Százötvennyolc évvel ezelőtt, 1865. április 16-án jelent meg a Pesti Naplóban Deák Ferenc húsvéti cikke, amelyet a kiegyezés szellemi alapvetésének, megalapozásának tart az utókor.
Kevés aktuálisabb írás van ma, mint Deák ezen munkája. Benne van minden, ami a mi számunkra is tanulság, benne van minden, amit a birodalmakról tudni kell és érdemes, benne van mindaz, ami szükségeltetne egy új kiegyezéshez, már ami Magyarország és a ma regnáló birodalmak (Egyesült Államok, EU) közötti viszonyt illeti.
Deák Ferenc így kezdi húsvéti cikkét:
„Azt mondja többek között a »Botschafter« april 9-i számában, hogy »a magyar történelmen egy elkülönző vágy vonul végig (Sonder-Zug), mely nemzedékről nemzedékre száll, s ma éppoly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt«.
Ha ezen elkülönző vágy alatt a »Botschafter« azt érti, hogy a magyar nemzet mindig hűen ragaszkodott saját alkotmányos önállásához, s mindig határozott ellenszenvvel viseltetett a hatalomnak s még inkább a hatalom némely kezelőinek azon törekvései ellen, melyek Magyarország alkotmányának mellőzésére, sőt megsemmisítésére s némileg az ország beolvasztására voltak irányozva, nincs okunk ellentmondani a »Botschafter« idézett sorainak; mert azon hű ragaszkodás s a beolvasztás elleni határozott ellenszenv csakugyan nemzedékről nemzedékre szállt a magyarnál, s ma éppoly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt, és ha a mindenható kegyelme tőlünk el nem fordul, élni fog még századok múlva is.”
Ezen felütés után – meggyőződésem, hogy mindenki pontosan érti e sorok hátborzongató aktualitását külön magyarázat nélkül is – büszkén jelenthetjük a haza bölcsének, hogy reményei valóra váltak, s a mindenható kegyelméből „a beolvasztás elleni határozott ellenszenv” a mostani nemzedékben is elevenen él.
Deák ezt követően felhívja a Botschafter figyelmét arra a tényre, miszerint „ha a »Botschafter« az idézett sorokban oly elkülönző vágyat kívánt érteni, mely a végelszakadási törekvést foglalja magában, akkor kénytelenek vagyunk nehány szóval válaszolni állítására.”
Pontosan. A mai Magyarországnak s a jelenlegi (tizenhárom éve!) regnáló hatalomnak nincsenek „végelszakadási törekvései” sem az EU-tól, sem pedig az Egyesült Államoktól, csupán arról van szó, hogy nem tűrjük, mert soha nem tűrtük a beolvasztási kísérleteket s azt, hogy valamely birodalom megpróbálja reánk erőltetni berendezkedését, életvitelét és életstílusát, továbbá alkotmányos berendezkedését.
„Több szomorú korszakot lehetne idéznünk e részben a magyar történelemből bizonyságául annak, hogy az elégületlenségnek s a bizalom megrendítésének nem a magyar nemzet volt az oka” – folytatja Deák az írást, s hozza is a történelmi példákat:
„Alig volt szomorúbb korszak Magyarországra nézve, mint azon tizenegy év, mely az 1681-i országgyűlést megelőzte. Nem említve a vérontást, egyes személyek politikai és vallási üldöztetését, csak azt emeljük ki, hogy ezen idő alatt az ország alkotmánya hatályon kívül tétetett, s az ország idegen helytartónak kormányzatára bízatott. […] S midőn az ebből származott keserűség mindinkább növekedett, I. Leopold maga volt az, ki az alkotmány elleni rendeleteket megszüntette, s az 1681-i országgyűlésen ismét teljesen és sértetlenül visszaállította a magyar alkotmányt. […]
A XVIII. század elején véres belháború folyt Magyarországban, mely belháborúnak oka vagy legalább előmozdítója volt nagy részben az osztrák államférfiaknak a magyar alkotmány ellen intézett újabb törekvése. A szatmári békekötés vetett véget ezen belháborúnak, azon békekötés, mely az ország alkotmányos szabadságát újabban ismét biztosította. […]
1780 után II. József ismét félretette az ország alkotmányát, s némely osztrák államférfiak régi tervei szerint Magyarország beolvasztását vagy legalább alkotmányos önállásának teljes megsemmisítését tűzte ki célul. De ő maga visszavonta élte végnapjaiban rendeleteit, s utódja, II. Leopold, az ország rendeivel egyetértve, nemcsak visszaállította ismét a magyar alkotmányt, hanem újabb célszerű törvényekkel meg is erősítette azt.”
