Don-kanyar: ha lassan is, de változik a 2. magyar hadsereg katasztrófájának hazai megítélése

Az elesettek és a túlélők mára egyaránt megkapták az elismerést. A történészek jó része egyetért abban, hogy a 2. magyar hadsereg a körülményekhez képest jól teljesített Uriv, Rudkino, Boldirevka térségében. A doni tragédia emlékét ápolók azonban úgy látják: mindez nincs benne kellőképpen a köztudatban. Az esemény 2023. január 12-i nyolcvanadik évfordulója előtt arra is választ kerestünk, miért van ez így.

Don-Kanyar Emlékkápolna, Pákozd Berdó Gábor Károly, a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség vezetője Fotó: Teknős Miklós

Aludjatok csak, Don menti holtak, folyó mentén szunnyadó bakák, / […] pihenni édes, pihenni jó, / s nyugtasson a Donnak zúgása, mint a Tisza folyó… – a felvilágosító táblán olvasható verssorok alapozzák meg a látogató hangulatát, mielőtt a szokatlan formájú építmény alá érne. Olyan, mint egy csonthéjas gyümölcs, amelynek kemény külső burka felnyílott, hogy az érdeklődő bepillanthasson az értékes belső részbe. Pákozdon járunk, a helyi arborétum szomszédságában 1993-ban kialakított Don-kanyar Emlékkápolnánál.

– Jelenleg felújítás alatt áll. A nyolcvanadik évfordulóra ugyan nem lesz kész, de sok ember munkájának köszönhetően az ünnepi programsorozat néhány eseményét itt tartjuk meg
– mondja kalauzunk, Berdó Gábor Károly, a 107 tagot számláló Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség vezetője. A volt katonatiszt az 1943. január 12-én meginduló szovjet támadás évfordulójára utal. Ez az offenzíva utóbb úgy híresült el: a doni katasztrófa.

Amikor 1941 végére elakadt a Szovjetunió lerohanására kidolgozott Barbarossa-hadművelet, a német hadvezetés felszólította szövetségeseit: küldjenek katonákat a keleti frontra. 

Magyarország Németország mellett állt – mivel a Harmadik Birodalom támogatta a Trianonban elcsatolt magyar területek revízióját –, így mozgósította a 2. hadsereget, amely 42 tavaszán el is indult a Don felé. E haderő már az év nyarán-őszén vívott, úgynevezett hídfőcsatákban is komoly veszteségeket szenvedett.

 A januári áttörés során – amikor a szovjet páncélosok Uriv mellett átjutottak a mínusz negyvenfokos hidegben keményre fagyott, mocsaras területen – azonban részekre szakadt a magyar sereg, az összeköttetés akadozott, a csapatok eredményes vezetése lehetetlenné vált. 1943. január 17-én a hadvezetés elrendelte a magyar csapatok kivonását, és megkezdődött a keserves visszavonulás.

Három tévképzet

A rendszerváltást megelőző évtizedekben három tévképzet tapadt e tragikus eseménysorhoz: a 2. magyar hadsereg rosszul felszerelt haderő volt; a döntéshozók meghalni küldték azt a frontra; a katasztrófa során megsemmisült.

Amit a magyar hadvezetés meg tudott adni a katonáknak, azt a lehetőségekhez képest megadta. A hiányzó felszerelés jó része szállítási és logisztikai problémák miatt nem jutott el a lövészárkokba. A német fél felszereléspótlásra, fegyver és hadianyag biztosítására vonatkozó ígéretei ugyanakkor csak részben teljesültek

 – mondja Maruzs Roland alezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokhelyettese, a megjelenés előtt álló Doni hősök kalendáriuma című könyv szerzője.
– A 2. magyar hadsereg tagjai nem eleve meghalni mentek ki, hanem egy szövetségi rendszerben rájuk ruházott feladatot teljesítettek. Ezt a német hadvezetés határozta meg számukra: 207 ezer katonának kellett volna megvédenie kétszáz kilométeres szakaszt. Ezt gyakorlatilag lehetetlen volt véghezvinni – már csak azért is, mert az arcvonalat túlságosan széthúzták, így második és harmadik védelmi vonal kiépítésére nem maradt sem eszköz, sem elegendő ember – hangsúlyozza Berdó Gábor Károly.

Hogy 42/43 telén hány magyar katona esett ki a hadrendből, azt ma már nem lehet pontosan megállapítani. Szabó Péter hadtörténész, a téma szakértője munkáiban mintegy 130 ezer főre teszi a számukat, hozzátéve: mivel a várva várt váltás – mintegy 45-50 ezer fő – épp a tragédia előtti napokban érkezett a Don-kanyarba, nem 207, hanem 250 ezer főre kell vetíteni a veszteségeket.

Hallgató veteránok

Más becslések szerint nagyjából százezer főről lehet beszélni: közülük negyven-ötvenezer ember esett el a harcok során vagy fagyott halálra a hómezőn, 28 ezer fő jutott haza sebesülten és betegen, és legalább ennyien estek szovjet hadifogságba.

