Hosszú ideje annak, hogy az összeszerelő ország „rémképe” fenyeget bennünket: ez az egyébként élénk politikai és gazdasági vitákat jelentő beszédtéma mostanában az akkugyártásra összpontosít. A lényeg persze az, hogy kell-e erőltetnie a kormánynak az iparosítás, újraiparosítás témakörét? A címben erre már adtam választ, most kicsit bővebben is részletezem ennek helyességét, avagy folytatását. Előtte azonban nem árt tisztázni, hogy nem a vas és acél országa szeretnénk újból lenni, és a sokak által szükségszerűnek tartott innováció, kutatás-fejlesztés és tudomány területei is ide tartoznak; nagyon is!
Első körben nem árt eloszlatni a pontatlan képet, miszerint összeszerelő országgá vált hazánk. A statisztika szerint ugyanis Magyarországon a férfiak két-három és a nők három-négy százaléka dolgozik „összeszerelő” munkakörben. Persze érvényes kimutatás az is, hogy az ország 170 településén immár tíz százaléknál is többen dolgoznak összeszerelőként, ezek a városok nagyfoglalkoztató ipari munkahelyek környékén találhatók. Aligha árulunk el titkot: a hazánkban meghonosodott nagyobb üzemek fontos munkalehetőséget jelentenek egy-egy régióban. Ugyanakkor látható, hogy ebben elég egyenetlen az eloszlás. Magyarország déli megyéiben, illetve Hajdú-Bihar megyében kevesen dolgoznak ezen a területen. Hasonló a helyzet Budapesten és környékén, illetve a Balaton körül.
A feldolgozóipar térnyerésének köszönhetően jelentős ipari zónává vált Győr és környéke, a Kecskeméttel összefüggő régió, csakúgy, mint Eger, valamint Szentgotthárd, Nyíregyháza, Esztergom, Szombathely, és ez a sors vár Debrecenre is. Minden azonban nem jelenti azt, hogy a felsorolt városok és térségek „félgyarmati” metodikában működnének. Az Audi, a Mercedes, a BMW, a Suzuki, a ZF, a Bosch, a TDK Epcos, az LUK, vagy éppen a Lego mindenütt jól csengő brandek, amelyek itt helyben is beszállnak a kutatás-fejlesztés világába vagy éppen az oktatásba. Kétségtelen, hogy ha a magyar többségi tulajdonú vállalkozások exportja az összes kivitelben a jelenleginél nagyobb arányt képviselnének, valamint a hazai termékek kivitelének legalább húsz-harminc százalékát képviselnék a high-tech termékek, akkor Magyarország közelebb állna a fejlett Ausztriához, mint a közép-európai régióhoz. S itt nem árt leszögezni, hogy térségi összevetésben hasonló a helyzet, mert ne feledjük, hogy az elmúlt harminc évben az olcsó orosz energia és a német működőtőke mixe szolgáltatta a lendületet nekünk, szlovákoknak, a cseheknek és a lengyeleknek is. Ilyen alapon mindannyian összeszerelő ország vagyunk Közép-Európában.
Közben vitathatatlan, hogy az alacsony hozzáadott értékkel működő gazdasági modellen túl kell lépni, amiatt is, mert a robotizáció gyors térhódítása apropóján belül egyre kevesebb dolgozóra lesz szükség. Lesöpörni azonban nem szabad az asztalról az újraiparosítást, mert az egész világ küzd ezért, valamint a külföldi működőtőke becsalogatásáért.
Pont a Covid okozta lezárások és az ezzel járó gazdasági sokk világított rá, hogy az elmúlt évtizedekben Nyugatról kiszervezett ipar nem pusztán a termelési láncok áttelepítését jelentette, hanem a korábbi nagyhatalmi státust is megdöntötte. A britek vagy éppen a kanadaiak új stratégián dolgoznak, mert a pandémia padlóra küldte az ágazatot. De az Egyesült Államok is kínálati gazdaságpolitikát hirdet, amelynek egyik pillére az ipar megerősítése. Visszatérve a hazai vizekre, az ipar „erőltetését” ellenzők vélekedése alapján a szolgáltatói szektort kellene preferálni. Holott a kettő nagyon is összetartozik: a modern ipar és szolgáltatás egymástól elválaszthatatlan műfaj, sőt egymásra épülő is, ezért mesterségesen nem szembeállíthatók.
A jelenleg is hatályban lévő Ipar 4.0 lényege az ipar új alapokra történő helyezése. Ennek lelke az, hogy az ipar szolgáltatássá, a szolgáltatás pedig iparrá változott. Közben a legmagasabb hozzáadott értékű szolgáltatásokról van szó, így a két szektor a közös fejlődés előfeltételévé vált. Iparosításhoz, újraiparosításhoz persze rengeteg pénz kell. A kormány a Baross Gábor-programon keresztül teremti meg annak a feltételeit, hogy biztosított legyen az ágazatban a finanszírozási háttér. Láthatóan nem lőtt mellé tervével a Gazdaságfejlesztési Minisztérium, hiszen a kedvezményes konstrukciókat gyorsan elkapkodták a cégek. A hírek szerint érkezik új forrás, hogy a felzárkózás kapuját is jelentő nemzetgazdasági ágazat szereplői arccal a gyártás felé forduljanak. Ne pedig az elsorvadás irányába.
A szerző a Világgazdaság főszerkesztő-helyettese
