ferenccel

Tényleg magukra maradtak

Pindroch Tamás
2022.09.04. 06:58
Tényleg magukra maradtak

Harminckét év kellett ahhoz, hogy a magyar posztkommunisták és liberálisok teljesen lenullázzák magukat. Tulajdonképpen az a folyamat játszódik le 2010 óta, aminek a rendszerváltozás után be kellett volna következnie.

A tavaszi, újabb, már negyedik Fidesz–KDNP-kétharmad után még mindig nem esett le nekik a tantusz, hogy a magyar választók döntő többsége gyökeresen mást akar, mint amit ők képviselnek: a nemzet Magyarországon nem szitokszó, a család a férfi és a nő házassága, illetve a magyar gyermekek jelentik a jövőt, nem a gazdasági migránsok betelepítése. Mindez nem nagyon érdekli őket, mintha mi sem történt volna, ugyanazt a poros, sercegő lemezt játsszák, ami már a könyökünkön jön ki.

A magyar szavazók nagyon is tisztában vannak azzal, hogy milyen helyzetbe kerülnek, amikor a baloldal kormányoz. Válságos időkben a sokkterápia, így 1995-ben a Bokros-, majd 2009-ben a Bajnai-csomag jelentette a baloldal számára a megoldást, ne legyen kétségünk, most sem tennének mást.

A baloldal „gazdaságpolitikája” másból sem állt, mint az adóemelésből, a megszorításból, az állami stratégiai vagyon, így az energiaszektor, a vízközművek, a távközlés és a bankok privatizációjából, a hadiipar felszámolásából. A bevételeket persze nem fejlesztésekre vagy családtámogatásra, hanem az általuk okozott költségvetési lyukak betömésére használták. És még nem ejtettünk szót arról, hogy kormányzásuk idején többszörösére emelték a földgáz és a villamos energia árát.

Számukra 1990 után a Nyugat lett az új Moszkva, az új égtáj új megfelelési kényszert is hozott, és ettől a mai napig nem szabadultak meg. Ma is a külső – uniós és amerikai – nyomásgyakorlásban bíznak, nem értik a magyar történelmet, hogy miért fontos a szuverenitásunk megvédése. Pedig az elmúlt évek brüsszeli össztüze, az arra válaszul adott kvóta- és gyermekvédelmi népszavazás ereje kijózaníthatta volna őket a Nyugat-imádatukból. De nem és nem. Itt már bizonyosan intellektuális deficittel lehet dolgunk.

A kormányzati kudarcok, a 2006-os rendőrattak, a teljes magyar államot – a közbiztonságot, a hadsereget, a közigazgatást, az oktatást, az egészségügyet, a tömegközlekedést – és a gazdaságot is lenullázó baloldali politika, a folyamatos hazugságaik a politikai közgondolkodás és emlékezet részeivé váltak.

A politika iránt érdeklődők számára egyértelmű az is, hogy a baloldalon felcserélődtek a szerepek: nem a politikájuk határozza meg a sajtójuk működését, ezekben a lapokban nyílt baloldali politikai narratívákat hirdetnek meg, azt taglalják, hogy miért megalapozottak az uniós támadások Magyarországgal szemben, és megjelenik bennük a Nyugaton már mindennapos LMBTQ-tematika is. Nem a baloldali pártok, hanem a médiájuk politizál, a különféle balos honlapok határozzák meg a pártok politikai napirendjét.

A balliberális pártok „politikacsinálása” tehát fokozatosan kikopott a magyar közéletből, csak önmagukkal vannak elfoglalva, abszurd belső politikai csatákat vívnak.

Nem véletlen, hogy a kétezres évek második felétől minden választást a jobboldal nyert meg Magyarországon. De a jobboldal szervezeti építkezése már a kilencvenes évek közepén megkezdődött, tehát nem arról van szó, hogy a Fidesz–KDNP ölébe hullottak volna ezek a győzelmek, amelyek hosszú évek munkájának eredményei. Mintha a baloldal abból sem tanult volna, hogy a politika folyton mozgásban van, ezt a dinamikát pedig csak megfelelő szervezeti háttérrel lehet követni. A vidéki „pártsejtek” kiüresedése azt is jelentette, hogy vannak olyan megyék, ahol egyszerűen nem léteznek, hírük-hamvuk sincs az ellenzéki pártoknak. Pedig a „door to door” (ajtótól ajtóig) kampány a modern politikacsinálás alapja: a választó személyes megszólítása a lényeg, a média- és lájkpolitizálás önmagában semmit sem ér.

A baloldal mellett tehát elmentek az évek és a politika. A kormányzati eredmények – a gazdasági növekedés, a teljes foglalkoztatottság elérése, a családpolitikai intézkedések, az otthonteremtési támogatás, a rezsicsökkentés – szikár tények, minden intézkedés folyamatos támadása pedig kontraproduktív ellenzéki politika volt. Azt sem értették meg, hogy a magyarok biztonságra vágynak. Ez a közbiztonság mellett a mindennapi élet biztonságát, a megélhetés garantálását, az orosz–ukrán konfliktus miatt a béke szavatolását, a fegyverszállítások és a teljesen haszontalan uniós energiapolitikai szankciók elutasítását, illetve a hazai energiabiztonság szavatolását is jelenti. Az ellenzék ehelyett ma is kiáll a brüsszeli háborús szankciók mellett, illetve támogatja az ország uniós támogatásának megvonását, de a globális minimumadó tervét is.

