Az ember sokszor nem pusztán azt a szikár tényt vizsgálja, hogy háborúban vagy békében él-e, hanem áttételesen különféle körülményeket, magatartásformákat. A Tao te King szerint például egyenesség vezérli az országot, csak a háború kíván ravaszságot. Az ellentétpár olykor a tanítás lényegét, az egyetemes igazságot is jelezheti. A zsidó próféták, Ézsaiás, Jeremiás és Ezékiel számára a béke az elveszett éden, a paradicsomi állapot visszatérése, a keresztény egyházatyák pedig Krisztus újabb eljövetelét nevezik annak. Hasonlóképpen univerzálisra duzzasztja a béke és a háború képzetét az iszlám, amely a saját területét az iszlám házának (dara al-iszlam), az ellenség földjét a háború házának (dar al-harb) nevezi.
Miközben azon tűnődünk, hogy a vallási, szépirodalmi, bölcseleti szövegekben a háború és béke úgyszólván lépten-nyomon felbukkan, elsősorban azt kell megértenünk, hogy egyúttal fontos személyes tapasztalat is. Amikor én háborút láttam, mindig hasonlított a szőnyegbombázáshoz. Ott és akkor, azon a helyen, ahol áll az ember, önmagán kívül már csak következmények léteznek. Csak a jövő van, és a halvány remény, hogy a jelenből neked még vezethet oda út. De a háború – ha benne vagy – nem valamilyen elvont infernális borzalom, hanem emberek irányította, láthatatlan gépezet. Eszéken például hallottuk, ahogyan a szerb tüzérség módszeresen szétlövi azokat a központi helyeket, ahol éppen interjút készítettünk egy órával azelőtt. Eszembe jut az északír falu a kilencvenes évekből, ráfutottunk autóval az aláaknázottnak hitt útra, ahol végül is nem robbantunk fel. Felcsillant a halál egy pillanatra annak az amerikai katonának a szemében is, aki rám fogta a karabélyát Bagdadban, mert pisztolynak nézte a mobiltelefonomat. De a legszorítóbb érzés mégis azoknak az embereknek a felidézése, akiket ismertem, de már nincsenek köztünk, mert a háború végzett velük.
A háborúban alkalmasint az a legborzasztóbb, hogy a maga helyén és idejében természetes következménynek tűnik. Hogy a pusztítás elszabadulása mindenkit elérhet, civilt, nőt, gyereket, a világ legártatlanabb teremtményeit is. A háború ellen az ember valójában semmit sem tehet, a pacifizmus pusztán szellemi kaland, elméleti kategória, hiszen harcolni mindig fognak, vérontás mindig lesz. Éppen ebből a tényből következik, hogy őrizni és tisztelni kellene a békét, az emberi létezés legszebb állapotát. Ami nem tűzszünet, nem kicsikart engedmény, hanem titkaink közül a legfontosabb: szent, kegyelmi állapot.
A békében élő emberekből felépülő társadalom persze gyorsan megszokja a biztonságot, a kiszámíthatóságot. Egy idő után, ha fenyegetettség nem éri, ha tartós nyugalomra rendezkedik be, a cselekvést morális kódrendszerre cseréli, a valóságot ideológiai vezényszavakkal váltja fel. A paraszti közösségekből néhány nemzedék leforgása alatt fejlett piacgazdasággá avanzsáló országokban például már nem a maguk, hanem a mások megmentése a legfőbb célrendszer. Miután konkrét tapasztalataik nincsenek háborúról, többségről, kisebbségről, erőszakról, pusztán a szokásos birodalmi logikát követik. Eszerint a maguk sikereit morális okoknak köszönhetik, következésképpen ezeket kötelességük elterjeszteni mindenhol, ahol másokkal kapcsolatot létesítenek.
Ez már a béke zsarnoksága. A kifáradt, önmaga küldetését meghamisító nyugati civilizáció bajlódása az elemi tisztességgel. A globális versenyfutásban nyilvánvalóan semmi esélyed a túlélésre, ha a pénzen és a technológián kívül már nincsenek eszményeid, nincsenek közösségeid, nincs gyereked, nincs semmid, ami létezésünket a lényeg felé tereli. Háború és béke vizsgálata helyett a szétbomlás maradt mindazoknak, akik elfogadják a divatot, akik nem gondolkodnak, hanem átengednek magukon minden hazugságot. Ez a lelki állapot maga a beteljesült bomlás, és a háború után nem béke következik, mert már nincsen önálló alanyuk az eseményeknek.
Ahelyett, hogy a háború és a béke zsarnokságát magunkra vennénk, őriznünk kellene a centrumot, a középértéket. Keresztyén értékeinket újra felfedezni, de legalábbis tiszteletet adni az igazság saját dialektusának. Hinni a családban, a nemzetben, megérteni, hogy a béke lényege a mások életének öröksége és az új életek útra bocsátása. Elemi gyűlölet helyett egy pillanatra megnyugodni, aztán értelmes, hasznos munkát folytatni. Meghallgatni másokat, segíteni a gyengének, lehajolni azokért, akik a porba hullottak. Ezek egyszerű gondolatok, de a valódi béke talán éppen az ilyen csekélységekkel kezdődik.
Borítókép: Ukrajnából menekült gyerekek karácsonyi ünnepsége látható a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet budapesti közösségi terében (Fotó: Éberling Andras)
