Egy előre hamisított történelem történetei

Ha lehet valami meghatározó attribútuma a népmeséknek, az alighanem a mesélő. Nem kifejezetten a személy, aki meséli, hanem az, hogy valakinek el kell mesélnie őket. Tovább kell adnia, mert alighanem ő is hallotta valakitől, akinek szintén elmesélték, feltehetően neki sem először, és így tovább. Már senki nem tudja, honnan jött a történet, nem is fontos, mert a fontos a történet, aminek át kell öröklődnie hallgatóságról hallgatóságra.

Ettől persze mindig változik is picit, talán csak árnyalatnyival, talán fordulataiban is, újabb epizódok kerülnek bele, esetleg kerülnek ki belőle. Mint a pletykás játék, amikor a sorban állók a szomszédjuk fülébe súgják, amit hallottak, és a végén teljesen más sül ki belőle, mint ami elindult.

A népmesének ezért nincs végleges „formája”, annyiféle változatban létezik, ahányszor elmesélik. És ha lejegyzik, akkor is annyiféle verziója van, ahányszor leírják.

Úgy terjed, mint a vicc, amit hallott valaki, és elmondja másnak is. Hogy honnan jött, ki találta ki, ki mesélte először, nem lehet tudni, de nem is lényeges, mert lehet, hogy ő is mástól hallotta. Ha nem is ugyanazt, de valami hasonlót, legfeljebb igazít rajta egy kicsit, és úgy adja tovább. A lényeg a vicc, a történet, a gondolat. Ettől lesz mindannyiunké, közös és mégis személyes, és ezért szeretjük.

Ha jól emlékszem, David Lynch amerikai filmrendező egyszer arról beszélt, hogy szerinte

nem az embereknek vannak gondolataik, hanem a gondolatok önállóan léteznek, körülveszik, behálózzák a világot, amiben élünk,

és így találunk rájuk. Ezért fordulhat elő, hogy egymástól függetlenül ugyanaz az ötlet eszébe juthat több embernek is. Akár olyan formában is, hogy egyszerre dolgoznak ugyanazon a forradalmi találmányon, még ha nem is tudnak egymás munkájáról. Nem ilyesmit fejtegetett annak idején Platón, amikor az ideákat emlegette?

További Vélemény híreink

Népmesék nélkül elvész a jövőnk

Az igazság megmarad

Születnek-e ma népmesék? Mintha valahogy úgy képzelnénk, hogy a népmesék már velünk lennének, ránk hagyományozódtak, már akkor voltak, amikor mi még nem éltünk, keletkezésük a régmúlt homályába vész. Csakhogy a régmúltban is éltek emberek, akik elmesélték ezeket a történeteket, és akiknek a régmúlt volt a manapság. Aztán a leendő kor emberének mi leszünk a régmúlt, és így tovább, az idők végezetéig. Ebből kiindulva nem látszik akadálya, hogy népmesék ma is szülessenek. Igen ám, de hogy lesz, miből lesz a népmese?

A történelemből legenda lett, a legenda mítosszá – meséli A Gyűrűk Ura filmtrilógia bevezetőjében Galadriel. S a mítoszból lesz a rege, a monda, aztán a mese, tehetjük hozzá, ami alighanem a legletisztultabb formája a történetnek.

Amiben már nem az számít, hogy a hős konkrétan kicsoda és ténylegesen mit tett, hanem az, hogy az archetipikus karakter hogyan küzdi le az előtte tornyosuló akadályokat. A hős lehet bárki, a küzdelem és az erőfeszítés viszont örökérvényű.

Mindez semmit nem változott, éljünk bár a mozgókép és az internet korában. Nem véletlen, hogy a filmszakma egyik alapműve éppen a történetmesélésről szól.

A történet iránti étvágyunkban az a mélyről jövő emberi vágy érhető tetten, hogy megragadjuk az élet mintáit […], hogy értelmet találjunk egy anarchikus világban

– írja Story című könyvében Robert McKee. Ugyanaz hajtja a mai forgatókönyvírót, mint az ókori rapszódoszt, aki a trójai háborút eleveníti fel vagy Háry Jánost, aki a kocsmában henceg a hőstetteivel. Mert a történetek rólunk szólnak, személyesen teszik átélhetővé a valóságot.

S az már csak idő kérdése, hogy a történetek önálló életre keljenek, elkezdjenek szájról szájra terjedni. Akkor már nem az a fontos, hogy eredetileg ki találta ki és kiről szól, hanem az, hogy ki és hogyan meséli. A történet igazsága az, ami olyan erős, hogy akkor is megmarad, ha a formája közben változik.

