Egy magyar szerző döntötte meg a drámaírás világrekordját

Az egész onnan indult, hogy 1993-ban egy jeles színpadi szerző, Siposhegyi Péter a fejébe vette, hogy megdönti a drámaírás gyorsasági világrekordját. Az egész estés színpadi mű megírásának addigi világcsúcsát Stephen Poliakoff tartotta, és ez adta az ösztönzést a rekorddöntéshez. Feleségével, Linka Ágnes dramaturggal és irodalmi szerkesztővel megkeresték a Rátkai klubot, ami a magyar dráma napján, szeptember 21-én helyet adott a kezdeményezésnek.

Siposhegyi Péter aznap reggel munkához látott, és kilenc óra alatt el is készült a színdarabbal. Ezzel teljesítette a kitűzött célt, és megdöntötte a világrekordot. Csakhogy az akció ezzel még nem ért véget, merthogy egy dráma akkor kel életre, ha elő is adják. S ha az idő rövidsége miatt színpadra nem is lehet állítani, legalább felolvassák. Így az elkészült színművet aznap este

be is mutatták a helyszínen a felkért színművészek, köztük olyan nagyságokkal, mint Benkő Gyula, Béres Ilona, Oszter Sándor és Szabó Sándor.

Az előadást pedig figyelemmel kísérte a rádió és a televízió is.

Persze adódik a kérdés, hogyan lehet biztosítani a sportszerű feltételeket egy ilyen rekordkísérlet hitelességéhez. Hiszen mégiscsak írásról van szó, és ad absurdum elképzelhető, hogy a szerző mindent kitalál előre, kényelmesen megírja a darabot, memorizálja, és amikor elindul a stopper, csak leül, és emlékezetből leírja az egészet. Hogyan lehet garantálni, hogy a versenyző tényleg a startkőről indul, a nulláról kezdi az egészet? Siposhegyi Péter erre azt találta ki, hogy csak a helyszínen kapja meg a témát, közvetlenül a megírás előtt. Így valóban minden munkát ott helyben kell elvégeznie, nemcsak a történet formába öntését, hanem a cselekmény és a karakterek kitalálását is. A kidolgozandó téma pedig sorsolással dőlt el, mégpedig egy készülő, még meg sem jelent újság cikkei közül. A kihúzott újságcikk Csere batla uhuért címmel egy állatkerti sztori volt, és remek kis szórakoztató darab kerekedett belőle.

Belép a színház

Alighanem ott, a Rátkai klubban vetődött fel, hogy a kezdeményezést folytatni lehetne, mégpedig verseny formájában. A következő évben, 1994-ben a József Attila Színházban már három író vállalkozott a feladatra, Siposhegyi Péter mellett Hernádi Gyula és Spiró György. Mivel az eseménynek immár egy színház adott otthont, rendelkezésre állt társulat, műszak és rendező is, adott volt a lehetőség, hogy az elkészült darabokat be is mutassák. Csakhogy így a szerzők rendelkezésére álló idő is lerövidült, ezért a feladatuk egy-egy egyfelvonásos megírása volt.

Az egyenlő feltételek érdekében azt is meghatározták, hogy a színművekben hat-hat karakternek kell szerepelnie. Ez nemcsak az írók számára praktikus feltétel, hanem a társulat számára is tervezhetővé tette a munkafolyamatot, hiszen így ki tudtak jelölni egy-egy hatfős csapatot, amelyek egy-egy rendező irányítása mellett párhuzamosan tudtak dolgozni, miután a versenyzők elkészültek a szövegkönyvekkel.

Reggel kihúzták a témát a készülő újság cikkei közül, délelőtt megszülettek a versenyművek, a színészek délután próbáltak, és este a színházban egymás után meg is nézhette a közönség, mire jutottak a szerzők és az előadók.

