Haláltánc – valahogy ez jutott eszembe, amikor napjaink híreit olvasva keresem a történések logikáját, valódi mozgatórugóit. Egyébként ez egy késő középkori képzőművészeti és irodalmi műfaj volt, amiben az élőket figyelmeztették az alkotók a halál közelségére. Arra, hogy a halál nem válogat, mindenkit utolér, királytól a közemberekig.
Európa közel nyolc évtized békéje után úgy tűnik, mintha elfelejtette volna a földrészünket pusztító háborúk borzalmát. A művelt Nyugat politikusainak egy része úgy rángatja a szakadék szélére megtévesztett polgárait, hogy azt hiszik, ez nem több mint egy lájkvadászat. Megnéznek régi képeket, filmhíradókat és katonás pózba vágják magukat. Elolvasnak néhány katonai tanulmányt és máris úgy érzik kényelmes irodáik ergonomikus székeiből, hogy a háború témája lehet apadó népszerűségük helyrebillentője.
Az Európai Unió országainak jelentős része háborús lázban ég. Az orosz–ukrán konfliktus új divatot teremt. Kék-sárga színekben pompázó kosztümök, kijevi villámlátogatáshoz pedig a zord tekintetek mellé pulóver és sokzsebes túranadrág illik. A látványos felszín alatt egyre vékonyabb jégre viszik az európai emberek sorsát. Úgy fenyegetnek egy atomnagyhatalmat, hogy közben – saját hadseregeik tábornokainak véleménye szerint – egy-két hétig lennének csak képesek ellenállni egy hagyományos fegyverekkel végrehajtott támadásnak. De ez nem számít. Számolatlanul adják saját raktáraikból a fegyvert, lőszert, alkatrészt. Meg persze a pénzt, zsákszámra. Aminek egy jelentős része útközben kézen-közön eltűnik. Ahogy a fegyverek közel harmada is. De ez sem számít.
Mert az uniót vezető politikusok zöme talán fel sem fogja, hogy ez már egyáltalán nem játék. Ez egy valódi háború, valódi pusztítással, vérrel, mocsokkal. De Brüsszelből, Berlinből és sajnos Varsóból is ez másként látszik.
Ki-ki más okból, de lehetőséget lát ebben a háborúban politikai, katonai vagy gazdasági haszonszerzésre. Néhány hónapja még nem hittük volna, de mára már reális opcióvá vált egy totális háború, sőt akár atomháború kitörése is.
Ráadásul úgy tűnik, még ezzel sem érik be Európa nyugati felében. Mintha nem lenne épp elég fenyegető ez a háború. A külső veszély mellé generáltak egy belső frontvonalat is. Újra és újra előveszik az idegen bevándorlók minden kontroll nélküli betelepítését. Illegális migránsok milliói érkeznek az unióba már nyolcadik éve. Wir schaffen das! (Megcsináljuk!) – mondta pökhendien vagy naivan a volt német kancellár. Napjainkra jól látható, hogy ez már akkor sem volt igaz.
A Nyugat integrációs elképzelései megbuktak. De ez sem számít. Jöjjenek újabb százezrek, akik magukkal hozzák az iszlám radikalizmust, a terrorizmust, a szervezett bűnözést is. Egyértelmű, hogy a migráció semmit sem old meg a meglévő problémákból, csak az európai befogadó államokat destabilizálja.
Hiszen ezek a tömegek nem akarnak beilleszkedni, nagy részük megveti, sőt gyűlöli a nyugati életformát, csupán az amúgy is fogyatkozó jólét előnyeit akarják kihasználni.
Vajon belegondoltak-e ezek a politikusok abba, hogy miként háborúzhatnának a siker reményében Oroszországgal, miközben országaikon belül sem képesek fenntartani a békét, garantálni a biztonságot. De ha ez még nem lenne elég, akkor újabb és újabb ideológiai alapú támadásokat indítanak társadalmuk tartópillérei ellen. A férfi-nő kölcsönös egymásrautaltság, a család megtartóereje helyett zavaros LMBTQ-identitások tucatjait igyekeznek erőszakos módszerekkel lenyomni az emberek torkán. Ezzel azonban az is együtt jár, hogy
az újonnan „felfedezett” identitások képviselői aligha akarnak majd harckocsiba ülni, a harctérre menni és megvédeni a számukra már értelmezhetetlen hazát, nemzetet. Ha úgy lehet valaki német alkancellár, hogy hányingert kap a hazaszeretet szótól, akkor kitől várja, várhatja el, hogy meghaljon az ő biztonságáért, jólétéért?
Úgy ne akarjanak háborúzni, hogy közben ők maguk gyengítik belülről gazdaságilag, politikailag és morálisan is a rájuk bízott országot. Amíg a demográfiai katasztrófát idegen népesség betelepítésével, a hazai kulturális és társadalmi szövetek szétverésével akarják megoldani. Amíg nem akarják megérteni, elfogadni, hogy az itt élő emberek túlnyomó többsége valójában milyen Európában szeretne élni, addig senki ne akarjon belerángatni minket egy értelmetlen háborúba.
Ráadásul közben fenyegetik azokat, akik nem értenek egyet ezzel a kalandor, öngyilkos hajlamú politikával.
A Magyarországnak járó pénzek befagyasztásával, a migránskvóták erőltetésével a lehető legrosszabb üzenetet küldik Brüsszelből. Ami nem csupán nekünk szól, hanem mindenkinek, aki ugyan kevésbé demonstratív módon, de mégis próbálja a saját országa, népe érdekeit megvédeni.
Borítékolható, hogy ezt a többfrontos háborút a balliberális, migrációt támogató, szankciópárti politikai élcsapat nem tudja megnyerni. De félő, hogy mire ez kiderül, csak romok maradnak utánuk. Márpedig Európa még egy külső-belső pusztító támadást nem tudna kiheverni.
Magyarországon most talán az a legfontosabb feladatunk, hogy megőrizzük a józan eszünket. Ezzel mutassunk példát európai barátainknak. Néhány héttel ezelőtt megszületett a várva-várt unokám. Egy csodálatos kislány. Ezért aztán nagyon szeretném, ha egy olyan országban nőhetne fel, ahol biztonságban élhet. Ahol nem kell félnie, ha kilép az utcára, ha elmegy sportolni, szórakozni. Ahol nem kell félnie attól, hogy háborúban meghalhatnak a szerettei. Ahol szabadon eldöntheti, hogy miben hisz, és nyíltan vállalhatja is a hitét. Ahol nem kell szégyellnie azt, hogy kislánynak született, és egyszer majd ő is szeretne életet adni egy gyermeknek. Egy békés, normális országban élhessen, büszke magyarként és jó európai emberként. Remélem, hogy néhány esztendő múlva az iskolában úgy fog tanulni ezekről az évekről, mint az európai balliberális, neomarxista kísérlet kudarcáról. Addig viszont nehéz út áll előttünk, hogy ne Európa haláltánca legyen ennek a történetnek a tragikus vége.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője
