Első benyomásra halk szavú, bájos személyiségnek tűnik. Következetesen mosolyog a kevéske mondanivalója mellé kiállításmegnyitókon, vállalati vagy egyéb rendezvényeken. Egyáltalán nem visszataszító. Csak éppenséggel alakoskodó és kiismerhetetlen. Hívjuk libikókának, azaz hintáslegénynek (leánynak). Mert ilyenek ők, akiket lényegében a pénzvilág és a hagyományos értékek elutasítása mozgat. Nemcsak hogy szeretik a pénzt, de egész nézetviláguk arra épül. És persze minduntalan szajkózzák a külföldről betanított mondatokat: a NER lop, a miniszterelnök és családja főleg, valamint a fideszes maffia kiszipolyozza a népet. Miközben rendre elmulasztják megemlíteni a korrupt brüsszeli képviselőket, az EU biztos asszony gyógyszerüzelmeit, a guruló dollárokat, a külföldről irányított és finanszírozott ellenzéki médiát, a CIA pénzén kiképzett hazaárulókat, a hazánk és népünk ellen áskálódó idegenlelkű csepűrágókat.
Mivel az ellenzéki ismerős hiteget és ígérget, mellébeszélő stílusa átitatja egész mondanivalóját. Már másnap letagadja, amit előző nap mondott: „Én ilyet soha nem mondtam.” „Én ilyet soha nem ígértem.” Aztán próbálja finomítani a dolgot: „ja, én azt nem úgy gondoltam”…
Ugyanez az ismerős a nemzeti ünnepek alkalmával nem teszi ki a magyar zászlót háza erkélyére vagy Facebook-oldalára, de nem is posztol semmi előremutatót vagy biztatót a nemzetnek. Hisz neki a nemzet tizedrangú érték. Ami neki fontos, és amire büszke, hogy idősebb fia képes száz kilót kinyomni az edzőteremben. A kultúra nála ilyesmiben merül ki. És persze gyermekeit mások számára megfizethetetlen külföldi egyetemekre szeretné járatni.
Mindeközben rebesgeti, hogy neki a Pálinkás lett volna szimpatikus. Valóban? De ugye tudja, hogy Pálinkás politikai értelemben nem létezik, kérlek, ezt azért vegye tudomásul. Ezt persze ő is tudja. Viszont ezzel a középre záró igyekezettel mindössze megpróbálja a szagos végterméket, amit kínál, elegáns sztaniolpapírba csomagolni.
Ami lelkiségéből, pontosabban lelketlenségéből árad, az nem más, mint hogy idegenlelkű. A mindennapokban azt a látszatot kelti, hogy elzárkózik a politizálástól, ugyanakkor szinte minden fórumon hitet tesz globalista elkötelezettsége mellett: Messenger-üzenetekben, a strandon, a cukrászdában, bárhol.
Ismerősünk szinte minden második mondatából kiolvasható a politikai véleménynyilvánítás: „A NER átvette az irányítást a Corvinus egyetemen, manipulálják az oktatást és lenyúlják a pénzeket.” „A bankok nagyszerű feladatokat látnak el, hiszen hitelt nyújtanak a fiataloknak a továbbtanuláshoz.” Tessék? A bankok? Hitelt? A fiataloknak? De milyen áron? A magyarországi (nemzetközi) bankok gyakorlatilag kifosztják a lakosságot abszurd ügyfélkapcsolati díjakkal, sms-díjakkal, készpénzfelvételi díjakkal stb. Azonkívül még húszszázalékos infláció mellett sem fizetnek kamatot a folyószámlákon elhelyezett megtakarításaink után, ugyanakkor hitelezéskor ormótlan kamatokat számolnak fel.
Ellenzéki ismerősünk általában türelmes, kivár, de idejével szűkmarkúan bánik. Egyfajta megjátszós, frivol egyéniség. Szeret külföldön nyaralni. A legváratlanabb pillanatban elrepül Szicíliába a hétvégére barátnőivel narancsligeteket nézegetni, Toscanába lazulni egy kicsit, Ausztriába kirándulni vagy a tenger mellé. Természetesen mindig a legjobb szálláshelyeket foglalja le, drága éttermeket frekventál, kiemelt üzletekben vásárol gyermekeinek bútort, ruhát, elektronikai eszközöket. Szeret pufi kabátban díszelegni, márkás túracipőben vagy edzőcipőben mutatkozni.
A pénz számára cél és eszköz is egyben, hiszen pénzügyi igazgatóként alkalmazója, a multinacionális cég messze a magyar átlagon felüli jövedelemmel jutalmazza lojalitását és idegenlelkűségét.