Az uniós taktika mindenesetre elég átlátszó: a nagyberuházásokat vonzó Magyarországot és a régió többi államát a stagnáló nyugati országok vissza szeretnék szorítani a gazdasági versenyben. A magyar ellenzékben ebben a törekvésükben újra kiváló partnert találtak, a beteges megfelelési kényszer számukra minden nemzetstratégiai célt felülír.

Itthon eközben dzsungelpolitizálást folytatnak, néhány tíz, száz fős, nevetséges, bohózatba illő tüntetéseket szerveznek, miközben a jobboldal támogatói évről évre több százezres békemeneteken vesznek részt. Az ellenzéki mantra szerint Orbán Viktor a nemzetközi porondon elszigetelődött, de nem nagyon zavarja őket, hogy a kormányfő – hatalmas sikert aratva – az amerikai jobboldal legnagyobb rendezvényének, a CPAC-nek volt az egyik fő szónoka Dallasban. Az sem véletlen, és a magyar kormány elismerésének szólt, hogy májusban Európában elsőként az Alapjogokért Központ társszervezésében Budapesten tartották meg a CPAC-et. Ez is bizonyítja, hogy a jobboldal nemzetközi és európai hálózatépítésében a Fidesznek és a magyar miniszterelnöknek kulcsszerepe van.

A kormányoldal holdudvarát a szellemi pezsgés jellemzi, az intézményépítés és -fejlesztés is gőzerővel folyik. Kiemelkedő jobboldali nyári rendezvény a Bálványosi Szabadegyetem, amely mellett a bal- és jobboldal legfőbb vitaterepe a már hagyományosnak számító tihanyi Tranzit. Arról azonban nem a kormánypárti szereplők tehetnek, hogy az ellenzéki politikusok Tihanyban sem voltak vitaképes állapotban.

Eközben mi történik az intellektuális szerveződés terén a baloldalon? A racionalitással szemben az ellenzéknél – ahogy a régi szép kommunista és posztkommunista években – néhány elvakult balliberális értelmiségi próbálja megszabni az irányt. A baloldali pártoknál természetesen nagy a fogadókészség ezekre az elvtársi gondolatokra. Ilyen volt korábban a részleges, most a teljes ellenzéki összefogás támogatása. Ezek az egykor szebb napokat látott értelmiségiek ma is ontják magukból a hajdani SZDSZ-t idéző, a nemzeti gondolatot lenéző, szerintük világmegváltó neomarxista gondolatokat. Hogy mire ez a megingathatatlan szellemi felsőbbrendűség-tudat, az rejtély.

– Egyedül vagyunk, Tibor, egyedül! – az imént taglalt gondolatokra kétségívül rímel Horn Gyula egykori, 2006-os panasza Szanyi Tiborhoz. Hornnak igaza lett: mára tényleg magukra maradtak. Csak Gyurcsány áll a gáton. Ő a baloldal kezdete és vége, az alfa és az ómega. Az egykori KISZ-funkcionárius újra megkerülhetetlen igazodási ponttá vált. Pont az a Gyurcsány, akinek 2006-os hazugságbeszédének nyilvánosságra kerülése után senki sem jósolt sok jövőt a közéletben.

Pedig volt néhány lélektani pillanat az elmúlt bő évtizedben, amikor az ellenzék megszabadulhatott volna tőle. A baloldal azonban kétségkívül politikai Stockholm-szindrómában szenved, valamilyen furcsa késztetésük van arra, hogy azzal szövetkezzenek, aki túszul ejtette őket. Már 2006 őszén ajtót mutathattak volna neki, ha akkor menesztik és az MSZP-ből is kizárják a hazudozásai miatt teljesen hiteltelenné vált kormányfőt. Ha ezt megteszik, ma bizonyosan nem itt tartana a baloldal. Ehelyett 2010-ben is parlamenti befutó helyet kapott a pártlistán, hogy nem sokkal azután ő csapja rá az ajtót a szocialistákra. 2014-ben a Demokratikus Koalíció élén bekönyörögte magát a baloldali szövetségbe, ahogy 2018-ban is éppenhogy bekerült pártja a parlamentbe.

Gyurcsány a mostani választáson sakkozott a legjobban, a DK lett a legerősebb ellenzéki párt. Az eredmény ismert: ledarálta az MSZP mellett a Jobbikot és az LMP-t is. Szövetséges pártelnökei mára mind megbuktak: süllyesztőbe került Fekete-Győr András, Tóth Bertalan, Márki-Zay Péter és Jakab Péter is. Utóbbi kettő lázas pártalapításba kezdett, de nyugodtan kalkulálhatunk azzal, hogy 2024-ben nem sok keresnivalójuk lesz a DK-val szemben. Gyurcsány már be is jelentette, hogy készül, ettől leginkább szövetséges elvtársai tarthatnak. Nem szereti a vetélytársakat, a hentesmunkája 2022-ben nem ér véget. Felkészül a Momentum és Karácsony Gergely. Az abszurd baloldali teleregény biztos folytatódik, ezen már nem múlik az ország sorsa. Nagyon távol a hatalomtól csinálják csak, amihez kedvük van. Szerencsére tényleg magukra maradtak.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője

Borítókép: Gyurcsány Ferenc (Fotó: Mirkó István)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.