Kitelepítés: szétszakított család, szétszakított ország

Trianon nem pusztán megtörtént 103 évvel ezelőtt. Velünk van, mint egy soha be nem gyógyuló seb, amely időnként heged egy kicsit, majd hirtelen újra elmérgesedik, most éppen a magyar–román viszonyban. Ha az anyaország jelentős részének elcsatolása pusztán fizikai seb lenne, ennyi idő alatt akár már be is varasodhatott volna. De lelki seb is, amely kiheveretlen traumaként öröklődik, nemzedékről nemzedékre. Sokan élünk Magyarországon olyanok, akik itt születtünk, de nagyszüleink egy része az elszakított országrészekről való.

Voltak, akiket még az anyaországtól elszakított szülőföldjükről is kiszakítottak — történetesen a havasalföldi Duna-deltába internáltak, családjukat pedig szétszakították. Visky András Kitelepítése (2022, Jelenkor kiadó) megtörtént eseményekre épülő családregény, kitelepítés- és üldöztetéstörténet, Románia- és kommunizmustörténet, de Trianon-történet is. Négy évtizeddel Trianon után játszódik már, az 1950-es évek végén, a 60-asok elején, a román kommunista rendszerben. A Visky-családdal — vagy ahogy egyes románok jól szórakoztak rajta, mert a szeszes itallal egybecsengően ejtik: viszkicsaláddal — együtt nem mentek más magyarok a kijelölt kényszerlakhelyükre. Üldöztetésük barbározással, migrátorozással, bozgorozással kísért üldöztetés („a Román Munkáspárt ráfordult a magyarkérdésre”), hiányos romántudásuk miatt is lelki bántalmazásokkal súlyosbított kisebbségi sors, egy a szülőföldjén nemzeti kisebbségként maradt, nemzeti kisebbségi valláshoz (a reformátusokhoz) tartozó, ráadásul az ateista-kommunista rendszerben triplán hátrasorolt, mert vallásos magyar bajkeverőnek tartott lelkészcsalád száműzetése. Mégpedig két óriási hiánnyal: a lelkészcsaládban nincs ott a lelkész, a hétgyerekes partiumi családfő ugyanis a többiektől ezer kilométerre ül éppen a börtönben ugyanúgy, ahogy a Partium és Erdély sincs jelen: egy határozat ki is köti, hogy visszatelepülésük Erdélyen kívülre lehetséges. A sajátjaik közé visszaengedve csak további bajt okoznának a román kommunista hatóságok szerint. Külön érdekessége az anyaország-szétszóratás dinamikának, hogy a magyarországi 1956 csak még gyanúsabbá teszi Romániában a magyarokat, különösen pedig a kitelepítésben családfővé előlépett, budapesti születésű anyát, Visky (Sollich) Júliát (1922–2005).

Győztesek írják a vesztesek vérével

Az üldözött, de hite és vasakarata segítségével mindent túlélő és szép kort megért apa, a már a Trianon utáni viszonyok között felnőtt Visky Ferenc tiszteletes (1918–2005) üldöztetése nem ismeretlen történet a romániai magyarság sorsát figyelemmel kísérők előtt. 1999-ben film is készült róla Ítélet címmel.

Sem egyházunk, református gyülekezeteink, sem pedig magyar népünk számára nincs más járható út, mint Isten országának Krisztusban való keresése és megtalálása

— vallotta a református lelkész, aki a bethánista evangéliumi közösséghez tartozva már az 50-es évek elejétől fogva a Securitate kiemelt figyelmére számíthatott. Huszonkét év börtönre ítélték, amelyből hatot töltött le, az 1964-es romániai amnesztiával szabadult, majd nyugdíjazásáig a Bihar megyei Hegyközpályi községben dolgozott lelkészként.

Legkisebb fia, a halk szavú kolozsvári drámaíró és dramaturg Visky András regénye, ez a gyermeki nézőpontból — egy traumatizált, az ágy híján szalmába vizelő gyerek nézőpontjából — megírt, számozott bekezdésekre tagolt szövegfolyam viszont ha nem is nyomdameleg már, de sokaknak még ismeretlen, új olvasmány lehet a román Gulágról, ahol ember embernek farkasa és keleti orosz szél süvít.

A hetek közül a kitelepített hatok regénye ez hitről, emberi kitartásról, főleg pedig az önazonosság megtartóerejéről, elnyomókról és elnyomottakról, nem feketén-fehéren, hiszen a világ sem sematikus, voltak például rendes románok és nem rendes, az elnyomók közé beállt magyarok is. Visky rendkívüli megjelenítőerővel ír, olykor naturalisztikus, máskor szürreális képekkel, no meg fanyar humorral („kényszerlakhely a bolygó is, ha jól belegondolunk”). Más üldöztetéstörténetekből is tudjuk, hogy a humor lelki megtartóerőnek is kiválóan megteszi. Ahogy az író maga állítja, a fikció egyezéséért a valósággal a valóság, azaz érthetjük úgy, a történelmünk, az országvesztés után fél évszázad kommunizmussal tovább terhelt borzalmas huszadik század a felelős. Azt is írja továbbá Visky, keserű tanulságként: „a történelmet pedig a győztesek írják a vesztesek vérével, kihegyezett írószerszámaikat mélyen belemártják a vesztesek húsába…”

Borítókép: Visky András író (Forrás: Wikipedia)

A szerző a Magyar Nemzet főmunkatársa