További Vélemény híreink

Kincsek a mélyben

A nagy mesélő

„Az unokák tátott szájjal hallgatják, ha mesélni kezd. Időnként beül ide, a csehóba, keresi a hallgatóságát, akinek előadhatja a huszadik századot. Ne haragudjon rá, veszélytelen” – írja Gazsó L. Ferenc A nagy mesélő című kisprózájában, mely korunk egyik jellegzetes történetmondójának portréját rajzolja meg, egy általa elmesélt történeten keresztül.

Ezek a történetek nagyon fontosak, mint például a felidézett eset is, az ötven évvel ezelőtti balassagyarmati túszejtés, amiről annak idején beszélni sem lehetett. „No persze, teljes hírzárlat, agyonhallgatás, hiszen a kommunista embertípus világában ilyen meg se történhet.” Óriási port kavart aztán Végh Antal könyve, a Könyörtelenül, és Gazdag Gyula filmje, a Túsztörténet, melyek csak jóval később készülhettek el. A kötet 1986-ban, a film 1989-ben.

Sokat elmond a korszakról ez a szó, hogy „agyonhallgatás”. Egy emberöltőnyi idő marad elbeszéletlen történetek nélkül, hiszen a lényeg, hogy a történetet nem szabad elmesélni. És jönnek egymás után a generációk, akik családi történetek nélkül maradnak, mert a kérdésekre csak hallgatás a válasz, esetleg félszavas utalások, körülírások, konfabuláció, esetleg kiszínezett, kilúgozott féligazságok.

Aztán előkerülnek a hagyatékból a titkos emlékiratok, melyekben az ős már úgy memoárol, ahogy neki tetszik, úgy sincs senki, aki cáfolni tudná. Vagy merné. Merthogy ebben a században, ami a leginkább dokumentált a történelemben, az egész egy nagy „kartoték-adat”, ha a történész a források után nyúl, döbbenten tapasztalja, hogy a források a lényegi kérdésekben gyanúsan hiányosak, s ha léteznek is, bajosan lehet eldönteni, hogy megfelelnek-e a valóságnak.

Egy kor, amely előre is meghamisította a történelmét, nem csak visszamenőlegesen.

Ezért létfontosságú, hogy az állampolgár tartsa a száját, mert a végén még kiderülne, hogy nem igaz, ami a „hivatalos” dokumentumokban áll.

Ám nemcsak írásos emlékek bukkannak fel a feledés homályából, hanem régi fényképek is, merthogy ebben a században már nem csak szövegben lehet megörökíteni a történteket. Csodálkozva nézi az előkerült fotót az unoka, a dédunoka, próbálja megfejteni, mi lehet a képen, találgat a hozzá tartozó történet híján. Mert a képeknek történetük van.

Ketten néztek le a falról egy keretben, és ez állt a képen:

»Sohasem fogunk többé máshol horgászni, mint ebben az uborkasalátában… És a vasorrú bába is remek volt! Ezt nem szabad felejteni. Tivald…«

Milyen világos. De aki nem beszéli a nyelvet, az egy szót sem ért belőle.

Rejtő Jenő is tudta ezt, aki A Néma Revolverek Városa című regényében ezt a kis okfejtést kanyarította róla. De mit lehet tenni azokkal a képekkel, amelyeknek nincs meg a történetük? A jeles leszármazott eltöpreng, esetleg megtartja vagy beadja az archívumba. Felbecsülhetetlen értékeket őriz ez a gyűjtemény, hiszen nemcsak a történelem látható, hanem a láthatatlan részét is közkinccsé teszi. Nézzük a fotókat, és próbáljuk megfejteni a hozzájuk tartozó történetek titkát.

Olyan is van, aki leírja ezeket a történeteket. Így születtek meg Gazsó L. Ferenc rövid prózái, melyeket a szerző találóan „embermeséknek” nevez, s melyeket aztán Áttűnő életek (A fényt kapott XX. század) címmel rendezett kötetbe. (Az írásokból időközben színházi előadás is készült Add tovább! címmel Léner András rendezésében.)

További Vélemény híreink

A fényt kapott XX. század – Gazsó L. Ferenc a Fortepan-történetekről

Bár ezek a történetek nyilvánvalóan nem helyettesítik az eredeti, hiányzó történeteket, ez nem is céljuk, mégis fontos látleletet adnak a korszakról és szereplőiről, s mindenekelőtt rámutatnak a történetek fájó hiányára. Mindent elmond erről a borítón látható női portré, amelyről leretusálták a szájat, amivel mesélni tudna.

Ha van akadálya, hogy megszülessenek a jövő népmeséi, akkor az az elhallgatás. Ezért létfontosságú, hogy elmeséljük a történeteinket. Hogy legyen kinek elmesélni.