Egy évszázada alakult meg a Szovjetunió

Volt egyszer egy ország, amelynek nem voltunk a polgárai – a saját lakóinak sem engedte, hogy azzá legyenek –, a határain kívül éltünk. De mégis belül, mert nekünk, ötven pluszosoknak évtizedeken keresztül hatotta át mindennapjainkat a behemót jelenléte.

71899986 Fotó: Uriel Sinai Forrás: Getty Images

Úttörőnyakkendőben sietünk le november 7-én a budai Mártírok útjai Május 1. moziba, hogy le ne maradjunk a Mihail Solohov Emberi sorsából készült film vetítéséről. Reggel, iskolába menet biflázzuk a memoritert az Artyek pionyerszkij lágerről (fiatalabbaknak: úttörőtáborról), az orosz nyelvet nem sok sikerrel belénk verő pedagógust tanárnő elvtársnőként (tovaris ucsityelnyica) megszólítva jelentünk. Varsótól Budapesten át Szófiáig az ő helytartóik uralkodnak, akár Wojciech Jaruzelskinek, Kádár Jánosnak vagy Todor Zsivkovnak hívják őket. Friss levegő helyett az ő idegen ideológiájukat szívjuk be; ebből a tanácsuralom 133 rettegett napja már 1919-ben adott ugyan némi ízelítőt, de sokáig a kortársak is azt hihették, csak akkor, egyszer és utoljára.

A szovjet rendszerből mégis velünk élő történelem lett. Persze az 1970-es, 80-as évek valamivel szabadabb légkörében már némi távolságtartással, a valóságot tréfával, iróniával elütve élhettünk. Brezsnyev és miniszterelnöke, Koszigin utaznak haza Egyiptomból, Nasszer elnök temetéséről – így az egyik vicc. Megszólal Brezs­nyev: – Alekszej Nyikolajevics! Láttad Nasszer kezén azt a szép aranyórát? – Nem. Mutasd! – feleli Koszigin. 

A viccből Magyarországon ismerősen cseng ki a „Davaj, csaszi!” (Ide az órát!) 1945-ös tapasztalata, amikor még nem lehetett tudni, hogy felszabadítóink helyett milyen hosszú ideig lesznek „ideiglenesen hazánkban állomásozó” megszállóink, és felmenőink nem sejthették, hogy az oroszok 1956-ban még egyszer visszajönnek, hogy leverjék a forradalmat és szabadságharcot. 

Annak persze maguk is tanúi lehettek – noha erről viszont évtizedekig nem eshetett szó –, hogy az órák megszállott zabrálásán túl tömeges nemi erőszakra is vetemednek, a kollektív büntetés jegyében pedig találomra hurcolnak embereket kényszermunkára, mint később ezt is megtudtuk, a Gulagra.

Erőszakban, az első világégésben, polgárháborúban fogant ország volt a Szovjetunió; ehhez képest békésen múlt ki. Hetven évet sem élt, mégis felforgatta a világot – ahogy az iskolában tanultuk, „szocializmust teremtett a földkerekség egyhatodán”. Éppen száz esztendővel ezelőtt, 1922. december 30-án hagyta jóvá az első szovjetkongresszus a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (az ismert orosz betűszóval: a CCCP) megalakítását. Megszületett a Szovjetunió.

1917-ben először az Oroszországi SZSZK jött létre, a bolsevikok a korábban létrehozott szovjetekre (tanácsokra) épülő kettős hatalom rendszerét kaotikus struktúrában egyesítették

 – magyarázza kérdésünkre Kovács Örs történész. A Rubicon Intézet munkatársa hozzáteszi, a rákövetkező évben fogadták el az alkotmányt, amelynek értelmében a hatalom teljes egészében az üzemekben, városokban és másutt létrejött szovjeteket illette meg. Később pedig, a kormányzati jogkörrel rendelkező népbiztosok tanácsa megalakulásakor – amelynek elnevezése állítólag Trockij ötlete volt – már jelentkezett a fő probléma: pártállam épül ki, a bolsevik pártszervek elsőbbséget élveznek az államhatalmiakkal szemben. A tényleges hatalom a párt nyolctagú vezetésének kezében összpontosul.

A bolsevikok 1922-re megnyerik a polgárháborút, Sztálin vezetésével augusztustól új bizottság kezdi meg a munkáját, az ezt követő hónapokat Lenin és Sztálin vitája uralja. Sztálin – a nagyobb központosítás híveként – azt javasolja, autonómiájuk meghagyása mellett a köztársaságok alakuljanak unióvá, egységes állammá, amit az azeri és az örmény kommunista pártok jóvá is hagynak, a grúzok viszont függetlenséget akarnak.

Lenin a köztársaságok egyenlőségét javasolja, toleranciát hirdetve a nemzetiségi kérdésben. A végeredmény az, hogy megerősítik az egyenlőséget, a köztársaságok önkéntes belépésével és (legalábbis elvben) a szabad távozásuk lehetőségével

 – mondja Kovács Örs. Ám a nemzetiségi kérdés mindvégig feszültségpont marad. – A volgai németek vagy a grúziai abházok autonómiát kaphattak ugyan, de az etnikai és köztársasági határok máig ható problémákat rejtettek. 1924-ben grúz felkelés bontakozik ki a SZU-ból való kilépésért, amelyet azonban Sztálin véresen lever – idézi fel a történész.

