Ha a költészet kezdetei a feltételezések szerint a nyelv kialakulására vezethetők vissza, nem alaptalan az elgondolás, hogy a verselés és a zene már igen korán egybekapcsolódtak. Nem nehéz elképzelni, hogy amikor az ember a történelem hajnalán felfedezhette, hogy képes hangokat kiadni, amivel közölni tud dolgokat másokkal, rájöhetett arra is, hogy a kiadott hangoknak ritmusa és furcsa, emelkedő és ereszkedő dallamíve is lehet, ami egyrészt el tudja mélyíteni a közlendőt, másrészt önmagában is roppant érdekes. 

Nem tudhatjuk, hogyan történt pontosan, de azt már igen, hogy a történelem igen korai korszakaiban, amikorról már feljegyzések is maradtak, a költészet kitüntetett helyzetet élvezett, s szorosan összefüggött a zenéléssel. Az ókori világ történetmondó rapszódoszai, mint amilyen a hagyomány szerint Homérosz is volt, a korabeli partikon lírakísérettel, énekelve, begyakorolt sémák (toposzok) felhasználásával rögtönözve adták elő a legendás hősök történeteit. Jó tudni, hogy már a hellaszi poliszok világában is működtek rapperek és slammerek, akik egyben DJ-k is voltak, persze a kor viszonyai között. Az általuk használt versformát hexameter, az előadott műveket pedig eposz néven tartja számon az irodalomtudomány.

A költészet elsődleges megjelenési formája évszázadokon, évezredeken keresztül a szóbeliség volt, és csak a legkivételesebb művek maradtak fenn írásban. Így hagyományozódott ránk az eposzok közül az Íliász és az Odüsszeia, valamint a kiválasztott költemények, amelyeket nekünk is van szerencsénk ismerhetni. Hasonló szelekció érvényesült a középkor évszázadaiban is, amiben csak a könyvnyomtatás elterjedése hozott igen lassú változást, amely az irodalom fókuszát fokozatosan elmozdította az írásbeliség felé.

Vers zenével

Ha a magyar irodalom történetét megnézzük, azt látjuk, hogy a szerzők sokáig zenei kíséret alapján alkották meg verseiket. Gondoljunk csak Tinódi Lantos Sebestyénre vagy Balassi Bálintra, de még Csokonai Vitéz Mihálynál is feltűnik az „ad notam” megjegyzés, ami arra utal, hogy a költő melyik ismert „nóta” dallamát társítja a szöveghez (pontosabban a szöveget a dallamhoz). A zenéhez kapcsolódó hagyomány fedezhető fel Petőfi Sándor számos versénél is, mindenekelőtt a népies helyzetdalokban, s bár a költői szándék nem jelenik meg ilyen direkt módon a szövegeknél, utóbb többet is megzenésítettek.

S ha már megzenésítés, érdemes megemlítenünk, hogy adott esetben nemcsak a szöveg megalkotására terjedhetett ki az író munkája, hanem akár zenét is komponálhatott hozzá. Az egyik legismertebb példa erre Gárdonyi Géza kitűnő karácsonyi dala, amelyet mások mellett a múlt század egyik legfontosabb dalosa, Cseh Tamás is feldolgozott.

Ami a „hivatásos” zeneszerzőket illeti, az ő megzenésítésre szóló megrendeléseiknek zömét évszázadokon keresztül az egyházon keresztül a liturgikus szövegek, imádságok és fontos vallásos költemények tették ki. A zenetörténet nekik köszönhetően bővelkedik a misékben, Te Deumokban, rekviemekben, Salve Reginákban, Dies irae-kben és Stabat materekben, de ide sorolhatók a passiók és a jeles alkalmakra készült kantáták is, amelyek már egyedi, ugyancsak az alkalomra íródott szövegeket használtak. Mindezt azért is érdemes megemlíteni, mert az így született művek szemléletesen példázzák, hányféle módon lehet megközelíteni és interpretálni ugyanolyan vagy nagyon hasonló szövegeket.

Kiemelkedő ezek közül Giovanni Battista Pergolesi utolsó remekműve, a Jacopone da Todinak tulajdonított középkori siraloménekre 1736-ban írt Stabat mater. A szerzőt korának egyik legtehetségesebb alkotójaként tartották számon, amikor mindössze huszonhat évesen, halálos betegen, egy kolostorban megkomponálta darabját, amely nemcsak különlegesen izgalmas feldolgozása egy fontos szövegnek, hanem olyan egyedi, koroktól és stílusoktól független zenei univerzum megalkotására tett kísérlet is egyben, amelynek sem előzményei, sem folytatólagosságai nem ismertek a zeneirodalomban. A kamarazenekarra és két női hangra írt mű óriási hatást gyakorolt a zeneszerzőkre, motívumai visszaköszönnek Mozart több munkájában, és Johann Sebastian Bach is feldolgozta, az eredeti latin helyett német szöveggel.

