Egy elfelejtett műfajról

Nem is olyan régen, ha az ember zenét akart hallgatni, levett egy lemezt a polcról, és feltette. Aztán elmerült a varázslatban. Mert a lemez maga a varázslat, nem csak számok egymás után, hanem magában is egy külön minőség. Van eleje, közepe, vége. (Hogy is mondta Arisztotelész?) Elkezdődik, aztán lezárul, és a kettő között ott a lényeg. Közben kézbe lehet venni a tokot, ami maga is egy alkotás, elmerengeni, mit is ábrázolhat a borító, mit mondanak a szövegek, milyen jelentésrétegeket lehet még lehámozni róluk, a hallottakon felül, és ki az a sok ember, aki elkészítették az albumot, mit csinálhat a hangmérnök, a producer meg a designer, s egyáltalán mi lehet a mastering, a mix és az engineering, meg az összes többi ezoterikus csuda, ami oda van írva.

S ha nem lemez, mármint bakelit, akkor ott a kazetta, később meg a cédé, de a lényeg mégis csak az album, az elejével, a végével meg leginkább a közepével. Ahol a dalok nemcsak dalok (bár ha akarom, oda is tehetem a tűt célirányosan a kiválasztott nótához), hanem fontos részei valami nagy egésznek. Fontos szerepet töltenek be ebben a nagy egészben. Az egyiknek az, hogy elindítsa a lemezt. A másiknak, hogy lezárja. A harmadiknak, hogy az első szám után jöjjön. A negyediknek, hogy megelőzze az utolsót. És olyan is van, amit a rádiók külön játszanak majd, mert az a sláger, amit külön kislemezre is rápréselnek, különféle verziók készülnek rá, és tulajdonképpen miatta veszik majd meg a lemezt, szóval eladja az egészet.

Hasonló érzés tölt el, amikor verseskötetet olvasok.

Mert a versek önmagukban is jók, külön-külön is el lehet rajtuk merengeni, de egészen más, ha verseskötetet vesz kézbe az ember. Egyáltalán, hogy kézbe lehet venni. Merthogy könyv. Van fedlapja, borítója, előzéklapja, van nyitóvers, záróvers, köztük maga a tartalom, aminek jegyzéke is van hátul, hogy ki lehessen keresni, ha kifejezetten egy-egy darabra vagyunk kíváncsiak. Hiszen itt is vannak slágerek, személyes kedvencek, pillanatnyi hangulathoz illő versek, vagy csak éppen hogy eszünkbe jut egyik-másik, amit jólesik fellapozni, és újra megmerítkezni benne. Aztán a könyvön belül is vannak belső tagolások, adott esetben ciklusok, ha a gyűjtemény összeállítója tematikusan csokorba akart rendezni néhány ilyen vagy olyan okból hasonlónak ítélt művet.

További Vélemény híreink

Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret

Mi is a verseskötet? Van ilyen műfaj? Műfaj?

Merthogy ott vannak a jól ismert költészeti műfajok, az elégia, az óda, a himnusz, a dithürambosz, a bökvers, az induló, a dal, az ekloga, az epigramma, sorolja mindenki kifulladásig. Meg a műfajnak is beillő versformák, a szonett, a limerick, a ballada, a villanella, a haiku és a többi. No de olyat, hogy verseskötet? Miért is ne? Ha a versek további egységekbe is rendezhetők, mint a szonettkoszorú vagy a ciklus, alkothatnak akár még nagyobb egységeket is, amelyek könyv formájában öltenek testet. Hiszen a verseskönyv nem más, mint a költő (posztumusz kiadás esetén a hagyatékának kezelője) által választott gyűjteményes forma, melyben az általa választott szempontok alapján sorakoztatja fel valamilyen módon a verseit, és állítja össze a könyvet. (Ennyiben is különbözik azoktól a gyűjteményes kiadásoktól, amelyeket szerkesztő gondoz, az ő szempontjai szerint, ami lehet kronológia, esetleg a költő kötetei egymás után rendezve, kiegészítve a kimaradt darabokkal.)

Nem tudom nem műfajnak tekinteni a verseskötetet, amikor például Szabó Lőrinc 1936-ban megjelent Különbéke című könyvét veszem kezembe.

Kicsit kopottas, megsárgult borítók, Athenaeum kiadás, sárgásak benne a lapok is, kicsit már töredezettek, használtak, elvégre olvasták őket. Már önmagában is lenyűgöz, hogy nincsenek benne tagolások, pedig kis híján kétszáz oldal a terjedelem. Nincsenek ciklusok, egyetlen hatalmas tömbből van faragva az egész, mint Anárion az Argonathból. Elkezdődik, bele a sűrűjébe, és hömpölyög végig oldalak során át.

