Kíméletlenek a kapitalizmus farkastörvényei. A producerek és médiaszakemberek most azt mondják, Kevin Spacey a szexuális vádak alól való felmentése után sem lehet Kevin Spacey.
Azt tanácsolják az Oscar-díjas színésznek, először kisebb stúdióknál próbálja magát újra felépíteni, mielőtt arra számítana, hogy a nagyok sztárgázsival kínálják meg. A Spacey márkanevet ugyanis – PR-nyelven szólva – úgynevezett reputációs kár érte; csorbát szenvedett a hírneve. Hogy mennyire, azt még nem tudjuk, új bírái alighanem a közösségi médiában aktív, névtelen tízmilliók lesznek, akiknek ítéletét a filmes pénzeszsákok kénytelenek lesznek végrehajtani. Fellebbezésre nincs mód.
Spacey-t már eddig is óriási anyagi kár érte, és mi, filmrajongók is szeretjük sajnáltatni magunkat – a színészt kiírták a Kártyavárból, Ridley Scott pedig inkább újraforgatta A világ összes pénzének huszonkét jelenetét, hogy kihúzhassa őt belőle –, de mindez eltörpül egy ember csaknem hatéves meghurcolása és az erkölcsi kár mellett. A The New York Times 2017 október elején állt elő a Harvey Weinstein producer elleni zaklatási vádakkal, amiből óriási, a magyar színész- és rendezői világot is elérő lavina kerekedett. Kibontakozott a #metoo mozgalom. Számos valóban zaklatott áldozat mellett alighanem álzaklatottak is felültek a korszellem hullámvasútjára. Hogy hányan? Nem tudjuk.
Pár héttel az első cikk megjelenése után mindenesetre jelentkezett Anthony Rapp, hogy még 1986-ban, amikor tizennégy éves gyermekszínész volt, Spacey szexuálisan közeledett hozzá. De testi érintkezés az ő elmondása szerint sem történt, és azt is állította, hogy zavartalanul távozhatott, amikor kellemetlenné vált számára a helyzet. Az akkoriban fiatal felnőtt Spacey ittasságára is utalást tett. Spacey ezután közölte, nem emlékszik a több mint harminc évvel korábban történtekre, de ha úgy történt minden, ahogy Rapp előadta, kapatosságára is hivatkozva elnézést kér. Mások is előálltak utóbb a saját sérelmükkel, és megkezdődött Spacey mostanáig tartó és Londonban végződő kálváriája.
Korunk egyik fő bűne az áldozathibáztatás. Persze, a valóban bűnös lakoljon meg, de ne hurcoljanak meg ártatlanokat. Lássuk be, ha régen bárki is Rapp módjára három évtizedre visszamenően vádol meg valakit olyasmivel, ami nem hagy látható nyomot, holttestet, maradandó sérülést, azt az embert kinevetik. Mi azonban nem régen élünk, hanem most. Amerikában főleg nem nevetnek. Különösen nem a kétezres évek az egész amerikai katolikus egyházat felkavaró molesztálási ügyei után.
Tudjuk-e biztosan, hogy Spacey ártatlan? Tudjuk-e biztosan, hogy Rapp és társai valótlant állítottak? Nem, mert nem látunk emberek fejébe. De azt tudjuk: Spacey-t felmentették. Nincs jobb támpontunk, mint hogy bűnös az, akit a bíróság elítélt. Öklös Csabi is azért nevezhető garázdának, mert kimondták róla a talárosok. Azt is tudjuk, hogy emberek időnként kígyót-békát kiáltanak egymásra, különösen, ha ehhez anyagi vagy egyéb érdekük fűződik, ráadásul passzol a korszellemhez is. Aki látta, hogyan szerveződik egy gyűjtőper, annak nincsenek illúziói. A következő (rövidített) beszélgetést még régebben folytattam egy amerikai gyűjtőperbe bevont felperessel:
– Miért csatlakozott a gyűjtőperhez?
– Megkerestek azzal, hogy talán ki tudok szedni valamit a magyarokból, de azért nem rágom a körmömet emiatt.
– Ki kereste meg?
– Weisberg úr.
– Ki az a Weisberg úr?
– Azt hittem, ő mondta magának, hogy hívjon fel.
– Nem, maga írta nekem, hogy hívjam fel.
– Vagy úgy, nem is tudom, hogy mit mondjak.
Weisberg úr egyébként ismert New York-i jogász. De a lényeg, hogy egy olyan korban, amikor a tolerancia mérőfoka nem az, hogy igyekszem megértő lenni a másik emberrel, hanem hogy paradicsommadárnak öltözve trappolok a tömeggel az Andrássy út forró aszfaltján, a környezetvédelem pedig nem az, hogy szelektíven gyűjtöm a hulladékot, hanem hogy tapsikolok azoknak, akik az úttesthez ragasztják vagy atomerőmű kerítéséhez láncolják magukat, a világmentő sikervonat útjai kifürkészhetetlenek. Hiszen meg kell menteni a kisebbségeket az elnyomó többségtől, a bolygót a konzumidiótáktól, Kevin Spacey-t a kisdedektől, és persze az sem baj, ha eközben szépen dagad a bugyelláris, meg az ügyvédek is jól keresnek.