Zene verssel

Ahogy az évszázadok alatt a polgárosodással és a technológia fejlődésével a „magas kultúra” egyre szélesebb tömegek számára vált hozzáférhetővé, s lett az irodalom elsődleges közvetítő közege a könyv és a sajtó, az írott szövegek nem csupán a szóbeli hagyomány lejegyzésére szolgáltak, hanem már kifejezetten a korszerű médiumra készültek. Ahogy az ismert hollywoodi forgatókönyvíró, William Goldman megjegyzi beszédes című könyvében, a Mit is hazudtam?-ban, 

Ezzel az állásponttal természetesen lehet vitatkozni, de mindennél érzékletesebben árulkodik arról, ahogy a papír közegébe száműzött vers már nem annyira a fülnek, inkább a szemnek szól. A fennmaradás és a lehető legnagyobb elérés érdekében szükségszerűen alakult így, s ezzel párhuzamosan külön vágányra került a szöveg és a zene, hiszen mindkettőnek más a közvetítő médiuma. Ez nem jelenti azt, hogy nem is találkozhatnak, ám ezt a találkozást már külön erőfeszítéssel létre kell hozni. Végsőkig leegyszerűsítve vagy oly módon, hogy 

Ez persze egy adottság, ami számtalan izgalmas lehetőséget tartogat. A magyar kultúra különösen szerencsés helyzetben van, hiszen bővelkedik a jobbnál jobb feldolgozásokban, és folyamatosan jelentkeznek a versmegzenésítők újabb és újabb generációi.

József Attila Rejtelmek című verse jut eszembe, s alighanem sokakban szólal meg a dallam is, miközben olvassák, hiszen belőle született az egyik legszebb versmegzenésítés.

A versek megzenésítése persze nem magyar sajátosság. Gondoljunk csak az egyik legsikeresebb musicalre, a Magyarországon éppen negyven éve játszott Macskákra, amelyet Andrew Lloyd Webber az Egyesült Királyságban elhunyt amerikai költő, T. S. Eliot versciklusa alapján írt. Vagy eszünkbe juthat a heavy metal megújításában élen járó brit banda, az Iron Maiden is, amely egyik legfontosabb lemezén, az 1984-es Powerslave-en dolgozta fel az angol romantikus irodalom gyöngyszemét, Samuel Taylor Coleridge Rege a vén tengerészről című versét az eredeti szöveg részleteinek felhasználásával.

S ha már kemény rockzene és az imént említett József Attila, még ötvözetükre is lehet példát találni, bármilyen furcsán hangozzék is első hallásra. A nyolcvanas évek végén feltűnt fiatal szolnoki formáció, az Exit bemutatkozó lemezén dolgozta fel a Magány című verset, amely ebben a felfogásban egészen sajátos értelmezést nyer.

(Érdekesség, hogy ugyanezen az albumon egy másik számban felhasználják Charles Baudelaire egyik költeményének szövegét is.)

Dal és szöveg

A hazai és a nemzetközi zenei világban számos példa hozható fel arra, hogyan születnek zeneművek versek alapján. Abba a parttalan vitába nem is érdemes belemenni, mennyire tekinthetők „művészi alkotásnak” a dalokhoz írt szövegek. Nem is csupán azért, mert teljesen más funkciót töltenek be, hanem – mint láthattuk – a technológiai fejlődés következtében előadódott szükségszerű helyzet hozta el a költészet és a zene különválását, s ez aligha tekinthető esztétikai kérdésnek. Ha a hazai szcénát nézzük, népszerű szövegírók fémjelzik az elmúlt fél évszázadot a teljesség igénye nélkül G. Dénes Györgytől, Bradányi Ivántól, Romhányi Józseftől és Szenes Ivántól Adamis Annán, Sztevanovity Dusánon, Bródy Jánoson és Bereményi Gézán keresztül Nagy Feróig, Horváth Attiláig, Geszti Péterig, Lukács Lászlóig, Lovasi Andrásig és Kovács Ákosig.

A névsor, bármilyen imponzáns, korántsem teljes, de kitűnik belőle az a műfaji és stiláris gazdagság, sokszínűség és változatosság, ami a magyar szövegvilágot jellemzi. Árulkodik arról is, hogy a hazai dalműfaj milyen fejlődésen ment át, elég csak arra utalni, hogy egy mai szövegben már éppolyan természetesnek hat az enjambement (vagyis amikor egy jelentésbeli egység, mondat nem ér véget a sor határánál, hanem a következő verssorban folytatódik), mint amilyen „kötelező” eszköznek számít hagyományosan a rímelés.