A Szovjetunió történetére Sztálin három évtizedet felölelő, 1953. márciusi haláláig tartó uralma nyomja rá legjobban a bélyegét. A világtörténelem egyik legpusztítóbb rendszerét hozta létre és működtette, milliók haláláért közvetlenül felelős, többek között az ukrán éhínségért, a holodomorért, a munkatáborokban elpusztultakért, a politikai tisztogatásokért. 

Közvetve pedig az olyan rendszerek bűneiért is, mint a Rákosi-rezsim, a legújabb kori magyar történelem egyik mélypontja. Sztálin uralma a külföld érdeklődését is felkelti, neves írók, André Gide vagy hazánkból Illyés Gyula és Nagy Lajos is felkeresik, de Szolzsenyicin kell majd ahhoz, hogy érdemben többet megtudjunk. A 30-as évek Moszkvája az 1945 utáni magyarországi kommunista rendszer keltetője is. Mindenesetre Sztálin az 1939-es elvtelen Molotov–Ribbentrop-paktum után hat évvel már a Hitler-ellenes koalíció, a szövetségesek győztesei között feszíthet. Országa adja a legalább hetvenmillió második világháborús halálos áldozat mintegy egyharmadát.

A diktatúra jól működtethetőnek bizonyul, az erőszak tartja össze. A cári titkosrendőrség még 15 ezer fővel működött, míg a bolsevik Cseka már a 20-as évek elején kétszázezer fő feletti létszámmal rendelkezett. A propagandának, az információk elhallgatásának is óriási szerepe van. A technikai fejlődés csak az 1970-es, 80-as évekre töri át az információs falat, hozzájárulva a Szovjetunió meggyengüléséhez

 – magyarázza Kovács Örs.
A később történtek már egyre többünknek kortársként is ismerősek. Az 1956-os XX. pártkongresszus úgy határolódik el Sztálintól, hogy alapjaiban nem számolják fel a rendszerét. Hruscsov a cipőjével veri az asztalt az ENSZ-ben.

A dúvad Brezsnyev rövid pórázt ír elő doktrínájával, amely utólag igazolja a Varsói Szerződés 1968-as csehszlovákiai bevonulását, majd Afganisztán megszállását. 

Gorbacsovról, az idén elhunyt, utolsó (1985–91) szovjet pártfőtitkárról – egyben az egyetlenről, aki az 1917-es bolsevik forradalom után született – már érezzük, hogy változást hoz.

 „Jön, jön, jön, jön az új nemzedék / másként fúj már a szél / ó, ó, ó, oké, Gorbacsov / így lesz majd jó világ…” – énekli Csepregi Éva. A korabeli vicc így szól: Ki a legzseniálisabb villanyszerelő? – Gorbacsov, aki a népbe vitte az ellenállást, a pártba a feszültséget, a vodkába pedig a voltot. (Utóbbi a szesztilalomra utal.) – Van egy orosz dal: „az én címem nem utca, házszám / az én címem a Szovjetunió”.

 Gorbacsov jót akart: a glasznoszttyal (nyíltsággal) és a peresztrojkával (gazdasági-társadalmi átalakulással) felszabadította az orosz lelket, de nyújtani már semmit nem tudott

 – von mérleget a Lugasnak Nógrádi György külpolitikai szakértő, aki az 1980-as években sokat utazott a Szovjetunióban, és a hanyatlás jeleit, a korrupciót, az egyes nemzetiségek fokozódó elégedetlenségét tapasztalta.

Mi eredményezte végül 1991-re a Szovjetunió bukását? Adósságspirál, a hidegháborús fegyverkezés, a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevező Ronald Reagan amerikai elnök csillagháborús terve?

Ezek mind hozzájárultak, de a gazdasági alapprobléma volt a kulcstényező. Gorbacsov nem akarta a SZU felszámolását, kereste az alternatívát, és a javára kell írni, hogy az erőszak alkalmazását jelentősen visszavetette. Viszont erőszak nélkül az ország már nem volt fenntartható – állítja a Rubicon Intézet történésze.

Astolphe de Custine francia arisztokrata 1839-ben járt Oroszországban, tőle származik a népek börtöne kifejezés. De a Szovjetunió a cári birodalomnál sokkal több nép börtöne lett, a Baltikumtól Közép-Ázsiáig húzódó karéjban élőké. Hozzávehetjük ehhez, hogy a második világháborút követő jaltai rendszerben Moszkva még egy sor szatellitországnak – köztük hazánknak –
teremtett börtönt. Az 1940-es években vasfüggöny ereszkedett Európára. A szovjet típusú rendszerek dicstelen, de elkerülhetetlen végét a berlini fal leomlásáról vagy éppen az arról­ készült fotó jelképezi, ahogy Viktor Silov, az utolsó magyarországi szovjet katona 1991 nyarán Záhonynál tiszteleg, majd elhagyja hazánkat.

Borítókép: Pincérnő a kazahsztáni Almati CCCP nevű nosztalgiaéttermében, amit szovjet jelképek díszítenek (Fotó: Getty Images)