Madarat tolláról, embert barátjáról. Ellenzéki ismerősünk baráti körében elvétve sem akadnak nemzeti érzelmű emberek. Ukrán zászlót posztoló családtagok, ismerősök annál inkább. És persze mindenki szereti a CEU-t és aggódik a tanárokért, akiket a galád kormány nem fizet meg. Így hát jobb is, ha az ismerős mostantól kimarad köreinkből és egyhamar az „idegenek” kategóriába, számítógépes nyelven a kukába kerül.
Idehaza, úgy tűnik, véglegesen kettészakadtunk. Régen azért volt egyfajta oda- és visszakapcsolás. Ma már vagy patrióták, vagy globalisták vagyunk. Nincs középút. Ami ironikus, hogy a mai ellenzékként ismert vándorcirkusz tagjainak baloldaliként ismert szemlélete szilárdan kapitalista és pénzközpontú.
Rácz András ezt kiválóan körülírta Polgárok és paraziták című könyvében: a XXI. századbeli Magyarországon olyan küzdelem zajlik, amelynek során két ellentétes értékrendű erő néz farkasszemet egymással. A nagytőke és a vele szövetséges médiaértelmiség a magyar kultúra gyengítését, sőt idővel annak teljes felszámolását tűzte ki célul. A paraziták tartós hatalma azért is veszélyes, mert sivár tartománnyá silányíthatja országunkat, amelyben magányos, elidegenedett emberek milliói már csak fogyasztanak, de nem gondolkodnak, és nem ápolják nemzeti kultúránkat, valamint hagyományainkat.
Kiváló újságíró kollégánk, Szentesi Zöldi László csattanós kontrasztjainak stílusában:
Én jobbra, te balra, oké? Nem, nem akarok veled megegyezni semmiről. Beszélgetni sem szeretnék, ha nem muszáj. Nekem a csend, neked a zsivaj. Enyém a publicisztika, tiéd a blogolás. Enyém a valóság, tiéd a látszat. Én fröccsöt iszom, te belga sört. Nekem a piros-fehér-zöld, neked a szivárványszínű. Nekem Magyarország a fejemben van, neked térkép e táj.
És tovább: nektek Románia, nekünk Erdély. Nektek Szlovákia, nekünk Felvidék. Nektek Ukrajna, nekünk Kárpátalja. Nekünk forradalom, nektek ellenforradalom. Nekünk nemzet, nektek gyarmat és piac. Nekünk az állam figyelő, gondoskodó szerepe, nektek a privatizáció. Nekünk a nemzeti ünnepek, nektek a pride-hónap. Nekünk a vigyázzban állás, nektek a térdepelés. Nektek a Black Lives Matter, nekünk minden ember egyformán számít. Nektek hatvannégy nemiség, nekünk az anya nő, az apa férfi. Nekünk a honatyák, nektek a migránsok.
Nekünk az adott szó, nektek a szócséplés. Mi adunk, ti elvesztek. Ha tartozol, előre tudom, hogy nem fogod kifizetni. Ha megígérsz valamit, előre tudom, hogy nem fogod teljesíteni. Mi egy panorámaablakon csodálkozunk rá a világra, ti a tükörig se juttok el, pedig erősen rászolgálnátok.
Igen, így hát optimálisabb, ha ti balra, mi pedig jobbra. Így legalább átmenetileg nyugalom van. Mi addig is a naplementékre és történelmi múltunkra figyelünk, ti pedig a nyereséghányadosotokra. A lövészárokban pedig majd úgyis találkozunk. Ti hódítási ösztöneitekkel, Leopard tankjaitokkal és HIMARS-rakétáitokkal, mi honszeretetünkkel és békét szorgalmazó gondolatainkkal leszünk jelen.
Végül csak annyit: mi akkor is csendben meghallgatjuk érveiteket, ha ti minket napi szinten kirekesztetek és gyaláztok. A tolerancia, a párbeszéd és a békepártiság a mi legfőbb fegyvernemünk. De amíg a ti vesszőparipátok a pénz, a kapzsiság, a háború és az ideológiai erőszak, addig aligha lehet közeledés. Miénk a vár, tiétek a lekvár. Pedig lehetne (lehetett volna) ez másképp is. De egy dolgot ne felejtsetek: a karma egy olyan játék, amelyben előbb-utóbb mindenki visszakapja azt a lapot, amit osztott.
A szerző korábbi amerikai köztisztviselő, publicista
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Havran Zoltán)