Ezt követően Deák idézi Klemens Lothar Wenzel Metternich-Winneburg herceget, aki ezt a tanácsot adta a császárnak:
„Ha Felséged Magyarországot könnyen és jól akarja kormányozni, kormányozza azt saját alkotmánya szerint.” S e példákból Deák leszűri a legfontosabb tanulságot: „[…] hogy valamikor Magyarországban súlyosabb megelégedetlenség mutatkozott, és ezen megelégedetlenség bizalmatlanságot s talán különválási vágyakat is ébresztett, azt majd mindig az osztrák államférfiaknak a magyar alkotmány mellőzésére intézett tanácsa és törekvései okozták, s mindig a fejedelmeknek lelkiismeretes igazsága és mélyebb belátása orvosolta a bajt, állította helyre ismét a bizalmat és ragaszkodást.”
Jelen pillanatban az EU és az Egyesült Államok államférfiúi (eh, mit, törpéi!) az örök és legrosszabb birodalmi reflexeknek engedelmeskedve akarják megmondani, előírni nekünk, hogy miképpen is kellene élnünk. Ők akarják ránk kényszeríteni azt az életformát – a woke-ideológia elmebajától kezdve a neomarxizmus jól ismert szellemi-lelki sivatagán át az LMBTQ hideglelős és egyre undorítóbb őrületéig –, amelyről amúgy elfelejtették megkérdezni a saját népüket is.
Mert nincs itt semmiféle népakarat vagy kinyilatkoztatás, pusztán egy reggel arra ébredt a nyugati világ, hogy minden, ami „régi”, az pokolra való, a múltat végképp el kell törölni, a műveket át kell írni vagy be kell tiltani, a neomarxizmus ürességébe kell csomagolni ugyanazt a rothadásnak indult kapitalizmust, hogy fel kell számolni az ember minden identitását, ami emberré teszi, vagyis nincs többé sem vallási, sem nemzeti, sem nemi identitás, az anya helyett „szülést végző személy” van, Michelangelo Dávidját száműzik az iskolából, mert „pornográf”, helyette hatodikos kisgyerekeknek tartanak képekkel gazdagon illusztrált előadást az anális és az orális szexről, nőnek öltözött szakállas, szőrös szörnyetegek olvasnak fel kiherélt és átírt meséket, női úszódresszbe bújt százkilencven centis homunkuluszok nyerik meg a női úszóversenyt, miközben kilóg a heréjük, a lovaglást meg betiltják, az egyetemi campusokon idegbeteg, semmirevaló idióták rohangálnak körbe-körbe, tüntetve minden normalitás ellen, aztán felkeresik a „safe space”-eket, mert nem bírják elviselni Shakespeare drámáit, ugyanezeken az egyetemi campusokon egyszerűen betiltják a szólásszabadságot, s ezt kell ezután szólásszabadságnak és demokráciának hívni, börtönbe vágandó Lenin-fiúk rohangálnak a nagyvárosok utcáin, hogy vascsövekkel verjenek félholtra nekik nem tetsző embereket, a BLM megvalósítja a fehérek elleni legocsmányabb rasszizmust, miközben a hatalom birtokosai önfeledten tapsolnak ehhez az új nácizmushoz és kiírják a homlokukra, hogy „fehérek vagyunk, bűnösök vagyunk, köpjetek le nyugodtan” – erre ébredt a Nyugat, és mert a jólétben elhülyült, ellustult, s mert tökéletesen meg vannak félemlítve a „progresszív” sajtó kivégzőosztagai, valamint a Soros-féle NGO-k és a Soros-féle új igazságszolgáltatási rendszerek által, hát beletörődni látszik. Otthon pufog magában, nyilvánosan pedig kényszeredett vigyorral az arcán úgy tesz, mintha mindez az övé lenne s ő akarná.
Mibennünk pedig egyre nő az „elkülönző vágy”, s ha a mindenható nem fordul el tőlünk, ez nem is fog megváltozni. S igazából kiegyeznénk mi e mostani birodalmakkal is, ám nincsen kivel kiegyezni jelenleg. Mert akik ma Magyarországon kiegyeznének a Nyugattal, azok mindezt késlekedés nélkül átvennék, és megszokott és örök szolgalelkűségükkel még túl is teljesítenének minden őrületet, minden rothadást. Az nem kiegyezés lenne, hanem beolvadás, ráadásul s mindezek felett még a háborúba is. Szóval mindaddig nem lesz kiegyezés, ameddig a Nyugatot és a birodalmakat ezek irányítják. Hogy mondjak egy kézzelfogható példát, amelyben minden benne van – figyelem, kéretik az öveket tényleg bekapcsolni:
„»Csodálatos széderestet tartottunk, amelyen különböző nézőpontokat és tudományágakat képviselő, más-más háttérből érkező magyarokkal közösen gondolkodhattunk el a szabadság jelentésén. Boldog pészahot!« – írta David Pressman az amerikai nagykövetség oldalán. A vacsorán jelen voltak még a Magyarországi Zsidó Hitközség Szövetsége (Mazsihisz) képviselői, illetve Nagy Ervin színész.”
Tehát: a birodalom helytartója, Pontius Pilatus (Pressman) együtt vacsorál Júdással (Gyöngyösi Márton), velük márt egy tálba a legalja farizeus (Heisler András), s persze ott van a fröccsöntött Heródes is (Nagy Ervin), hogy elénekelje az est fénypontjaként, miszerint „change my water into wine”.
