Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy kevés olyan magyar ember van, aki annyi népesét hallott volna, mint én, lévén édesanyám Budai Ilona Kossuth-díjas népdalénekes és népi mesemondó. 

Neki nem volt szüksége könyvre, hogy népmeséket mondjon, fejből tud a mai napig is több százat.

Írásom elején azt ígértem, meséket hozok önöknek. Az első egy olyan darab, mely a családunk legkedveltebbje, immár három generáció óta. Édesanyámnak és öccsének mesélte nagyapám, ebből a forrásból hallgathattam én is először, és még pár évig többször is, majd anyukám lett a „mondója” nekem, gyerekeimnek és a közönségnek. A mi változatunk így hangzik:

Mese a félig nyúzott bakkecskéről

Egyszer volt, hol nem volt egy nagygazda ember. Volt néki három ügyes fiacskája, akik sokat segítettek neki a mezőn, az erdőn és a gazdaságban. Volt neki egy bakkecskéje is, akit szeretett. Egyszer mondja a legidősebb fiának, hogy vigye ki a kecskét legelni a legjobb fűre, és friss patakvízzel itassa meg. A fiú úgy is tett, ám amikor este a gazda kérdezte a kecskét, hogy evett-e, ivott-e, a gamaly kecske azt hazudta, hogy sem nem evett, sem nem ivott. A fiút az apja jól elnáspángolta. Másnap a középső fiú vitte ki a kecskét, az is ugyanúgy járt, mint a testvére. Végül a kicsi fiú ment ki a kecskével, hiába vitte a legfrissebb fűre, itatta a forrás vizéből, a kecske ismét hazudott. Végül a gazda maga vitte ki a mezőre a kecskét, de este neki is azt mondta, hogy sem nem evett, sem nem ivott. Akkor elkapta a hazug állatot, nekifogott, hogy megnyúzza. Amikor félig már elkészült, a kecske kiszabadult, és elszaladt az erdőbe, ahol belebújt egy rókalyukba. Jött haza a róka, látja, hogy valaki van a házában, kérdezte: ki van a rókalyukban?  Én vagyok, a félig nyúzott bakkecske, a lábammal dübüdü, a szarvammal döfdöf, eredj innen, mert fellöklek. A róka megijedt,  farkát lába közé kapta, és rohant az erdőbe. Szembejött a farkas, azt szintén megijesztette a kecske, ő is megrémült, és szaladt a rókával. Találkoztak a medvével, azt is megijesztette a kecske, így hárman szaladtak. Szembejött velük a kicsi sündisznó, akinek elmondták nagy ijedelmük titkát. A süni visszament, kérdezte ő is: ki van a rókalyukban? Kecske mondta a mondókáját: a lábammal dübüdü, a szarvammal döfdöf, eredj innen, mert fellöklek. A süni összegömbölyödött, és begurult a lyukba, ahol jól összeszurkálta a félig nyúzott bakkecskét. A kecske kiugrott, és talán még most is szalad, ha meg nem állt.

Ha felmerül, hogy „magyar népmese”, biztos vagyok benne, hogy 

Nem véletlenül, hiszen ez a világszínvonalú animáció hozta vissza újra a köztudatba a magyar népmeséket. A Pannónia Filmstúdió Kecskeméti Műtermének százrészes alkotása megkerülhetetlen. Több szempontból is. Egyrészt visszahozta a képernyőre a magyar paraszti kultúrát, másrészt a filmművészetben is maradandót alkotott.  A legnagyobb tisztelet Mikulás Ferenc stúdióvezetőnek, ötletgazdának és Jankovics Marcell tervezőnek és rendezőnek ezért az örök csodáért. 

Nehéz lett volna kedvencet választani, ezért kamaszkorú fiamat hívtam segítségül, aki szintén nagyon sokat látott a sorozatból. Egyből rávágta, hogy az ő kedvencei a Pinkó és az Ábelesz-kóbelesz című részek. Ez utóbbi nálam is előkelő helyre kerülne, ha tetszési listát kellene készítenem: van benne csodás átváltozás, cselvetés, királylány, hős fiúcska, sőt még maga az Ördög is. Nézzék meg velünk (újra)!

Édesanyám is gyűjtött meséket, holott ő a népdalkincs megőrzését és előadását tartotta szeme előtt, amikor elindult a határon túlra a magnójával. Elmondása szerint az egyik első népdalgyűjtő útja az erdélyi Magyarózdra vezetett, ahol Magyari István volt a kútfő. Amikor Pista bácsi kifogyott a dalokból, elkezdett mesélni – a magnó pedig bekapcsolva maradt. Amint ezek után már más adatközlőknél is.

 Gyerekeknek szóló népmeséivel tátott szájasra varázsolja a jelenlévő kisebbeket, és a felnőtteknek szóló, pajzánabb mesékkel megnevetteti az idősebb generációkat. Ez a mese nekik szól:

Egyszer volt, hol nem volt, szép Erdélyországban, a Hargita aljában volt egy kicsi falu. Abban lakott egy nagygazda ember a feleségével és a fiával, Jánoskával. A gyermek nőtt, mint sövény alatt a gomba, majd leszerelt a katonaságtól. A szülei mind várták, hogy megházasodik, de János nem járt a lányok után. Az anyja örökké rágta az urát, hogy beszéljen a gyermekkel. Egy vasárnap délután meg is történt, s János azt mondta, hogy azért nem párosodik, mert az új asszony kieszi a vagyonból őket. Az apja azt hitte, nem jól hall, de az anyja is, aki a kulcslyukon hallgatózott. Kapta a csebret, ment a kútra, és szembejött vele a szomszédék lánya, Máriska. Szép, begyes leányka volt, aki régóta szerette volna, ha Jánoska megkóstolja a mézes bödönkéjét. – Mit búsul, Anna néni, talán vackorba harapott? – kérdezte a leány. – Hadd el! Itt van ez a bolond fiam, azért nem párosodik, mert fél, hogy a menyecske kiesz bennünket a vagyonból. – Ha elfogad menyének, én hat héten belül kendtek udvarán leszek. – Jaj, te lány, ha így lesz, én háromszor körbekerülöm a templomot térden állva. – Na, máris kezdheti – mondta Máriska. Másnap, amikor János indult a mezőre, Máris kiült a kapu elé a kicsi padra, és olyan furcsán, hangosan szedte a levegőt. – Mi bajod van, Máris? – kérdezte János. – Én éppen reggelizek, tudod, egy falás ételt nem tudok lenyelni, ettől a friss hargitai levegőtől eltelek. Így van ez délben és este is. János erősen elgondolkodott, ha ez a lány csak levegővel él, elveszem feleségül. Meg is volt a nagy esküvő, a nászéjszaka. Másnap Máris terített a reggelihez, és négy tányért tett az asztalra. – Minek a négy tányér? – kérdezte János –, mi csak hárman vagyunk, te meg szívjad a levegőt. – Hát kend az éjjel valami rést csinált rajtam, felül szívom be, a lábam között meg megy ki. No, attól kezdve éltek békességben, amíg meg nem haltak. 

Kedves olvasóim! Remélem, jól szórakoztak, és kedvet kaptak, hogy ismét elmerüljenek a magyar népmesék varázslatos világában!

A szerző a Magyar Nemzet online címlapszerkesztője

Borítókép: Képrészlet A magyar népmesék rajzfilmsorozat Ábelesz-kóbelesz című epizódjából (Forrás: MAFAB)