Az egész onnan indult, hogy 1993-ban egy jeles színpadi szerző, Siposhegyi Péter a fejébe vette, hogy megdönti a drámaírás gyorsasági világrekordját. Az egész estés színpadi mű megírásának addigi világcsúcsát Stephen Poliakoff tartotta, és ez adta az ösztönzést a rekorddöntéshez. Feleségével, Linka Ágnes dramaturggal és irodalmi szerkesztővel megkeresték a Rátkai klubot, ami a magyar dráma napján, szeptember 21-én helyet adott a kezdeményezésnek.
Siposhegyi Péter aznap reggel munkához látott, és kilenc óra alatt el is készült a színdarabbal. Ezzel teljesítette a kitűzött célt, és megdöntötte a világrekordot. Csakhogy az akció ezzel még nem ért véget, merthogy egy dráma akkor kel életre, ha elő is adják. S ha az idő rövidsége miatt színpadra nem is lehet állítani, legalább felolvassák. Így az elkészült színművet aznap este
be is mutatták a helyszínen a felkért színművészek, köztük olyan nagyságokkal, mint Benkő Gyula, Béres Ilona, Oszter Sándor és Szabó Sándor.
Az előadást pedig figyelemmel kísérte a rádió és a televízió is.
Persze adódik a kérdés, hogyan lehet biztosítani a sportszerű feltételeket egy ilyen rekordkísérlet hitelességéhez. Hiszen mégiscsak írásról van szó, és ad absurdum elképzelhető, hogy a szerző mindent kitalál előre, kényelmesen megírja a darabot, memorizálja, és amikor elindul a stopper, csak leül, és emlékezetből leírja az egészet. Hogyan lehet garantálni, hogy a versenyző tényleg a startkőről indul, a nulláról kezdi az egészet? Siposhegyi Péter erre azt találta ki, hogy csak a helyszínen kapja meg a témát, közvetlenül a megírás előtt. Így valóban minden munkát ott helyben kell elvégeznie, nemcsak a történet formába öntését, hanem a cselekmény és a karakterek kitalálását is. A kidolgozandó téma pedig sorsolással dőlt el, mégpedig egy készülő, még meg sem jelent újság cikkei közül. A kihúzott újságcikk Csere batla uhuért címmel egy állatkerti sztori volt, és remek kis szórakoztató darab kerekedett belőle.
Belép a színház
Alighanem ott, a Rátkai klubban vetődött fel, hogy a kezdeményezést folytatni lehetne, mégpedig verseny formájában. A következő évben, 1994-ben a József Attila Színházban már három író vállalkozott a feladatra, Siposhegyi Péter mellett Hernádi Gyula és Spiró György. Mivel az eseménynek immár egy színház adott otthont, rendelkezésre állt társulat, műszak és rendező is, adott volt a lehetőség, hogy az elkészült darabokat be is mutassák. Csakhogy így a szerzők rendelkezésére álló idő is lerövidült, ezért a feladatuk egy-egy egyfelvonásos megírása volt.