Fehér ház. Erről a fogalomról a legtöbb embernek a mindenkori amerikai elnök washingtoni munka- és lakóhelye jut eszébe, s nem Casablanca, ami spanyolul fehér házat jelent. Pedig ez az Atlanti-óceán partján fekvő, festői szépségű marokkói város a filmkedvelők számára ikonikus helyszín. Hiszen itt játszódik az 1942-ben Hollywoodban – Kertész Mihály rendezésében, Humphrey Bogart és Ingrid Bergman főszereplésével – forgatott feledhetetlen romantikus filmdráma, amely három Oscar-díjat és öt Oscar-jelölést is kapott.
Minden idők egyik leghíresebb filmjét 1943. január 23-tól játszották az amerikai mozik, s az érdeklődést csak fokozta, hogy Roosevelt amerikai elnök és Churchill brit miniszterelnök 1943. január közepén a két hónappal korábban elfoglalt Casablancában találkoztak, hogy a legfelsőbb katonai vezetőikkel együtt fontos stratégiai kérdésekről tárgyaljanak. Mialatt a második világháború legfőbb fordulópontjának tartott sztálingrádi csata a végkifejletéhez közeledett – s emiatt nem tudott/akart Sztálin elutazni a távoli afrikai városba –, egyes történészek szerint a casablancai konferencia talán a sztálingrádi orosz győzelemnél is nagyobb jelentőségű volt, s az akkor és ott hozott döntések évtizedekre meghatározták Európa sorsát.
Mivel erről ma már kevesen és keveset tudnak, érdemes emlékeztetni rá, hogy a nyolcvan éve, január 13-án (egy nappal a Donnál álló második magyar hadsereg elleni nagy szovjet támadás megindulása után) megnyitott és tíz napig tartó konferencián miről is döntöttek az amerikai és a brit politikai, katonai vezetők. Főként arról, hogy a bolsevik szövetségesük, Sztálin által már 1941 nyara óta követelt második frontot hol és mikor nyissák meg. A szovjet diktátor a nyugati szövetségesek észak-franciaországi partraszállását sürgette, amire az amerikai vezetés hajlott is, de a britek mást javasoltak: francia Észak-Afrika felszabadítása után az olasz szigetek, majd szárazföld elfoglalását, hogy így kiiktassák a háborúból Hitler legfőbb európai szövetségesét.
Ezt már 1942 augusztusában javasolta Churchill Sztálinnak első, moszkvai találkozójukon, de hiába magyarázta neki egy lerajzolt krokodillal, hogy miközben az angolok és amerikaiak nekiesnek a hüllő kemény páncéljának, egyidejűleg a (kevésbé védett) lágy alsótestét is megtámadják. Ha a nyugati szövetségesek előbb Észak-Afrikában mérnek csapást a németekre, akkor utána a déli (olasz) front megnyitásával tehermentesíteni tudnák keleten az oroszokat – érvelt a brit politikus, ám ez nem győzte meg a ravasz szovjet diktátort. Casablancában Churchill mégis elérte, hogy az amerikai vezetők elfogadják a Sir Alan Brooke brit birodalmi vezérkari főnök által kidolgozott úgynevezett mediterrán stratégiát. Annak ellenére, hogy George Marshall, az amerikai hadsereg vezérkari főnöke a franciaországi partraszállást szorgalmazta, mert ő azt remélte, hogy azáltal gyorsabban le lehetne győzni Németországot, és azután a szövetségesek minden erejét – beleértve a Vörös Hadsereget is – be lehet vetni Japán ellen.
Végül is olyan kompromisszum született, amely lényegében a brit katonai vezetők elképzeléseit tükrözte. Abban állapodtak meg, hogy az észak-afrikai francia területek teljes elfoglalása és a tunéziai német–olasz hídfő felszámolása után az angol–amerikai haderő megszállja Szicíliát, majd partra száll az olasz szárazföldön. A stratégiai cél az volt, hogy Olaszország kiváljon a háborúból, továbbá a semleges Törökország hadba lépjen a nyugati szövetségesek oldalán, ezenkívül lehetővé akarták tenni további mediterrán országok meghódítását. Churchill indítványára – az amerikaiak és Sztálin megnyugtatására – azt is bevették a nyilatkozatba, hogy még 1943 folyamán megkísérlik a partraszállást Észak-Franciaországban, amit persze a britek akkor (még) nem gondoltak komolyan.
Magyar szempontból azért volt különös jelentősége a casablancai konferenciának, mert az angolbarát magyar vezetők – köztük Kállay Miklós miniszterelnök – török és egyéb forrásokból úgy értesültek, hogy az angolszász hatalmak úgymond nem fogják eltűrni a szovjet behatolást a közép- és délkelet-európai térségbe, ezért terveznek egy Olaszország (és esetleg a Balkán) felől támadó hadműveletet Közép-Európa irányába. A Kállay-kormány (Horthy kormányzó hallgatólagos beleegyezésével) a casablancai konferenciáról szerzett – mégoly bizonytalan – értesülések nyomán dolgozta ki a nyugati szövetségesekkel való béke-előkészítési titkos tárgyalások stratégiáját.
A történészek egy része szerint a mediterrán stratégia következetes folytatása révén lehetett volna megakadályozni Közép-Európa, s benne Magyarország szovjet uralom alá kerülését. Ha az angol–amerikai offenzíva fő csapása dél felől, Olaszországon át a Trieszt–Ljubljana–Bécs/Budapest vonalon halad előre Prága és Berlin irányába, akkor sikerülhetett volna megelőzni a – masszív német ellenállás miatt – csak lassan nyugat felé nyomuló Vörös Hadsereget. Így a háború végső szakaszában az angolszász seregek egyedül álltak volna Közép-Európában, és a sztálini Szovjet-Oroszország nem terjeszkedhetett volna túl a saját határain...
Mint tudjuk, nem ez az elképzelés valósult meg, aminek az volt a fő oka, hogy Casablanca után néhány hónappal az amerikai vezetés visszatáncolt a mediterrán stratégiától, és – a szovjetek nagy örömére – úgy döntött, hogy a földközi-tengeri amerikai erők nagy részét átszállítják Angliába az 1944 tavaszára kitűzött normandiai partraszállás sikeres végrehajtása érdekében. Végül, az 1943. végi teheráni konferencián Sztálinnak – az amerikai elnökkel összefogva – sikerült elérnie, hogy a Német Birodalom elleni fő frontot Észak-Franciaországban nyissák meg a nyugati szövetségesek, így az Olaszországban harcoló, jócskán redukált angol–amerikai erőknek nem maradt elég erejük és idejük, hogy a déli irányból tervezett nagy közép-európai offenzívát végrehajtsák.
Nem meglepő hát, ha nekünk, magyaroknak, ha ezt a szót halljuk, Casablanca, nem a filmbeli Rick Blaine szállóigévé vált zárómondata jut eszünkbe: „Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete.” Sokkal inkább Petőfi Sándor száz évvel korábban írt közismert versének címe: Füstbement terv.