Ez már igazi verseny volt, az írókat díjazták egyrészt aszerint, hogy melyikük végzett a leghamarabb a feladattal, másrészt szakmai zsűri értékelte a műveket, és nem utolsósorban a közönség is szavazhatott, melyik darab tetszett neki a legjobban. A díjazásból persze a színészek és a rendezők sem maradhattak ki, elvégre a drámaírás elképzelhetetlen lenne színház nélkül.

A közönség is hamar megszerette ezt a vetélkedést, ami különleges élményt jelent mindenkinek, aki tanúja lehet, szerzőnek, résztvevőnek és nézőnek egyaránt. Az alkotók részéről rendkívül intenzív jelenlétet és koncentrációt igényel a folyamat, hiszen korlátozott idő alatt kell előállniuk produkcióval. Ugyanakkor lehetőségük nyílik rá, hogy olyan új dolgokat is kipróbáljanak, amilyenekre a normál színházi munka alkalmával nem biztos, hogy van mód. Az improvizációs képesség, a rögtönzés, a helyzetfelismerés itt kifejezetten előnynek számít.

Az első verseny ráadásul különösen emlékezetes maradt, már csak a kisorsolt téma miatt is. A cikkek közül ugyanis sikerült kihúzni a napi időjárás-jelentést. Aligha lehetne ennél nehezebb kihívást elképzelni egy szerző számára.

Milyen drámát lehet írni arról, hogy milyen lesz az idő, süt a nap és esik az eső, a hőmérséklet meg ennyi és ennyi fok?

Feltéve, hogy az ember nem angol. Versenyzőinken azonban nem fogott ki a lehetetlen küldetés, mindhárman remek darabot kanyarítottak a kapott témából, ki-ki a maga stílusában.

S hogy a verseny szigorúan verseny maradjon, a közönségnek az eredményhirdetésig nem árulták el, hogy a látott darabok közül ki melyiket írta. Így valóban aszerint dönthettek, hogy melyik előadás tetszett nekik a legjobban. Vagyis a közönségszavazás tényleg a művekről szólt és nem a szerzőkről.

Zenés darab is készült

A drámaíró versenyből hagyomány lett, évről évre megrendezték, mindig más versenyzőkkel. Aztán a történet 2011-ben vett újabb fordulatot, amikor a rendezvény egy rövid kihagyás után Békéscsabára költözött. Az időpont már nem a magyar dráma napjához, hanem a színházi világnaphoz kapcsolódott, és a lebonyolítás nagyot változott. Maradt a téma sorsolása, az egyfelvonásos terjedelem és a hat karakter szerepeltetése, ám a folyamatra jóval több idő jutott. Már nem csak egy nap állt a színház rendelkezésére, hogy a nulláról, a megíráson és a próbákon át kész produkcióval rukkoljon elő.

Az írók feladata persze semmivel nem lett könnyebb, hiszen itt is csak néhány órájuk volt az alkotásra, a pénteken este kihúzott cikk alapján másnap reggelre le kellett adniuk a kész szövegkönyvet. A rendezők megkapták a példányt, és szombaton délelőtt már meg is kezdhették a munkát, hogy vasárnap estére színpadra állítsák a komplett előadást a Békéscsabai Jókai Színházban. A többletidőre gyakran szükség is volt, hiszen például rögtön az első csabai versenyen az egyik szerző, Karafiáth Orsolya zenés darabot írt, amihez a dalbetéteket szombat éjszaka vették fel a színház stúdiójában.

Az első békéscsabai drámaíró versenyt – amit Zelei Miklós nyert – újabbak követték évről évre, később a rendezvénynek a Budaörsi Latinovits Színház adott otthont. Az idők során számos formában és helyszínen, de hasonló lebonyolításban tartottak drámaíró versenyeket. Így a Vajdaságban vagy a Szépírók Társasága szervezésében is, és volt, hogy a szerzőknek bábelőadáshoz kellett szövegkönyvet írniuk. Az időpont sem mindig kötődik színházi évfordulóhoz, így előfordul, hogy a magyar kultúra napjához kapcsolódva hirdetnek drámaíró versenyt.