A szocialista Magyarországon egyébként is mindenki megtanulta gyerekkorában, hogy otthon beszélhetünk bármiről, de abból semmi ne jusson ki, nyíltan ne fogalmazzunk meg közéleti, politikai véleményt, mert abból csak baj lehet. Én ezt nevezném legyőzöttségnek, ha már itt tartunk. Semmiféle szellemi muníció nem sarkallt ellenállásra, egészen a pártállam széthullásáig mindent a kommunisták irányítottak: televíziót, rádiót, sajtót, közösségi alkalmakat. 

A látványos magára maradottság mindenféle értelemben megnyomorította a Magyar Népköztársaságot. Az ország kilencven százalékának alapvető ismeretei sem lehettek a nyugati világról. Még a peresztrojka időszakában is úgy állt a helyzet, hogy a legtöbben külföldön sem jártak, Nyugaton végképp nem. Néhány földrajzórán bemagolt városnéven, a focisztárokon, kósza írókon kívül a Nyugat azt jelentette számunkra, hogy megállt egy nyugatnémet Mercedes a városközpontban, mi pedig odarohantunk, és az ablakán keresztül nézegettük, mennyi a végsebessége. 

Aki nyugati nyelvet tanult, csakis könyvekből, ócska hanganyagokból tájékozódott, és előfordult, hogy középszintre tornázta fel magát úgy, hogy élő spanyollal vagy franciá­val soha életében nem beszélt, nem találkozott. Aki írogatott, pontosan tudta, hogy könyve úgy húsz év múlva jelenik meg, ha már ismer alkalmas pártfogót a rendszerből. A munkás a fusizásból és a maszekolásból élt, a taxis és a pincér sokszor panaszokkal telt, pályaelhagyó értelmiségi volt, a paraszttól már réges-régen elvettek mindent, évtizedek óta a téeszben dolgozott az állítólagos közös javakért. Az sem igaz, hogy mindenkihez hozzávágtak egy lakást és autót, nagyon sokan éltek szegényen, nélkülözve, de azzal vigasztalták magukat, hogy Romániában vagy az NDK-ban sokkal rosszabb a helyzet.

Igen, az emberek műveltebbek és értelmesebbek voltak akkor, mint ma. Az is igaz, hogy jobban odafigyeltünk egymásra. Ahogyan az is, hogy önállóbban, egészségesebben éltünk, mint a maiak. A szellemi életben, a tudományban, az oktatásban, a művészetekben, de akár a sportban sokkal termékenyebb időszakokat éltünk, mint manapság. Csakhogy ez a tény elsősorban abból fakadt, hogy az emberek jobbára olyan területeken haladtak előre, amelyeket meghagytak nekik. Semmiféle érdemi összehasonlítást nem tehettünk a Nyugattal, amit valójában nem is ismertünk, ezért begubóztunk a szocialista valóságba. Elfogadtuk és megszoktuk, hogy az egyén nem számít, milyen jó, ha egyformák vagyunk, iskolaköpenyt és konfekcióöltönyt viselünk, valamint hogy valamennyi újság egyszerre hazudik, a híradóban Ipper Pál kommentálja a híreket, Komlós János pedig szocialista humorbonbonokat szór közénk. Nem szerettük, de semmi mással nem szolgáltak a csajkarendszerben. Hát, ezt fogyasztotta, akinek gusztusa volt hozzá.

Aki a szocializmusban született, abban nőtt fel, töltötte el élete jelentékeny részét, betegséget hordozott magában évtizedeken keresztül, és újabb évtizedek kellettek ahhoz, hogy a szervezet kivesse magából a kórokozót. Életem legnagyobb áldásának tartom, hogy húszéves koromra véget ért a magyarországi kommunizmus, és legalább esélyt kaptam arra, hogy szabad emberhez méltó életet élhessek. 

Tudom és elfogadom, hogy másoknak mást mért a rendszer, de nekem, a családomnak és a hozzánk hasonlók millióinak leginkább állandó hallgatást, ösztönös szembenállást, megvetést, tehetetlenséget, valamint származásom, vallási hovatartozásom, politikai felfogásom miatti háttérbe szorítást. 

Hogy is mondta Lakat Károly, a Ferencváros hajdani edzője? „Magyar, keresztény és fradista vagyok. Ebből egy is elég, hogy üldözzenek a hazámban.” Kéretik az efféle vallomásokat is elfogadni, mert ezek a sorsok is hozzátartoznak közös történelmünkhöz. 

Mert ha abban élnének, nem vonulgathatnának az utcán, hanem bunkó rendőrök vernék össze őket, utána elzavarnák az iskolából, a munkahelyről valamennyit, és aki nem került börtönbe, állandó megfigyelés alá vennék, zaklatnák, terrorizálnák, hogy eszébe ne jusson még egyszer különvéleményt mondani. Szerintem ez a diktatúra, tisztelt tüntetők, nem az, ami ellen bohóckodtok itt hatszázan.

Borítókép: A kommunisták hosszú évtizedek alatt különféle közösségi praktikákkal elaltatták a társadalmat: senki nem találta különösnek, hogy vörös zászlót lenget május 1-jén, szovjet himnuszt hallgat iskolában, munkahelyi ünnepségen, keresztelő helyett névadózik, ha pedig felívelő karrier­re vágyik, zokszó nélkül belép az MSZMP-be (Forrás: Fortepan)