Tizenhárom éves voltam, amikor megszerettem József Attila verseit. Értheti egy ilyen idős gyerek a sokat szenvedett költőt, aki nehéz körülmények között nőtt fel, édesapja elhagyta, édesanyja tehetetlenségében néhány évre nevelőszülőkhöz adta, de 14 évesen már el is veszítette őt, egész életében lelki betegségben szenvedett és olyan eszmékért küzdött, ami távol áll egy gyerektől? Ezek a kérdések fel sem merültek bennem, amikor nem tudtam letenni a magyartanáromtól kölcsön kapott, rongyosra olvasott verseskötetet. Éjszakákon át olvastam a mély gondolatokat, pedig először csak egy verset akartam keresni a szavalóversenyre, amin indultam. József Attila költészete iránt érzett örök szerelem lett belőle.
József Attila költészetének titka
Mi a titka? Miért szippantott be verseinek sokszínűsége lázadó kamaszként és miért tart ma is fogva, újabb és újabb ráeszmélésekkel kísérve? Csak néhány gondolatot tudok e cikkben felvillantani életművéből, kritikusai véleményéből, de ezek mind nagy hatással voltak rám.
„Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam”
Azt a verseiből értettem meg, hogy egész életében éhezett, hol kenyérre, hol elismerésre, hol szeretetre, ölelésre. Curriculum vitae című önéletrajzát olvasva pedig mélyebb összefüggéseket is felismertem. Emlékszem az első döbbenetre, amikor arról írt, nevelőszülei Pistának hívták: „A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.” A harmadikos olvasókönyvben talált Attila hun királyról szóló mesék segítették át ezen a válságon. Édesanyja halála utáni nehéz évekkel kapcsolatban pedig így fogalmazott:
A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jól lehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senki sem. Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.
„Légy, ami lennél: férfi”
Nemzedéke sok nehézséggel küzdött, köztük volt a nagy világégést követő kiútkeresés bizonytalansága. A korán árvaságra jutó József Attila azonban mintha a többieknél is sebezhetőbb és kiszolgáltatottabb lett volna. A „világhiány”-nak nevezett állapot, amiről esztétikai művében írt, számára személyes élmény volt. Próbált közösséghez tartozni vagy a szerelemben megkapaszkodni, de hiába. „Légy, ami lennél: férfi” – írta versében, mint aki nem tudja beteljesíteni a felnőtté válást.
„Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám”
A Tiszta szívvel című verse az alig húszéves fiatalember léthelyzetének és ekkori életérzésének pontos megörökítője. Azonban nem pusztán a költő vallomása, hanem kifejezi a háború utáni fiatal nemzedék kilátástalan sorsát és az ez ellen tiltakozó lázadást is. Úgy érzi, teljesen magára maradt, nincs a társadalomnak olyan értéke, amelyet magáénak érezhetne. A hiány leltárával indul a mű:
„Nincsen apám, se anyám, se Istenem, se hazám”, ez egyben az egész társadalom tagadása.
Az éhezés is megfogalmazódik a versben, hiszen ez József Attilának kisgyermekkorától szinte mindennapos tapasztalata. A vers következményeit ismerjük a Születésnapomra című költeményéből: „ Lehettem volna oktató, / nem ily töltőtoll koptató / szegény / legény. // De nem lettem, mert Szegeden / eltanácsolt az egyetem / fura / ura. // Intelme gyorsan, nyersen ért / a „Nincsen apám” versemért.”
„A semmi ágán ül szivem”
Középiskolás koromban ezt az idézetet kaptam feladatként, hogy találjam meg a kötetben a verset: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.” Ez a Reménytelenül című verse, amely mélyen megérintett.
Az emberi tudat drámáját jeleníti meg benne: az ember sok mindent megpróbál élete folyamán, felnőtté lesz, majd e folyamat egy pontján tudomásul kell vennie, hogy sorsa le van zárva, nincs mit remélnie.
Takaró Mihály szerint költészetének kulcsa az ambivalencia: élet-halál, szeretet- gyűlölet, bűntelenség-bűn és a gyermek-felnőtt konfliktusa. József Attilát neuraszténiával kezelték, súlyos tévedések övezték gyógyítását, mint utólag kiderült. Ő maga így ír állapotáról: „Pokolbéli gonosz tenger vonagló agyunk / s világtalan angyalaink mi magunk vagyunk”
„Nagyon fáj”
1937 júniusában született verse intelmül is szolgálhat: „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret”. Számos előadó értette őt és zenésítette meg verseit, amelyek tovább mélyíthetik a költőhöz és verseihez fűződő érzéseinket. A Kaláka Tudod, hogy nincs bocsánat, a Sebő együttes Rejtelmek feldolgozása, Hobo egész estés műsora, köztük a Nagyon fáj szívbe markoló sorai, Szirtes Edina Mókus érzékeny interpretációi sokat tettek költészetének megismertetésében és megértésében számomra is.
„csakugyan eredeti, csakugyan nem tartozik senkihez”
Elgondolkodtató, amit Füst Milán ír József Attiláról:
„Ő sose fabrikál verset, inkább a vers fabrikálja őt… Nem egyszer volt az a benyomásom róla, hogy percről percre ő maga is szívesen megváltozna, csakhogy az ihletnek kedvezzen. S ez a tulajdonsága olyannyira szeretetreméltó.
…De még annyira szuggesztív is: az ember egy pillanatig sem kételkedik benne, hogy költővel van dolga. S ez nagy szó csakugyan, ha meggondolom, hogy ma már, hogy az idő elmúlott felettem, egyre ritkábban győz meg engem efelől költeményes kötet ilyen ékesszólón. S e tekintetben nékem ő a legkedvesebb kortársai között. Nem hagyhatom továbbá szó nélkül azt sem, hogy mennyire rokonszenves előttem tehetségének eredetisége is. Mert csakugyan eredeti, csakugyan nem tartozik senkihez…
Mert mégiscsak megkapó e nagy magány, amelyre e fiatal lélek elszánta magát, hogy támasz nélkül akar állni s az elődök és ősök minden segítő sugallatát elutasítja magától.
Fejtő Ferenc e szavakkal búcsúztatta József Attilát a Szép Szó 1938. januári emlékszámában, amivel mélységesen egyetértek:
„Megadatott néki a tökéletesség képessége. Nem néhány verse, hanem egész műve megérdemli az örökkévalóságot.”
A szerző a Mediaworks kulturális szerkesztőségének újságírója
