Ragályi Elemért aligha kell bemutatni a magyar film kedvelőinek. Nevéhez számtalan kitűnő film kötődik, köztük olyanok is, amelyek Oscar- és Emmy-díjat is nyertek. Hogy csak néhányat említsünk a legnépszerűbbek közül, ott a Régi idők focija, a Dögkeselyű, a Ripacsok vagy akár A miniszter félrelép, de ő volt az operatőre a Queen zenekar Budapesten rögzített koncertfilmjének is. Gazdag Gyula rendezővel 1974-ben készítette a Bástyasétány hetvennégy című zenés szatírát Evald Schormmal, Iglódi Istvánnal, Őze Lajossal és Temessy Hédivel a főszerepben.

A szóban forgó jelenetben a két antagonista találkozik, és összefognak, hogy megszerezzék a címben megnevezett budai ingatlant a többi szereplő elől. A jelenet prózai dialógussal indul, miközben a két karakter ide-oda járkál egy félig vízzel elárasztott ház alagsori irattári helyiségében, aztán egyszer csak dalra fakadnak, és táncra is perdülnek a zenés műfaj szabályai szerint.

Nem tudom, önök hogy vannak vele, de akárhányszor nézem ezt a szerelmi kettőst, csodálattal tölt el, hogy lehetett ezt így megcsinálni. A jelenet nem csak azért különleges, mert kitüntetett szerepe van a történet alakulása szempontjából. (Ha a klasszikus nagyjátékfilmes struktúra alapján akarjuk meghatározni, akkor a második felvonás első felének középponti eseményéről van szó.) Nem is csupán azért, mert a két antagonistát megformáló Őze Lajos és Temessy Hédi fantasztikusan hozza a nagyravágyó kishivatalnok és a rátarti jósnő önfeledten éneklő és táncoló operettfiguráját. A leglenyűgözőbb számomra az a hihetetlen operatőri bravúr, ahogy ezt a mozgalmas jelenetet egyetlen beállításból vették fel, ami még dinamikusabbá, életszerűbbé és átélhetőbbé teszi a történést. Az egészet megkoronázza, amikor hőseink a refrénhez érnek, a kamera hirtelen az ablaküvegre irányul, mely mögött látjuk a vízfelszín alatt úszkáló halakat, és a felületen visszatükröződve a két főszereplő átszellemült arcát, ahogy duetteznek. Majd vissza a karakterekre, akik újabb gyors galoppba kezdenek, mire Őze Lajos ölbe kapja partnerét, és kiüget vele.

Nem egyszerűen szakmai bravúrról van tehát szó (még ha az is a javából), hanem a történetmesélést szolgáló eszköz alkalmazásáról, ami személyesebbé teszi a sztorit és könnyebbé az azonosulást. Aztán újabb csavart kap ez a „kinek a szemével látjuk” játék a jelenet közvetlen folytatásában, amikor a hőseink titokzatos kalapos emberek árgus tekintetétől kísérve dalolnak tovább. (Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindezt 1974-ben. A kor ismeretében aligha kell csodálkozni azon, hogy a filmet betiltották, és csak jóval később engedték először vetíteni. Hiába áttételes a történet, az allegórián átsüt a rendszer működése és működésképtelensége, jóval intenzívebben, mint a korszak sok más „realista” társadalmi drámáján.)

Ami az alagsori jelenetet illeti, el sem tudom képzelni, milyen elképesztő összpontosítást és fókuszáltságot követelt ez a felvétel nemcsak az operatőrtől, hanem a színészektől és a műszak többi tagjától, beleértve a hangmérnököt és a playbackhez használt zenei alap bejátszását felügyelő munkatársat. Azt már tényleg nem értem, hogyan tudták bevilágítani ezt a zsúfolt helyiséget, márpedig a világítás is az operatőr munkáját dicséri. 

Gondoljunk csak az alagsori lépcsőhöz vezető vasajtóra, amit mindig akkor csap be egyik vagy másik szereplő, amikor a zenei kíséretben kiállás következik. Ettől olyan lesz a jelenet (és folytatása a csónakázással), mint ha egy videóklipbetét került volna bele a filmbe, egy kis önálló egység, ami egyúttal része a nagy egésznek.

A szerző a Magyar Nemzet Aktuális rovatának turnusvezetője

Borítókép: Jelenet a Bástyasétány 74 című filmből (Forrás: NFI)