Nem is olyan beláthatatlanul régen, 1984. március 5-én három előadó ült ki a közönség elé a Kossuth Klubban. Egyikük, Erdély Miklós vette át a szót, és azzal kezdte:
Kicsit sajnálom, hogy ennyi embert idecsődítettünk, mert nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy mi történjen itt […] most fogok majd gondolkodni rajta. Természetesen néhány dolgot azért előkészítettem, és várom, hogy a közönség és a két társelnök ebben majd segítsen nekem.
Persze ez a bizonytalankodás is a műsor része volt, mert a felszólaló azzal folytatta, hogyan lehetne felszámolni az alkotót a közönségétől elválasztó határvonalat. Megoldásként azt javasolta, hogy a hallgatóságot világítsák meg a reflektorokkal, a pódiumon ülőket pedig takarják le tüllel. Aztán rátért arra, hogy az est témája az lesz, hogy a közönség bevonásával, ott előttük elkészít egy festményt. Rögtön fel is vetette, hogy egy olyan képet képzelt el az alkalomra, melyen három motívum szerepelne, ám ezekről előtte meg fogja szavaztatni a jelenlévőket.
Ez a kép nem jó, hanem evidens. Számomra abszolút evidens, hogy ez idevaló, de mégis meg akarom szavaztatni. Görcsösen fogok minden eleméhez ragaszkodni, minden választási manipulációt végig fogok csinálni, csakhogy ez a kép megszülessen
– hívta fel előre a figyelmet. A három motívum, amit javasolt: egy felhő, egy jegenye és egy tank. Majd következett a szavazás és némi vita, hogy mi szerepeljen a képen, és hogy mi lehet az, ami egyáltalán szavazás tárgyát képezheti.
Hogy ti javasoljatok motívumokat? Hát olyan nem lehet. Végül is nekem kell megvalósítanom. Hajlandó vagyok elhagyni bizonyos motívumokat, és ha egy motívumot elhagytam, akkor hajlandó vagyok esetleg fontolóra venni, hogy más motívummal helyettesítsem, de hogy itt kívánsághangverseny legyen, hogy én kérek egy izét, egy primadonnát, én meg egy másvalamit, én meg összevissza festegessek […] nem vagyok én tévékarikaturista, ez egy átgondolt dolog, amit javasolok, és tessék ugyanolyan felelősségteljesen gondolkodni rajta, és ha nem tetszik, ha végképp nem tetszik, tessék keményen leszavazni.
Miután a vita eldőlt, és a szavazás is megerősítette, hogy a képen csakugyan jegenye, felhő és tank legyen, ahogy a művész megálmodta, el is készült a demokratikus festmény. Aztán az alkotók értékelték a művet és összefoglalták az este tanulságait:
Ez a kép pontosan úgy néz ki, mint amit elképzeltem, nyomasztóan úgy néz ki, sajnos semmi különbség nincs. Az, amit vártam, hogy itt egy megvalósulás kapcsán majd valami átalakul, és az engem meglep és egy distanciába hoz, egy táv, amit majd nekem a vita meg az egész együttlét alkalmával át kell hidalnom, ez nem következett be. […] Szóval én ezt akartam, engem semmi meglepetés nem ért, a közönség is pont úgy viselkedett, mint amikor az ember fekszik az ágyán és elképzeli, hogy mi lesz itt a Kossuth Klubban ma este.
Az esemény, melynek dokumentációját az avantgárd művészet fontos orgánuma, az Artpool Letters 1984. májusi száma közölte, bár egy festmény létrejöttéről szól, ennél lényegesebb kérdésre világít rá: mi a műalkotás? Mi a tényleges műalkotás, ami azon az estén megszületett? A festmény a három motívummal? Vagy maga az esemény, amelyen a mű létrejön? Vagy mindkettő? Szét lehet választani, szét kell választani?
A kérdést maguk az egykori résztvevők is feszegették a helyszínen, még mielőtt Erdély Miklós belekezdett volna a munkába:
Ez belevilágít az akcióművészet és a festészet problematikájába. Tudniillik, egy akcióművész elképzeli azt, hogy mit fog csinálni, de soha nem látja azt, hogy ténylegesen mit csinált, hacsak filmen nem. Egy festő viszont húz egy vonalat, és azonnal visszaszól neki az, amit csinált […] annyira mélyen és eredendően más dolog az, hogy én valamit elképzelek, megvalósítom és rögtön látom is, vagy pedig odateszem magam, egyáltalán nem látom, és teljesen a közönségre bízom azt, hogy mit lát, és teljesen önellenőrzés nélkül működöm. Most a következő fázisban ezt a két dolgot keverni fogjuk.
A korszak meghatározó művészetelméleti problémája ez, hogyan változik meg a festészet szerepe és funkciói a mediatizálódó társadalmi közegben, és hogyan lép elő az akcióművészet, számtalan megnyilvánulási formájával a performansztól a happeningen át a fluxusig. És ne felejtsük el, hogy ez az a korszak Magyarországon, ami minden, csak nem demokratikus. Sokat elárul erről a festményen elhelyezett tank motívuma, s még inkább az a magyarázat, melyet az alkotó fűzött hozzá:
A tank feltétlenül gyerekrajzból jött, mert olyan ártatlanul jelennek meg a gyerekrajzokban a tankok, ahogy egy képen egy elem általában fölmerülhet.
Igen, a tankok már csak olyanok, hogy „ártatlanul” jelennek meg a gyerekrajzokon, elvégre mi sem természetesebb, mint hogy gyerekek tankokat rajzolnak, éppúgy, mint virágokat, fákat, csigabigát vagy napocskát. Ez egy ilyen korszak. Ebben a környezetben elkészíteni egy „demokratikus” jelzővel minősített festményt, mely a megszavaztatott közönség „akaratával” egybehangzóan teljesen olyan lesz, mint amilyennek az alkotó előzetesen elképzelte, igen erős közéleti gesztus is egyben. S mint ilyen, egészen más dimenziókat is megnyit az esztétikaiak mellett, amikor rákérdez a demokrácia mibenlétére, korlátaira, s egyáltalán arra, hogy a művészet lehet-e demokratikus.
Borítókép: Erdély Miklós (Forrás: Facebook)