 (A veszteségnek számító létszám tehát távolról sem egyenlő a halottak számával.)
Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a 2. hadsereg nem kizárólag harcoló egységekből állt: munkaszolgálatosok is kísérték. Ők csupán sapkát viselhettek, egyenruhát nem. Fegyverük nem volt. Jellemzően saját holmijukat hordták, és egyetlen lapáttal voltak felszerelve. A munkaszolgálatos századok igen nagy veszteségeket szenvedtek.
Így vagy úgy: a Don menti a XX. századi magyar hadtörténet legtöbb áldozatot követelő csatavesztése volt – hosszú ideig mégsem lehetett róla érdemben beszélni. A szocializmus négy és fél évtizede alatt ugyanis a Szovjetunió volt Magyarország legfőbb szövetségese, egyben a keleti blokk országainak legerősebbike. A doni katasztrófáról kialakított hivatalos narratíva tehát a szovjet fél álláspontját tükrözte: Magyarország – a hitleri Németország „utolsó csatlósaként” – megtámadta a fasizmus ellen küzdő Szovjetuniót. Így a 2. magyar hadsereg felállítása az akkori hatalom szemében hadászati szempontból értelmetlennek, katonái viselkedése pedig – már csak ideológiai alapon is – elítélendőnek minősült.

Csak a rendszerváltás után érkezett el az ideje annak, hogy a keleti frontot megjáró veteránok a nyilvánosság elé lépjenek, és elmondják, hogyan élték meg a történteket, és az ő nézőpontjukból hogyan fest a tragédia. E beszámolóknak, valamint a tényszerűségre törekvő kutatásoknak köszönhetően a történészszakmában mára többé-kevésbé végbement a szemléletváltás:

A kutatók túlnyomó része egyetért abban, hogy a 2. magyar hadsereg a körülményekhez képest jól teljesített és helytállt a Donnál. A katonák – néhány, a felvonulási szakaszban történt, vállalhatatlan eseménytől eltekintve – emberfeletti teljesítményt nyújtottak a harcok során

 – mondja Maruzs Roland.
– A visszavonulás alatt pedig súlyos nehézségeket leküzdve sokat tettek bajtársaik hazajuttatásáért – teszi hozzá Jásdi Balázs kulturális menedzser és katonai hagyományőrző.
A személyes élmények közvetlen átadás-átvételének lehetősége ugyanakkor megszűnt: 2021 februárjában – 99 éves korában – elhunyt a doni tragédia utolsó ismert túlélője, a székesfehérvári Smohay Ferenc, aki zászlósként élte át a tragédiát. A szakemberek nem tartják kizártnak, hogy néhány ismeretlen túlélő még lehet köztünk, de ennek valószínűsége meglehetősen csekély. És hogy ezek a férfiak miért nem álltak a nyilvánosság elé azzal, hogy annak idején eljutottak Uriv, Rudkino, Boldirevka térségébe?
– Talán azért, mert negyven éven keresztül hallgatniuk kellett arról, ami velük történt. És amikor végre beszélhettek volna róla, lelkileg már nem voltak alkalmas állapotban – véli Berdó Gábor Károly.

Az ezredforduló után egy szerzőtársammal megírtuk az egri gyalogezred történetét. Volt olyan hadastyán és családtag, aki bizalmatlan volt velünk, amikor a Don-kanyar került szóba, annyira beléje ivódott a hallgatás. Az önvédelmi reflex tehát még a kétezres évek elején is dolgozott bennük!

 – teszi hozzá Maruzs Roland.
Megszólalóink mindezek következtében úgy látják: bár az elesettek és a túlélők megkapták az őket megillető elismerést, a tragédia emléke nincs igazán benne a köztudatban. Leginkább azok tudnak személyesen viszonyulni hozzá, akik a családtagjaiktól – a nagyapáiktól vagy az ő történeteiket továbbadó egyéb felmenőiktől – hallottak róla.
– Számos remek szakmunka készült a témáról, de a szélesebb közönség figyelmét inkább az olvasmányos könyvek, regények ragadják meg. Ezekből viszont meglehetősen kevés van. Igazából nem készültek el a hőseposzok. És egyelőre a hazai filmgyártás is adós a Don-kanyarban történtek magyar szempontú, emberközeli, élményszerű bemutatásával – mondja Jásdi Balázs.

Lejárt a gyász ideje

A maga részéről ezért katonai hagyományőrzőként kíván élményeket átadni: a huszonnégy évvel ezelőtt részben általa megálmodott, azóta országos mozgalommá vált Doni Emléktúra során például a résztvevők képet alkothatnak maguknak arról, milyenek lehettek a szolgálat mindennapjai a keleti fronton, és megtekintik az érintett településeken kihelyezett második világháborús emléktáblákat, rajtuk a hősök névsorával.

– A gyász ideje lejárt, a megemlékezésnek most már a helytállásról kell szólnia – mondja. – Ha bármely magyar találkozik egy alkotással, amelyet a győztesek készítettek felmenőik második világháborús helytállásáról, jusson eszébe, hogy az ő nagyapja, a mi nagyapáink semmivel sem voltak kisebb hősök vagy kevésbé eltökéltek, mint a látott, hallott, olvasott történetek főszereplői!

Borítókép: Don-Kanyar Emlékkápolna, Pákozd Berdó Gábor Károly, a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség vezetője (Fotó: Teknős Miklós)