Tizenhárom éves voltam, amikor megszerettem József Attila verseit. Értheti egy ilyen idős gyerek a sokat szenvedett költőt, aki nehéz körülmények között nőtt fel, édesapja elhagyta, édesanyja tehetetlenségében néhány évre nevelőszülőkhöz adta, de 14 évesen már el is veszítette őt, egész életében lelki betegségben szenvedett és olyan eszmékért küzdött, ami távol áll egy gyerektől? Ezek a kérdések fel sem merültek bennem, amikor nem tudtam letenni a magyartanáromtól kölcsön kapott, rongyosra olvasott verseskötetet. Éjszakákon át olvastam a mély gondolatokat, pedig először csak egy verset akartam keresni a szavalóversenyre, amin indultam. József Attila költészete iránt érzett örök szerelem lett belőle.
József Attila költészetének titka
Mi a titka? Miért szippantott be verseinek sokszínűsége lázadó kamaszként és miért tart ma is fogva, újabb és újabb ráeszmélésekkel kísérve? Csak néhány gondolatot tudok e cikkben felvillantani életművéből, kritikusai véleményéből, de ezek mind nagy hatással voltak rám.
„Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam”
Azt a verseiből értettem meg, hogy egész életében éhezett, hol kenyérre, hol elismerésre, hol szeretetre, ölelésre. Curriculum vitae című önéletrajzát olvasva pedig mélyebb összefüggéseket is felismertem. Emlékszem az első döbbenetre, amikor arról írt, nevelőszülei Pistának hívták: „A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.” A harmadikos olvasókönyvben talált Attila hun királyról szóló mesék segítették át ezen a válságon. Édesanyja halála utáni nehéz évekkel kapcsolatban pedig így fogalmazott:
A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jól lehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senki sem. Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.
„Légy, ami lennél: férfi”
Nemzedéke sok nehézséggel küzdött, köztük volt a nagy világégést követő kiútkeresés bizonytalansága. A korán árvaságra jutó József Attila azonban mintha a többieknél is sebezhetőbb és kiszolgáltatottabb lett volna. A „világhiány”-nak nevezett állapot, amiről esztétikai művében írt, számára személyes élmény volt. Próbált közösséghez tartozni vagy a szerelemben megkapaszkodni, de hiába. „Légy, ami lennél: férfi” – írta versében, mint aki nem tudja beteljesíteni a felnőtté válást.