Úgy érzem, szörnyű vén vagyok,
millió éves a szivem,
ezért van oly nagyon tele,
ezért ver olyan nehezen.

Ez a szív megtanult beszélni
és mindenre emlékezik
és engem persze érdekelne
tudni a történeteit,

mert csak ő ismer igazán, csak
ő tudja, mik a titkai
annak a vén birodalomnak,
mely a nevemet viseli.

Ezzel indul. A vers címe is sokatmondó: Nincs idő. Szikár, mint Neó a kanállal. Aztán jönnek sorban a versek, egyik a másik után, egymásból következnek, a kozmikus, éteri, átszellemült létfilozófiai merengést az ébredés szakítja meg, mint ha tényleg álomból riadnánk. Egészen más tematika rétegződik az elvont síkra, ennél profánabb már nem is lehetne. A mindennapi rutin etapjai villannak fel, felkelés, ejtőzés a kádban, uzsonnázás, meg a nagyvárosi lét és a taposómalom sokkoló ingerei, egészen meghökkentő tematikai és regiszterváltásokkal. Mégis, minden vers következik valahogy az előzőből, és előlegezi az utána következőt, vagy a hasonlatosság, vagy valami különös elkülönbözés révén. Lüktet, vibrál, pulzál az egész, szinte lélegzik. Például egy vers után, ami az esti elnyugvás perceit ragadja meg (Monológ a sötétben), „Sötét a mindenség... Aludjunk... / Elfogy a vers lélegzete...”, egy lidércnyomásszerű, nyomasztó parabola (A rabszolga) zuhan ránk, ijesztően pontos, látnoki felvillanásokkal, mint például:

Átkoztam a földet, a gépet,
a régi és új zsarnokot.
– Akié a gép, azé az ember! –
dühöngtem és ő kacagott.

És így tovább, és így tovább. Elismerem, Szabó Lőrinc költészetével nem árt az óvatosság, kell hozzá némi sztoikus türelem, hátralépni kettőt-hármat, mire feltárul a hegyben az ékkő. Annyira végletes és végleges tud lenni, annyira nyers és kíméletlen, már-már sértően bántó, amennyire csak egy költő lehet. Olyan az egész, mint ha a nagy nem csak nagy lenne, hanem óriási vagy hatalmas, a kicsi pedig apró vagy parányi, irodalomórásan úgy is mondhatnánk, hogy „a költő előszeretettel él a túlzás költői eszközével”. Még ha esetleg így van is, s nem élnék magam is „a túlzás költői eszközével”, ennek a rögtönzött dolgozatnak nem feladata Szabó Lőrinc költészetének megítélése, melyet kétségkívül méltányolok, maradnék inkább a Különbéke kötetnél.

S bevallom, lenyűgöz a nagy ívű felépítése mellett a sokszínűsége, a sokhangúsága, a rendkívüli változatossága, s hogy mindezekkel együtt mégis olyan egységes, kiérlelt hangon szólalnak meg a versek, hogy az embernek az a benyomása támad, ha az elejétől a végéig olvassa, mint ha izgalmas regényt olvasna. Az pedig egyenesen bámulatba ejt, hogy ebben az építményben hogyan fér meg egymás mellett ilyen békésen a profán és az emelkedett, filozofikusság és gyakorlatiasság, emlékek és aktualitások, távlatok és közelségek, és mindegyik megtalálja a helyét ebben a különös elegyben. Ebben az elegyben felbukkan nem egy ismert darab, mint a Lóci-versek sora, a Nyitnikék, az Esik a hó vagy a Dsuang Dszi álma:

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Ez a vers önmagában is figyelemre méltó, ezért is idéztem ide teljes egészében. A saját korát meghazudtolóan friss és meghökkenő. Igazi sláger. Néha önmagáért is megkeresi az ember a tartalomjegyzékben, aztán odahelyezi a tűt a megfelelő barázdára.

S miközben ezt a személyes esszét írom, rábukkanok Radnóti Miklós korabeli kritikájára, amiben egy helyütt így fogalmaz: „A Különbéke műfajteremtés kettős értelemben. Az egyes darabok a világ fölötti lírai győzelem egyszerű és dísztelen remekei, a kötet pedig ennek a győzelemnek epikus fölmutatása, maga is szigorúan egy mű.” Keresve sem találhattam volna jobbat összegzésképpen.

Tényleg, olvas még valaki verseskötetet? Egyáltalán, hol olvasnak ma verset az emberek?