Mi is a verseskötet? Van ilyen műfaj? Műfaj?
Merthogy ott vannak a jól ismert költészeti műfajok, az elégia, az óda, a himnusz, a dithürambosz, a bökvers, az induló, a dal, az ekloga, az epigramma, sorolja mindenki kifulladásig. Meg a műfajnak is beillő versformák, a szonett, a limerick, a ballada, a villanella, a haiku és a többi. No de olyat, hogy verseskötet? Miért is ne? Ha a versek további egységekbe is rendezhetők, mint a szonettkoszorú vagy a ciklus, alkothatnak akár még nagyobb egységeket is, amelyek könyv formájában öltenek testet. Hiszen a verseskönyv nem más, mint a költő (posztumusz kiadás esetén a hagyatékának kezelője) által választott gyűjteményes forma, melyben az általa választott szempontok alapján sorakoztatja fel valamilyen módon a verseit, és állítja össze a könyvet. (Ennyiben is különbözik azoktól a gyűjteményes kiadásoktól, amelyeket szerkesztő gondoz, az ő szempontjai szerint, ami lehet kronológia, esetleg a költő kötetei egymás után rendezve, kiegészítve a kimaradt darabokkal.)
Nem tudom nem műfajnak tekinteni a verseskötetet, amikor például Szabó Lőrinc 1936-ban megjelent Különbéke című könyvét veszem kezembe.
Kicsit kopottas, megsárgult borítók, Athenaeum kiadás, sárgásak benne a lapok is, kicsit már töredezettek, használtak, elvégre olvasták őket. Már önmagában is lenyűgöz, hogy nincsenek benne tagolások, pedig kis híján kétszáz oldal a terjedelem. Nincsenek ciklusok, egyetlen hatalmas tömbből van faragva az egész, mint Anárion az Argonathból. Elkezdődik, bele a sűrűjébe, és hömpölyög végig oldalak során át.
Úgy érzem, szörnyű vén vagyok,
millió éves a szivem,
ezért van oly nagyon tele,
ezért ver olyan nehezen.
Ez a szív megtanult beszélni
és mindenre emlékezik
és engem persze érdekelne
tudni a történeteit,
mert csak ő ismer igazán, csak
ő tudja, mik a titkai
annak a vén birodalomnak,
mely a nevemet viseli.
Ezzel indul. A vers címe is sokatmondó: Nincs idő. Szikár, mint Neó a kanállal. Aztán jönnek sorban a versek, egyik a másik után, egymásból következnek, a kozmikus, éteri, átszellemült létfilozófiai merengést az ébredés szakítja meg, mint ha tényleg álomból riadnánk. Egészen más tematika rétegződik az elvont síkra, ennél profánabb már nem is lehetne. A mindennapi rutin etapjai villannak fel, felkelés, ejtőzés a kádban, uzsonnázás, meg a nagyvárosi lét és a taposómalom sokkoló ingerei, egészen meghökkentő tematikai és regiszterváltásokkal. Mégis, minden vers következik valahogy az előzőből, és előlegezi az utána következőt, vagy a hasonlatosság, vagy valami különös elkülönbözés révén. Lüktet, vibrál, pulzál az egész, szinte lélegzik. Például egy vers után, ami az esti elnyugvás perceit ragadja meg (Monológ a sötétben), „Sötét a mindenség... Aludjunk... / Elfogy a vers lélegzete...”, egy lidércnyomásszerű, nyomasztó parabola (A rabszolga) zuhan ránk, ijesztően pontos, látnoki felvillanásokkal, mint például:
Átkoztam a földet, a gépet,
a régi és új zsarnokot.
– Akié a gép, azé az ember! –
dühöngtem és ő kacagott.
És így tovább, és így tovább. Elismerem, Szabó Lőrinc költészetével nem árt az óvatosság, kell hozzá némi sztoikus türelem, hátralépni kettőt-hármat, mire feltárul a hegyben az ékkő. Annyira végletes és végleges tud lenni, annyira nyers és kíméletlen, már-már sértően bántó, amennyire csak egy költő lehet. Olyan az egész, mint ha a nagy nem csak nagy lenne, hanem óriási vagy hatalmas, a kicsi pedig apró vagy parányi, irodalomórásan úgy is mondhatnánk, hogy „a költő előszeretettel él a túlzás költői eszközével”. Még ha esetleg így van is, s nem élnék magam is „a túlzás költői eszközével”, ennek a rögtönzött dolgozatnak nem feladata Szabó Lőrinc költészetének megítélése, melyet kétségkívül méltányolok, maradnék inkább a Különbéke kötetnél.
S bevallom, lenyűgöz a nagy ívű felépítése mellett a sokszínűsége, a sokhangúsága, a rendkívüli változatossága, s hogy mindezekkel együtt mégis olyan egységes, kiérlelt hangon szólalnak meg a versek, hogy az embernek az a benyomása támad, ha az elejétől a végéig olvassa, mint ha izgalmas regényt olvasna. Az pedig egyenesen bámulatba ejt, hogy ebben az építményben hogyan fér meg egymás mellett ilyen békésen a profán és az emelkedett, filozofikusság és gyakorlatiasság, emlékek és aktualitások, távlatok és közelségek, és mindegyik megtalálja a helyét ebben a különös elegyben. Ebben az elegyben felbukkan nem egy ismert darab, mint a Lóci-versek sora, a Nyitnikék, az Esik a hó vagy a Dsuang Dszi álma:
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
Ez a vers önmagában is figyelemre méltó, ezért is idéztem ide teljes egészében. A saját korát meghazudtolóan friss és meghökkenő. Igazi sláger. Néha önmagáért is megkeresi az ember a tartalomjegyzékben, aztán odahelyezi a tűt a megfelelő barázdára.
S miközben ezt a személyes esszét írom, rábukkanok Radnóti Miklós korabeli kritikájára, amiben egy helyütt így fogalmaz: „A Különbéke műfajteremtés kettős értelemben. Az egyes darabok a világ fölötti lírai győzelem egyszerű és dísztelen remekei, a kötet pedig ennek a győzelemnek epikus fölmutatása, maga is szigorúan egy mű.” Keresve sem találhattam volna jobbat összegzésképpen.
Tényleg, olvas még valaki verseskötetet? Egyáltalán, hol olvasnak ma verset az emberek?
