„Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga? / Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga.” József Attila kérdése Ars poetica című versében nem csak költői, hiszen megfogalmazza, hogy a költészet maga az élet. Április 11-én született költőnk egész életében vágyódott valami után: ölelésre, szeretetre, betevő falatra. „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!” – írja a költő.
József Attila költészete
Verseit olvasva, saját emlékeink és érzelmeink révén tesszük élővé a gondolatait. Bármilyen nehéz is volt az élete, látta és értette a szépet. Gyönyörűen fejezte ki az élet csodáját, a rügyfakadás valódi üzenetét a Tavasz van! Gyönyörű! című versében: „Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz / A vén Duna karcsú gőzösökre gondol, / Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik / Mezei szagokkal a tavaszi szél.” Jóllehet sorai kevesekhez jutottak el életében, de gondolatai utat találtak hozzánk, kései olvasókhoz. Versei által örökre itt maradt velünk, a költészet napján is emlékezünk rá, aki azt hitte, sehova se tartozik, pedig otthonra lelt mindannyiunk szívében, akik a verseket szeretjük.
Hogy a vers vagy néhány verssor mekkora hatást tud gyakorolni a lelkünkre, szemléletesen örökítette meg Örkény István a Ballada a költészet hatalmáról című egypercesében: Egy telefonfülke a szerkesztőjével beszélő költő néhány verssora hatására önálló életre kelt, szerelmes lett, aztán elhagyta a várost és egy virágos réten táborozott le. Ettől kezdve nem adott vonalat, a költő négy sorát ismételte az arra járó kirándulóknak, de soha, senki nem kérte vissza a bedobott érmét.
