Mit tehetünk a lejárt szavatosság ellen? Igyekezzünk a beltartalomra figyelni! Hamvas Béla remek csomagolásban teríti elénk, amit nekünk szán, de hatoljunk esszéi, regényei mélyére, ahol a megnyugtatóan primitív, „komplex” világnézet helyett egyszerű emberséget és nyugalmat találunk. Emlékszem, annak idején egy cimborámmal álmélkodva olvasgattuk A Vízöntő néhány tételmondatát, figyeljük csak: „A primitív ember tele van rémmel, szörnyeteggel, megfoghatatlan aggodalmakkal, és úgy érzi, hogy gonosz szemek nézik, amelyeknek bénító varázsát csak mágikus praktikákkal űzheti el. Abban az állapotban él, ahol mintha szennyes és ragadós kezek nyúlkálnának nyirkos érintéssel, s mintha állandóan szégyentelen ördögi alakok üldöznék, amelyek elől csak pillanatokra tud elrejtőzni. A primitív ember a kollektív tudattalan sötétségben az evestrumok bűvöletében él. S a tömeg materializmusának jelentősége teljes reménytelenségben itt bontakozik ki. Anima est ubi amat – és ha az ember az anyagba néz, és lelkét az anyagba teszi, evestrumot nemz és nevel magában, obszcén és kapzsi jeleket, amelyek mint a gonosz szemek merednek rá, démonikus varázzsal bénítják és üldözik, fogdossák és fojtogatják. A tömeg materializmusának értelme az, hogy az embert az anyagban lakó sötét Hatalmak befogják és bezárják, és az anyagvilágban elsüllyesztik: az anyag világába, vagyis a szubsztanciátlan szemétgödörbe, ahol a természetről levált hulladék gyűlik és fortyog, és démonok dagasztják szüntelen ördögi vinnyogással.”
Tegyük egyszerűvé mai tételünket: értelmiségi létünk színvonala, felkészültségünk tökéletesen leírható azzal, hogyan tekintünk Hamvas írásrészletére. Egyáltalán nem mindegy, felfigyelünk-e arra, hogy irodalom és filozófia csókolózik ebben a pár sorban, vagy unottan legyintünk, hiszen alapvetően semmi izgalmasat nem találunk itt, sem stílust, sem tartalmat.
Pedig a kulcsszó máris itt van előttünk: egyéniség. Művészet, tudomány, értelmiségi lét nincsen, nem lehet nélküle. Azonban nem elegendő egyedinek és különlegesnek lenni, voltaképpen semmiség, ha jó stílusunkhoz érdemi mondandó társul. Ha nem más emberek életét célozzuk meg tudásunk morzsáival, ha nem a szépséget, a jót, a reményt hordozzuk és hirdetjük katedrán, orvosi asztalon, újságcikkben, tervezőasztalon, színpadon, akkor az egésznek, amiben benne vagyunk, semmi értelme nincs. A keresztény Európában még tudták ezt, ismerték a szolgálat és a tudás fokozatait, és amikor az alkotó beteljesült a maga művészetében, tudományában, végre a lényegre tudott összpontosítani. Hogy méltók legyünk saját sorsunkhoz, egyszerre kell türelmesnek, kíváncsinak és nyitottnak lennünk. És persze, soha, egyetlen pillanatig sem szabad elhinni, hogy mi, magunk állunk a középpontban, létünk pedig bármi más volna, mint homok a viharban. A feltámadás ünnepén érdemes ezen is eltöprengeni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!