Az Európai Unió jelenlegi állapotában elveszítette létjogosultságát, ezért arra van szükség, hogy az unió radikálisan átalakuljon annak érdekében, hogy megmaradjon. Miért állítom ezt? Döntően azért, mert egy nemzetközi szervezetnek, de bármilyen szervezetnek, testületnek, mozgalomnak, intézménynek stb. addig van létjogosultsága, amíg annak vezetői a saját szervezetük és tagjaik érdekeit és értékeit képviselik, s nem pedig másokéit.
Az unió elitje azonban az utóbbi években világosan megmutatta, hogy már nem a saját tagállamainak s főleg nem az európai állampolgároknak az érdekeit képviseli, hanem valami egészen mást.
Hosszú folyamat vezetett idáig, s ennek a legitimációvesztésnek, önárulásnak a legutóbbi és legékesebb bizonyítéka nem más, mint az unió viselkedése, döntései az orosz–ukrán, valójában orosz–amerikai háború kapcsán. Az elmúlt egy évben a brüsszeli vezetők lépésről lépésre átadták a kezdeményezést az Egyesült Államok demokrata vezetése kezébe, s az utóbbi hetekben ennek már szánalmas és megalázó jelei mutatkoztak meg.
De kezdjük az egy éve zajló háború elejével: miután Oroszország a nemzetközi jogba ütközően lerohanta Ukrajnát, az európai országok napokkal később Versailles-ban összeültek, és megtárgyalták azt, hogy milyen módon válaszolnak az orosz agresszióra.
Ott és akkor abban állapodtak meg, hogy számos és sokféle szankciót léptetnek életbe Oroszországgal szemben, de gáz- és olaj, illetve atomszankciókra nem kerülhet sor, mert Európa a gáz- és olajszükségletének majdnem a felét Oroszországból szerzi be, tehát az unió nem teheti meg azt, hogy az energiát érintő szankciókkal saját magát tegye tönkre, mert az nem éppen hatásos fegyver egy háborúban, ha az ember önmagát lövi főbe.
De Versailles valahogyan sohasem fejeződik be jól.
Néhány héttel később már arról tárgyaltak a brüsszeli elit tagjai, hogy mégis szükség van olajbojkottra, és a gázszankciók is rövidesen terítékre kerültek. Miért tettek így? Ha akkor még nem is tudtuk, ma már igen: amerikai befolyásra, nyomásgyakorlásra. Az USA-nak tökéletesen megfelelt az, hogy az unió önmagát hozza nehéz gazdasági helyzetbe, hiszen az orosz gáz és olaj pótlása máshonnan óriási kihívás, és évek kellenek hozzá. Az Egyesült Államok viszont mindebből profitált, hiszen dúskál a palagázban, olajban, s ezt magas áron tudja eladni az európaiaknak. A demokrata kormányzat így két legyet akart ütni egy csapásra: az oroszok és Európa gazdasági gyengítését, de ebből igazán csak az utóbbi sikerült, vagyis az állítólagos szövetséges meggyengítése, miközben ők továbbra is beszerzik az oroszoktól azt, amiből hiányuk van, például az uránt.
A következő lényeges mozzanat: az oroszok támadása eleinte sikereket hozott, megközelítették Kijevet és Zelenszkij hatalmát közvetlenül veszélyeztették. Ebben az időszakban, valamikor márciusban a felek végül leültek a tárgyalóasztalhoz a törökök közvetítésével. Esély volt arra, hogy tűzszünet legyen és kezdődjenek meg a béketárgyalások, még mielőtt a háború a maga teljességében és borzalmában kibontakozna, megakadályozva, csírájában elfojtva az emberáldozatokat, a vért és a halált.
És mi történt ekkor? A tárgyalások elvileg közeledhettek a megállapodás felé, az ukránok talán hajlandók voltak engedményekre, és az oroszok is, ám ekkor megjelentek a színen az amerikaiak mindig is szoros szövetségesei, a már unión kívüli angolok, Boris Johnson akkori miniszterelnök jött és pihegve szólt Zelenszkijnek: nem kell, nem szabad megállapodni az oroszokkal, mert a Nyugat teljes mellszélességgel támogatni fogja katonailag Ukrajnát, s minden esély meglesz arra, hogy Oroszországot egyszer és mindenkorra legyőzzék.
És lőn: az ukránok azonnal megértették az idők szavát, és kivonultak a tárgyalásokról, amelyek megszakadtak, s a felek azóta sem tudtak újra tárgyalóasztalhoz ülni. Mit szóltak mindehhez az unió vezetői, Brüsszel?
Lényegében semmit. Asszisztáltak ahhoz, hogy a háború folytatódjon, hiszen a Nagy Testvér, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ezt akarja. Ez kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor az első világháború idején a britek és franciák, illetve a másik oldalon a németek és a Monarchia már hajlamos lett volna a béketárgyalásokra, ám ekkor jött az Egyesült Államok, és felbátorította a szövetségeseit, hogy folytassák a háborút, mert ők belépnek abba, és a központi hatalmak, de elsősorban is Németország legyőzhető.
