
Petőfi Sándor – és az ő, valamit Vasvári Pál és Jókai Mór vezetésével tevékenykedő „márciusi ifjak” – megítélése 1848 óta töretlenül pozitív a magyarság kollektív emlékezetében. A fiatal, politikailag olykor radikális, költőként tehetséges, a szabadságharcnak áldozatul esett, ifjú feleséget és kicsiny gyermeket hátrahagyó alkotó versei már életében és a dualizmus korában népszerűek voltak. A két háború között is megkülönböztetett helyen volt a magyar irodalomtörténetben: a népiskolai tankönyvekben éppúgy foglalkoztak vele, mint doktori értekezésekben. A szocializmusban is ünnepelték mint a forradalmi gondolat egyik első magyarországi ikonját.

A két világháború között különösen a népi írók mozgalma tekintett Petőfire követendő példaként. A közéjük tartozó Illyés Gyula éppúgy foglalkozott munkásságával, mint a harmadikutasnak számító Németh László. Esszéket, regényeket, színműveket írtak róla, s mint a hazai költői hagyomány egyik legszilárdabb alapkövére, lírikusok sora reflektál életművére egészen napjainkig. Nem véletlen, hogy a részben népi kötődésű értelmiségieket, részben szegényparaszti sorban élő vidékieket tömörítő Nemzeti Parasztpárt, amikor az 1956-os forradalom idején néhány napig újra működhetett, a Petőfi Párt nevet vette föl.
Március tizenötödike képzeletbeli tablóját áttekintve láthatunk polgári, paraszti, köznemesi és arisztokrata származású alakokat egyaránt. Ami közösséggé tette őket, hogy együttesen küzdöttek a szabad, független, modern és polgári Magyarországért. Ezzel a törekvésükkel pedig az utókor minden magyarja számára szép példát állítottak.
Borítókép: Széchenyi, Kossuth és Petőfi korabeli rézkarcokon (Forrás: Wikipédia)




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!