Lehetnek persze szimpátiák, de a megtámadott ukránokkal való együttérzés mellett a nem kevés történelmi párhuzam miatt ugyanilyen legitim az oroszokkal való szimpatizálás. Ilyen történelmi párhuzam, hogy 1990 után a Szovjetunió felbomlásával az oroszok rengeteg területet vesztettek; hogy sok orosz került kisebbségi sorba, akik különböző mértékű jogfosztást szenvednek el; hogy az eredetileg „kisoroszoknak” nevezett ukránoknak az oroszokról való leválását, külön nemzetként való létrejöttét éppúgy támogatják a nyugati hatalmak, és éppúgy hergelik őket az oroszok ellen, ahogyan a mi nemzetiségeinket támogatták a Habsburgok, és ahogyan ellenünk hergelték őket. 

Szintén nem az ukránokkal való szimpátiát erősíti, hogy tizenkétezer négyzetkilométer volt magyar területet kaptak meg és birtokolnak érdemtelenül, a magyar identitás szempontjából kulcsfontosságú helyeket a munkácsi vártól „Husztnak romvárán” és a Vereckei-hágón át a Tisza forrásvidékéig, és ezekkel együtt nemcsak kétszázezer magyart, hanem a Magyarországhoz mindig hű ruszinokat is, akik önálló ruszin identitását minden eszközzel megszüntetni és őket az ukrán népbe beolvasztani igyekeznek. Azon túlmenően tehát, hogy az orosz–ukrán háború nem a mi háborúnk, ahhoz semmi közünk nincsen, magyarként és a Kárpát-medencéből szemlélve a világot (és ugyan hogyan másként és honnan másként szemlélnénk?) a fentiek alapján nem sok indokunk van, hogy különösebben szurkoljunk az ukránoknak. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az oroszoknak szurkolunk. Nekünk egyik is ruszki, másik is ruszki.

És éppen ebből adódik a fontos különbség 1956-hoz képest. 

Habár Ukrajna formálisan önálló állam volt 2022-ben, amelyet Oroszország megtámadott, ez a háború valójában két olyan testvérnép közötti háború, amelyek évszázadokig egy országban éltek, közös a történelmük, nagyon hasonló a vallási rítusuk, a nyelvük, a szokásaik.

Ha mindenképpen analógiát kívánunk keresni, akkor az nem a mi 1956-unk, hanem az 1917 és 1922 közötti szovjet–orosz polgárháború a vörösök és a fehérek között, amikor családtagok, szomszédok, barátok gyilkolták egymást, amikor a fehérek a mai ukránokhoz hasonlóan intenzív nyugati segítségben részesültek, de végül a vörösök győztek. A mi 1956-unk nem polgárháború volt, hanem szabadságharc, annak semmi olyan eleme nem volt, ami a mostani belszláv testvérháborúhoz tette volna hasonlatossá. Semmi alapja nincsen tehát annak, hogy 1956-ot és az orosz–ukrán háborút egy lapon említsük, és semmi ellentmondás nincsen abban, ha sajátunként éljük meg 1956-ot, és közben nem csápolunk lelkesen az ukránoknak.

A szerző közgazdász, politológus