Merthogy ott vannak a jól ismert költészeti műfajok, az elégia, az óda, a himnusz, a dithürambosz, a bökvers, az induló, a dal, az ekloga, az epigramma, sorolja mindenki kifulladásig. Meg a műfajnak is beillő versformák, a szonett, a limerick, a ballada, a villanella, a haiku és a többi. No de olyat, hogy verseskötet? Miért is ne? Ha a versek további egységekbe is rendezhetők, mint a szonettkoszorú vagy a ciklus, alkothatnak akár még nagyobb egységeket is, amelyek könyv formájában öltenek testet. Hiszen a verseskönyv nem más, mint a költő (posztumusz kiadás esetén a hagyatékának kezelője) által választott gyűjteményes forma, melyben az általa választott szempontok alapján sorakoztatja fel valamilyen módon a verseit, és állítja össze a könyvet. (Ennyiben is különbözik azoktól a gyűjteményes kiadásoktól, amelyeket szerkesztő gondoz, az ő szempontjai szerint, ami lehet kronológia, esetleg a költő kötetei egymás után rendezve, kiegészítve a kimaradt darabokkal.)

Kicsit kopottas, megsárgult borítók, Athenaeum kiadás, sárgásak benne a lapok is, kicsit már töredezettek, használtak, elvégre olvasták őket. Már önmagában is lenyűgöz, hogy nincsenek benne tagolások, pedig kis híján kétszáz oldal a terjedelem. Nincsenek ciklusok, egyetlen hatalmas tömbből van faragva az egész, mint Anárion az Argonathból. Elkezdődik, bele a sűrűjébe, és hömpölyög végig oldalak során át.

Ezzel indul. A vers címe is sokatmondó: Nincs idő. Szikár, mint Neó a kanállal. Aztán jönnek sorban a versek, egyik a másik után, egymásból következnek, a kozmikus, éteri, átszellemült létfilozófiai merengést az ébredés szakítja meg, mint ha tényleg álomból riadnánk. Egészen más tematika rétegződik az elvont síkra, ennél profánabb már nem is lehetne. A mindennapi rutin etapjai villannak fel, felkelés, ejtőzés a kádban, uzsonnázás, meg a nagyvárosi lét és a taposómalom sokkoló ingerei, egészen meghökkentő tematikai és regiszterváltásokkal. Mégis, minden vers következik valahogy az előzőből, és előlegezi az utána következőt, vagy a hasonlatosság, vagy valami különös elkülönbözés révén. Lüktet, vibrál, pulzál az egész, szinte lélegzik. Például egy vers után, ami az esti elnyugvás perceit ragadja meg (Monológ a sötétben), „Sötét a mindenség... Aludjunk... / Elfogy a vers lélegzete...”, egy lidércnyomásszerű, nyomasztó parabola (A rabszolga) zuhan ránk, ijesztően pontos, látnoki felvillanásokkal, mint például:

És így tovább, és így tovább. Elismerem, Szabó Lőrinc költészetével nem árt az óvatosság, kell hozzá némi sztoikus türelem, hátralépni kettőt-hármat, mire feltárul a hegyben az ékkő. Annyira végletes és végleges tud lenni, annyira nyers és kíméletlen, már-már sértően bántó, amennyire csak egy költő lehet. Olyan az egész, mint ha a nagy nem csak nagy lenne, hanem óriási vagy hatalmas, a kicsi pedig apró vagy parányi, irodalomórásan úgy is mondhatnánk, hogy „a költő előszeretettel él a túlzás költői eszközével”. Még ha esetleg így van is, s nem élnék magam is „a túlzás költői eszközével”, ennek a rögtönzött dolgozatnak nem feladata Szabó Lőrinc költészetének megítélése, melyet kétségkívül méltányolok, maradnék inkább a Különbéke kötetnél.

S bevallom, lenyűgöz a nagy ívű felépítése mellett a sokszínűsége, a sokhangúsága, a rendkívüli változatossága, s hogy mindezekkel együtt mégis olyan egységes, kiérlelt hangon szólalnak meg a versek, hogy az embernek az a benyomása támad, ha az elejétől a végéig olvassa, mint ha izgalmas regényt olvasna. Az pedig egyenesen bámulatba ejt, hogy ebben az építményben hogyan fér meg egymás mellett ilyen békésen a profán és az emelkedett, filozofikusság és gyakorlatiasság, emlékek és aktualitások, távlatok és közelségek, és mindegyik megtalálja a helyét ebben a különös elegyben. Ebben az elegyben felbukkan nem egy ismert darab, mint a Lóci-versek sora, a Nyitnikék, az Esik a hó vagy a Dsuang Dszi álma:

Ez a vers önmagában is figyelemre méltó, ezért is idéztem ide teljes egészében. A saját korát meghazudtolóan friss és meghökkenő. Igazi sláger. Néha önmagáért is megkeresi az ember a tartalomjegyzékben, aztán odahelyezi a tűt a megfelelő barázdára.

S miközben ezt a személyes esszét írom, rábukkanok Radnóti Miklós korabeli kritikájára, amiben egy helyütt így fogalmaz: „A Különbéke műfajteremtés kettős értelemben. Az egyes darabok a világ fölötti lírai győzelem egyszerű és dísztelen remekei, a kötet pedig ennek a győzelemnek epikus fölmutatása, maga is szigorúan egy mű.” Keresve sem találhattam volna jobbat összegzésképpen.

Tényleg, olvas még valaki verseskötetet? Egyáltalán, hol olvasnak ma verset az emberek?