Ha visszaugrunk az időben, a narancsos forradalomnak nevezett puccs, majd a Krím oroszok általi elfoglalása után a franciák és a németek részvételével létrejött 2015-ben a minszki egyezmény, ami akkor még azt mutatta, hogy az unió talán képes önálló lépésekre az európai béke érdekében.
Ám mára Angela Merkel asszonyság elárulta nekünk, hogy igazából ez is csak egy látszatmegállapodás volt az amerikaiak sugallatára, akaratára, mely arról szólt, hogy Ukrajna időt nyerjen ahhoz, hogy az Egyesült Államok felkészítse az előbb-utóbb elkerülhetetlen orosz–ukrán háborúra. Tehát már ekkor megmutatkozott, hogy milyen ereje van egy európaiak által kialkudott megállapodásnak.
De térjünk vissza a jelenhez! A márciusban csődbe fulladt tárgyalások óta a katonai és politikai helyzet eszkalálódott, s bár természetesen az Egyesült Államok adja a katonai támogatás legnagyobb részét Ukrajnának (eddig mintegy 27 milliárd dollárt öltek a háború folytatásába), s Nagy-Britannia mintegy hárommilliárddal járult hozzá, s ehhez képest az unió „csak” egy-másfél milliárdot fektetett be ebbe a „nemes” célba az uniós „békealapból”, ám Európa számára ez is óriási többletterhelést jelent.
Az utóbbi hetekben pedig egészen elképesztő hírek jutottak tudomásunkra arról, hogy a brüsszeli elit mennyire eltávolodott attól, hogy az európai polgárok érdekeit a legkisebb mértékben is figyelembe vegye. És itt most nem is a német, „nem túl éles kés” külügyminiszter asszony, Annalena Baerbock hírhedt mondására gondolok, aki azt állította, hogy minden erővel kiállunk az ukránok mellett még akkor is, ha a német nép ezt nem akarja.
Hanem arra, hogy nemrég a müncheni biztonsági konferencián az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen a legnagyobb nyíltsággal mesélt arról – észre sem véve, hogy állításának mi a valódi tartalma! –, hogy már 2021 decemberében arról egyeztetett Bidenékkel, hogy milyen szankciókat vezessenek be Oroszországgal szemben, miután kitör a háború. Ezzel két dolgot vallott be: egyfelől azt, hogy tudatosan készültek a háborúra, másfelől pedig – s ez a sokkal súlyosabb! –, hogy Brüsszel a döntéseit nem a tagállamokhoz, főleg nem a polgáraihoz igazítja, hanem az Egyesült Államok mint nagyhatalom igényeihez és szándékaihoz.
Vagyis Münchenben Von der Leyen beismerte: az Európai Unió az Egyesült Államok alávetettje, vagy durvábban, gyarmata. (Na nem mintha 1945 óta ne állomásoznának folyamatosan Nyugat- és Kelet-Európában az amerikaiak seregei, többek között éppen Ursula von der Leyen „hazájában”, a kezdettől szigorúan ellenőrzött Németországban.) Az igazi döntések a tengerentúlon születnek, na és, teszem hozzá, a demokratákat is mélyállamként irányító globális pénzügyi elit köreiben, többek között éppen Davosban, a Világgazdasági Fórum berkeiben.
Ezek után már csak hab a tortán, hogy Joe Biden nemrég egyszerűen magához rendelte Ursula von der Leyent, mert alapos a gyanúja Amerikának, hogy Kína fegyverszállítást fontolgat az oroszoknak, s ezért büntetésül szankciókat kell kivetni Kínára. Ezekhez a szankciókhoz kell csatlakoznia az Európai Uniónak – nos, erről beszéltek Washingtonban. Teljes joggal állapította meg ifj. Lomnici Zoltán, hogy ez leginkább ahhoz hasonlít, mint amikor a helytartó magához rendeli az alattvalóját, vagyis az látszik, hogy a transzatlanti viszonyrendszerben az unió az államokkal szemben alárendelt szerepet játszik.
Itt tartunk most, és ezek után térek vissza a kiinduló tézisemhez: az unió legitimitása, önálló nemzetközi szervezetként való létjogosultsága kérdőjeleződött meg, nem kicsit, nagyon.
Kilenc-tíz évvel ezelőtt, talán 2013-ban vagy 2014-ben Brüsszelben jártam, az Európai Parlamentben töltöttem el néhány napot, ismerkedve az ottani magyar képviselők munkájával, s ennek kapcsán beszélgettem Surján László KDNP-s EP-képviselővel az irodájában, aki akkor, ha jól emlékszem, még az EP alelnöke volt. Azt kérdeztem tőle, mi az igazi értelme, lényege az Európai Unió létének?
