Ma már a hétköznapok része a fénykép és a fényképezés, olyannyira, hogy a képek elkészítéséhez szükséges berendezést gyakorlatilag állandóan magunkkal hordjuk. A telefonálásra, üzenetek küldésére és fogadására, információk keresésére vagy újságcikkek olvasására is használható multifunkcionális eszköz segítségével gyakorlatilag bármiről és bármikor készíthetünk képet, legyen a téma valami érdekes látnivaló, egy jól sikerült konyhai fogás vagy önmagunk, és néhány gombnyomással már közzé is tehetjük az alkotást, hogy az egész világ gyönyörködhessen benne.
Ilyenkor, amikor a fényképezés ennyire természetesen beépült a mindennapokba, hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy nem is olyan régen még komoly technikai apparátust és felkészültséget igényelt a művelet. De attól persze, hogy a fotózás elterjedtté vált, még nem nélkülözheti a hozzáértést, aki szeretné ezt a foglalatosságot magas szinten művelni.
S ha már fényképezés és művészet, érdemes említést tenni azokról az alkotókról is, akik a kamera mögött állnak, kimagaslóak a hivatásukban, de egy másik művészeti ágban, még ha az rokon is a fotográfiával.
Amit mi a köznapi nyelvhasználatban „filmnek” hívunk, a szakmában (nagyon helyesen) „mozgóképnek” nevezik (ennek rövidítéséből származik a „mozi” szavunk, Heltai Jenő leleményének köszönhetően), a szakma jeles művelőit, a „filmeseket” pedig „mozgóképkészítőknek”. Nagyon találó ez a megnevezés, merthogy a „film” köztudomásúan nem „mozgó kép”, hanem állóképek, fényképek sorozata, amelyet a vetítőberendezés mozgat olyan nagy sebességgel, hogy ezeket az egymás után vetített állóképeket a néző mozgónak érzékeli. A képeket rögzítő operatőr (akit a stáblistákon rendszerint a „fényképezte” kredittel jelölnek) ezeket a képeket veszi fel a kamerával, tehát tulajdonképpen fényképez, fényképeket készít.
Az így megszülető varázst több mint száz éve Babits Mihály is megörökítette a Mozgófénykép (Máskép: Amerikai Leányszöktetés – szenzációs szerelmi tragédia mozgófényképben előadva) című 1909-ben megjelent versében:
A gép sugarát kereken veti, képköre fénylik a sik lepedőn
mindjárt, szivem, uj szinek és alakok lovagolnak a fénylegyezőn
olcsó s remek élvezet összecsodálni e gyors jelenéseket itt:
első a Szerelmi Tragédia, melyet a lámpa a falra vetit.
Lenyűgöző, hogy lényegét tekintve a dolog azóta sem változott. A történetet képekben kell elmesélni, függetlenül attól, hogy a jelenet drámai vagy lírai, s az egész kvintesszenciája az „akció”, ami a versben egy „látványos” autós üldözésben teljesedik ki. Mindez azért, hogy a néző érzelmileg megérintve érezze magát, és úgy távozzon a filmszínházból, hogy rendkívüli élményben volt része, amely kizökkentette a megszokott valóságából, és elröpítette egy olyan világba, ami után érdemes vágyakozni:
Ah! Ámerikába! csak ott tul a tengeren, ott van az élet!
Ah! Ámerikába miért nem utazhatom én soha véled
ott van az élet, a pénz, az öröm, s a kaland tere, küzdeni tér:
tengve a drága kenyéren unalmasan itt nyavalyogni mit ér?
Nem nehéz belátni, hogy a „varázs”, az élmény megteremtésében milyen fontos szerep hárul az operatőrökre, hiszen ők azok, akik megalkotják a képek sokaságát, amelyek együttesen (és sok más szakember munkájának köszönhetően) létrehozzák aztán a filmet.
A magyar filmművészet kétségkívül bővelkedik a nagyszerű operatőrökben Zsigmond Vilmostól és Koltai Lajostól Sára Sándoron, Illés Györgyön és Hildebrand Istvánon keresztül Novák Emilig és Kardos Sándorig, hogy tényleg csak néhányukat említsük a legnagyobbak közül. Ha pedig csak egyetlen mozzanatot lehetne kiemelni a legkiválóbbak munkái közül, egy közel fél évszázada készült zenés film egyik jellegzetes megoldására esne a választásom.