Olvasom Domonkos László Magyar Moldva című friss, ropogós könyvét, a csángóknak nevezett moldvai magyarságról szól, régi eredetükről, mai helyzetükről. Jártam ott, láttam a könyv alcímében foglaltak – Helyzetjelentés az erózió állásáról – alakulását. Moldvát, pontosabban az ott élő magyarokat menetrendszerűen sújtja a távolság okozta illúzióbőség. Ez ma is így van, elég arra gondolni, ami a magyarországiak fejében él róluk. Emlékszem, sok-sok évvel ezelőtt megindultan hallgattuk egy moldvai magyar asszony előadását filmszalagon.
Nekem az Árpád-kor nyelvi hangzói és formulái jutottak eszembe, a mellettem sajnálkozónak pedig az, hogy ezek milyen aranyosak, de már magyarul sem tudnak… Tudni véljük még a moldvai magyarokról, hogy hajnaltól éjszakáig elnyomják őket janicsár papjaik, a románná vedlett helyi katolikus elöljárók összejátszanak a bukaresti hatalommal.
Valamint hogy a szegény csángók sok siratóéneket ismernek, borzalmas a szegénység, és tulajdonképpen ott lebegnek a nemzeti nemlétben, hiszen nem románok, nem magyarok, leginkább katolikusok, ami jószerével értelmezhetetlen önmeghatározás.
Tehát innen, az illúziók és a bélyegsütögetés módszertanától kell kezdenünk az őszinte beszélgetést. Ha folytatjuk a közös gondolkodást, először is dobjunk le minden előzetes ismeretet a moldvai magyarokról, hogy megértsük jelenlegi állapotukat.
Valahogyan úgy, ahogyan Domonkos László is láthatóan igyekszik kikecmeregni a tények mocskos tengeréből, a balsorsba fulladt huszadik századból. Mondana valamit, de csak félredobott magyar emlékeket, románná változott emberek ezreit, sok butaságot, néhány őszinte szót és sok-sok reménytelen pillanatot talál.
Tisztelt olvasó, bocsáss meg, de nekem elegem van a Moldva-siratásból! Abból is elegem van, hogy olvasom a szívszorító írásokat szórványról, maradékról, és jórészt csak annyit veszünk észre a főszereplőkről, hogy aranyosak, de már magyarul sem tudnak. Hogy megünnepeljük fényesen a múltjukat, a táncaikat, a dalaikat, a beszédüket, de egyetlen használható gondolatunk sincs arról, érdemben mit tehetnénk azokért, akik ott, tőlünk nyolcszáz kilométerre, a távoli szülőföldön mégis a magyarságot választják.
Hogy miként segíthetünk a néprajzi érdeklődésen túl azon a néhány tízezer emberen, akik még beszélnek magyarul ott, Bákó és Jászvásár környékén. És engedtessék meg nekem végezetül a legudvariatlanabb mondat, erre a tehetetlenség és a harag ragadtat.
Beszéljünk őszintén egymás között és az ő társaságukban a valóságról, és ne szaporítsuk a szót budapesti rendezvényeken, pompásan belterjes konferenciákon! Ezek ugyanis egyetlen moldvai magyar identitásépítésében sem segítenek, bármennyire is reméljük, hogy a magyarországi értelmiségi érdeklődéshullám majd szépen kiárad rájuk is.