Az elmúlt évtized egyik leggroteszkebb perében Soros György és nála több mint ötven évvel fiatalabb „barátnője” többek között azzal vádolták egymást, hogy a másik fél veszekedés közben üveglámpával támadt rá. Nem nehéz kitalálni, olyan sok pénzről volt szó, amennyiről még a dollárbaloldal sem álmodhat. A brazil barátnő ötvenmillió dollárt próbált kisajtolni a jól szituált fehér férfiként manapság ideális célpont idős pénzeszsákból, miután nem kapott meg egy kétmilliós manhattani luxuslakást, noha Soros állítólag neki ígérte. A nő ügyvédje – kilógatva a jókora lólábat – azzal védekezett: de hiszen védence a milliárdos vagyonának mindössze a hétezredét akarja…
George Pellből aligha lehetett volna sokat kipréselni. Az ő saját tőkéje a befolyása volt a katolikus egyházon belül.
Az idén, 81 évesen elhunyt ausztrál bíboros az egyház konzervatív szárnyához tartozott, XVI. Benedek lemondásakor pápaesélyesként is emlegették. Noha halála után kiderült, hogy Pell élesen bírálta Ferenc pápát, a jelenlegi egyházfő bevonta őt a Római Kúria reformját felügyelő bíborosok szűk körébe. Ekkor már régen dagadtak a Pell nyakába varrt gyerekmolesztálási ügyek. Ám a súlyos beteg főpapot több elmarasztaló ítélet után végül jogerősen felmentették. (Egy kontraszt Spacey és Rapp esetével: Pell ügyében az elsőnek megfogalmazott vádat a vizsgálóbíró többek között arra hivatkozva utasította el, hogy ilyesmit több mint negyven évre visszamenően bajosan lehetne bizonyítani.)
A média torz logikájából adódóan Pell felmentése már sokkal kevésbé mozgatta meg a fantáziát mondjuk ahhoz képest, hogy az ABC ausztrál köztévé még a perek lezárulta előtt készpénznek vette a bíboros bűnösségét egy „dokumentumfilmben”. A főpap az élete legvégét szinte titokban élte le egy vatikáni lakásban; ottani búcsúztatásán Ferenc pápa adta meg számára a végtisztességet, míg ausztráliai temetésén Anthony Albanese baloldali miniszterelnök nem volt jelen.
Nekünk, akik a latin műveltség morzsáit már főleg a tömegkultúrából szedegetjük fel, Steven Saylor hoz jó példát arra, hogyan vezetett a korszellem ártatlan emberek meghurcolásához 2100 évvel ezelőtt is. A Római vér című könyvében a szerző Cicero védőbeszédéből kiindulva rekonstruálja egy bizonyos Sextus Roscius büntetőperét, akit apagyilkossággal vádoltak Kr. e. 80-79 körül, Sulla diktatúrája idején. A nagy szónok végül a közhangulattal birokra kelve bebizonyítja a vádlott (részbeni) ártatlanságát. A gyilkosság indítéka anyagi természetű volt, az idősebb Sextus Roscius tekintélyes vagyonára fájt a korabeli római elit foga. Ehhez – ha nem lép közbe Cicero – ideális balek lett volna a fia, aki kifinomult apjától eltérően mogorva és durva természetű vidéki gazdálkodóként élt a római körökön kívül.
Egyes esetekben megdöbbentő, hogy emberek mennyire nincsenek tisztában az általuk megfogalmazott vádak képtelenségével. Veszprémy László Bernát a Kápók a múlt fogságában címmel nemrég megjelent kötetében idézi például Fremd Adolf auschwitzi kápó esetét, aki természetfeletti fizikummal rendelkezhetett, egy tanú ugyanis azt állította róla, „ha valaki a hordókat az élelem kiürítése után ki merte mártogatni, akkor ő [Fremd] dühében az embert felemelte lábánál fogva, és fejét a hordóba bedugva, mint egy fakanállal kitörölte a hordót”. A kápóperek és általában az 1940-es évek korszellemére jellemző:
Budán még harcok dúltak, amikor az Oktogonnál már háborús bűnöst akasztottak.
Az ifjabb Sextus Rosciust pedig, ha elmarasztalja a bíróság, egy-egy élő majom, kutya, kakas és kígyó társaságában bőrzsákba kötözve a Tiberisbe vetették volna, miután véresre verték. Ma már persze kifinomult, civilizált korban élünk, senkivel nem bánnak el ilyen csúnyán. A bűnös Weinstein a börtönkosztot eszi. A felmentett Spacey szerepet keres, Pell pedig visszaadta lelkét teremtőjének. De előbb tönkretették őket egy kicsit.
