Szimbólumértékű szereplői vannak az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc történeti színterének. Közülük talán a legismertebb és legnépszerűbb Kossuth Lajos. A szuggesztív szónokként, a reformkori ellenzék egyik vezéreként, a magyar pénzügyek irányítójaként első felelős kormányunkban, a nemzetőrség és a honvédség állománya toborzásában feladatokat vállaló miniszterként, majd a Habsburg–Lotharingiai-dinasztia trónfosztása után Magyarország kormányzó elnökeként tevékenykedő politikus emlékezetét már életében őrizték. Egykori honvédek és függetlenségi érzelmű magyarok szinte szakrális keretek között zarándokoltak el a száműzetésben élő „turini remetéhez”. Kossuth a független Magyarország jelképe, s 1894. áprilisi budapesti temetése a dualizmus kori magyar függetlenségi mozgalom egyik nagy tömegmegnyilvánulása volt.
Széchenyi István gazdasági szakértőként, közlekedési és folyószabályozási ügyekért felelős politikusként vett részt már az 1848 előtti rendi Magyarországon is az állami ügyekben, s ezen a területen tevékenykedett az első felelős magyar kabinet közlekedés- és közmunkaügyekért felelős tagjaként is. Konzervativizmusa és Kossuthtal való ellentéte közismert. Kultusza azonban töretlen: a „legnagyobb magyarként” emlékezünk rá. Életének, valamint elméleti és gyakorlati munkásságának áttekintését a magyar történettudomány elvégezte az elmúlt jó százötven évben.
A két világháború közötti Magyarország vezető történésze és egyik meghatározó ideológusa, Szekfű Gyula – a keresztény nemzeti gondolat antiliberális, újkonzervatív irányzatának megfogalmazója – Három nemzedék című munkájában Széchenyi István törekvéseit vélte példaértékűnek a modern magyar történelemből.
Az államszocializmus korábban kettősség jellemezte Széchenyi megítélését részben arisztokrata származása, részben konzervatív politikai alapállása miatt, azonban mint az Akadémia alapítójáról, a magyar közgazdasági szakirodalom egyik megteremtőjeként és az erkölcsi alapokon folytatott politizálás példájaként megemlékeztek róla. A rendszerváltozás után születésének kétszázadik évfordulóját ünnepelte az ország, s az Antall József vezette első polgári kormány a kommunikációjában rendszeresen hivatkozott rá. Később gazdaságfejlesztő programok viselték a nevét.
Petőfi Sándor – és az ő, valamit Vasvári Pál és Jókai Mór vezetésével tevékenykedő „márciusi ifjak” – megítélése 1848 óta töretlenül pozitív a magyarság kollektív emlékezetében. A fiatal, politikailag olykor radikális, költőként tehetséges, a szabadságharcnak áldozatul esett, ifjú feleséget és kicsiny gyermeket hátrahagyó alkotó versei már életében és a dualizmus korában népszerűek voltak. A két háború között is megkülönböztetett helyen volt a magyar irodalomtörténetben: a népiskolai tankönyvekben éppúgy foglalkoztak vele, mint doktori értekezésekben. A szocializmusban is ünnepelték mint a forradalmi gondolat egyik első magyarországi ikonját.
A két világháború között különösen a népi írók mozgalma tekintett Petőfire követendő példaként. A közéjük tartozó Illyés Gyula éppúgy foglalkozott munkásságával, mint a harmadikutasnak számító Németh László. Esszéket, regényeket, színműveket írtak róla, s mint a hazai költői hagyomány egyik legszilárdabb alapkövére, lírikusok sora reflektál életművére egészen napjainkig. Nem véletlen, hogy a részben népi kötődésű értelmiségieket, részben szegényparaszti sorban élő vidékieket tömörítő Nemzeti Parasztpárt, amikor az 1956-os forradalom idején néhány napig újra működhetett, a Petőfi Párt nevet vette föl.
Március tizenötödike képzeletbeli tablóját áttekintve láthatunk polgári, paraszti, köznemesi és arisztokrata származású alakokat egyaránt. Ami közösséggé tette őket, hogy együttesen küzdöttek a szabad, független, modern és polgári Magyarországért. Ezzel a törekvésükkel pedig az utókor minden magyarja számára szép példát állítottak.
Borítókép: Széchenyi, Kossuth és Petőfi korabeli rézkarcokon (Forrás: Wikipédia)
