Lehetnek persze szimpátiák, de a megtámadott ukránokkal való együttérzés mellett a nem kevés történelmi párhuzam miatt ugyanilyen legitim az oroszokkal való szimpatizálás. Ilyen történelmi párhuzam, hogy 1990 után a Szovjetunió felbomlásával az oroszok rengeteg területet vesztettek; hogy sok orosz került kisebbségi sorba, akik különböző mértékű jogfosztást szenvednek el; hogy az eredetileg „kisoroszoknak” nevezett ukránoknak az oroszokról való leválását, külön nemzetként való létrejöttét éppúgy támogatják a nyugati hatalmak, és éppúgy hergelik őket az oroszok ellen, ahogyan a mi nemzetiségeinket támogatták a Habsburgok, és ahogyan ellenünk hergelték őket.
Szintén nem az ukránokkal való szimpátiát erősíti, hogy tizenkétezer négyzetkilométer volt magyar területet kaptak meg és birtokolnak érdemtelenül, a magyar identitás szempontjából kulcsfontosságú helyeket a munkácsi vártól „Husztnak romvárán” és a Vereckei-hágón át a Tisza forrásvidékéig, és ezekkel együtt nemcsak kétszázezer magyart, hanem a Magyarországhoz mindig hű ruszinokat is, akik önálló ruszin identitását minden eszközzel megszüntetni és őket az ukrán népbe beolvasztani igyekeznek. Azon túlmenően tehát, hogy az orosz–ukrán háború nem a mi háborúnk, ahhoz semmi közünk nincsen, magyarként és a Kárpát-medencéből szemlélve a világot (és ugyan hogyan másként és honnan másként szemlélnénk?) a fentiek alapján nem sok indokunk van, hogy különösebben szurkoljunk az ukránoknak. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az oroszoknak szurkolunk. Nekünk egyik is ruszki, másik is ruszki.