Még a legpopulárisabb szerzeményekben is előfordulnak ragyogó nyelvi lelemények, amelyek aligha lennének elképzelhetők a költészetben, ha nem dalban hangzanának el. Kedvenc példám erre a nyolcvanas évek jellegzetes nótája, az R-Go zenekar Tavaszi bezsongás című felvétele:

Az olvasható dalszöveg nem adja vissza az igen találó (jobb híján így leírt) „össze-vissza vesztünk” fordulat árnyalt jelentésbeli gazdagságát, amely egyszerre fejezi ki a „se veled, se nélküled” rapszodikus állapotát, ahogy manapság mondanánk, párkapcsolati dinamikát és az elveszettség érzését, amit a hullámzó érzelmi viharlás okoz, együtt azzal, hogy ez a kettő bizony összefügg. A zenei kontextus meg egyenesen arról árulkodik, hogy azért ezt az egészet nem kell olyan nagyon halálosan komolyan venni. (Hasonlóan szellemes megoldás ugyanennek a formációnak a Szerelmes vagyok, mint egy nagyágyú című slágerében a „Most látom én, hogy az egészség / valami kézzel foghatóan szép” fordulat, amelynél találóbban aligha lehetne megragadni a libidó lényegét, s még „egy alacsony férfi dilemmái” is visszaköszönnek benne „a szerelem körül”.)

Nagyon úgy fest, hogy bár a versekben nagyon sok mindent el lehet mondani, de van olyan is, amit csak dalban. Amelynek természetszerűleg alapesetben van szövege is, de az önmagában mégis másképpen működik, mint a dal és a szövege együtt. Hogy mire gondolok? Álljon itt példaként egy sláger, az LGT 1978-as albumán hallható Az utolsó szerelmes dal című szerzemény.

Leírva így fest:

Ha olvassuk, első ránézésre egyike a „metázó”, vagyis önmagát tematizáló verseknek, amelyben a költő azzal játszik, hogy mennyire nem akar arról beszélni, amiről mégis beszél. (Valami olyasmi ez, mint amire Umberto Eco utal Széljegyzetek A rózsa nevéhez című dolgozatában, amikor az iróniát úgy jellemzi, hogy már nem lehet csak úgy leírni, hogy „kétségbeesetten szeretlek”, de azt már igen, hogy „ahogy Liala mondaná, kétségbeesetten szeretlek”.) Aztán arra futtatja ki a végén, hogy a személyes eredettörténetére vezeti vissza a sztorit, így a visszatérő refrén is új értelmet nyer. Egykori tanárom „ontológiai magánynak” nevezte ezt az érzületet, aminek lényege, hogy akaratunktól függetlenül kerültünk ebbe a létbe, s ha már itt vagyunk, próbáljuk benne jól érezni magunkat, bármilyen nehéznek is tűnik. Valljuk meg, ez így nem tűnik túl felemelőnek. És éppen ez az emelkedettség, amire a zenével együtt képes ugyanez a szöveg.

Számos példát lehetne még felhozni arra, hányféle módon árnyalják a költészetet a dalszövegek és szerzőik. Bob Dylan 2016-ban azért kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, mert „új költői kifejezésekkel gazdagította az amerikai dalkincset”, s ezzel hivatalosan is elismerték a szövegírást mint irodalmi teljesítményt. Ugyanakkor aligha feledkezhetünk meg arról sem, hogy az elmúlt évszázad egyik legsikeresebb dalszövegírója, Peter Waterman éppenséggel már aktív korában, harmincnyolc évesen jutott arra az elhatározásra, hogy megtanul írni és olvasni, aminek hiánya a jelek szerint nem sok mindenben gátolta.

Vissza a jövőbe

Végezetül engedtessék meg egy rövid kitekintés a költészetnek arra az igen izgalmas aspektusára, amely a költészetben magában fedezi fel újra a maga zenei gyökereit. Az avantgárd művészet fontos részét képezi a hangköltészetnek vagy auditív költészetnek is nevezett irányzat, amelyet Magyarországon olyan jeles költők munkássága fémjelez, mint Szkárosi Endre vagy Szilágyi Ákos, de szívesen foglalkozott vele Weöres Sándor is.

Az auditív költészeti irányzat ösztönzőleg hat napjaink zenéjére is. Az egyik legjelentősebb kortárs zeneszerző, Eötvös Péter például rendszeresen alkalmaz darabjaiban hangköltészeti megoldásokat, de akár „szövegként” is használ ilyen műveket.

– hallható a 2013-ban bemutatott Speaking Drums című kompozícióban, amelyben az ütőhangszeres szólista hangján szólalnak meg Weöres Sándor versei.

Hogy is volt? Azzal kezdtük, hogy régen, még a történelem hajnalán a ritmikus mondókák még előbb is kialakulhattak, mint hogy értelmük lett volna. Nem is olyan nehéz elképzelni ezeket a kezdeteket, hiszen a jövő ígéretével együtt továbbra is itt vannak velünk.

Borítókép: Bruce Dickinson énekes az Iron Maiden koncertjén (Fotó: AFP/Wilton Junior)

A szerző a Magyar Nemzet Aktuális rovatának turnusvezetője