Balatonszárszó és a Médiahajó: két hangnem, de egy szándék. A liberálisok 1993-ra a nevükre vették az országot, és nyilvánvalóan elhitték, hogy néhány évtizedig ők kormányoznak majd. Pedig Farkasházynak egy dologban igaza lehet. Utólag felidézte, hogy Szárszón 1993 nyarán az SZDSZ-esek számbeli fölényben voltak, és talán ezért sem akarták elfogadni, hogy a Fidesznek és Orbán Viktornak joga van a politikai véleményalkotásra. – Nagy baklövés volt a részükről, hogy nem ismerték fel Viktor politikai jövőjét – mondta Farkasházy, és ebben egyet kell értenünk vele. Még akkor is, ha vele ellentétben tudjuk, mert megtapasztaltuk ezerszer:
a liberális baloldal soha nem fogadja el mások véleményét, magát megmagyarázhatatlan okok miatt tévedhetetlennek hiszi, és aki nem hódol neki, arra kénköves átkokat szór. Kedvenc műfaja a nyilvános megkövezés, a szégyenfélóra, a vádaskodás és a felelősség áthárítása.
Ezeket egyébként Orbán Viktor már az 1993-as találkozón is megkapta a helyszínen. Kállai Ferenc színművész például zaklatott idegrendszerűnek és agresszívnak nevezte őt a felszólalásában, György pedig az interjújában jellemezte paranoiásként (erre egyébként Orbán azt válaszolta, hogy természetesen nem paranoid, csak vannak helyzetek, amelyeket nem visel el). Mindezt azért kapta – hogy az eredendő bűnről is beszéljünk egy kicsit –, mert meg akarta őrizni a pártja szuverenitását. Nem állt be munkásőrökkel parádézni a kormányellenes demonstrációkon, és nem ragadta magával a lelkesedés, amikor a Demokratikus Chartába irányították az SZDSZ és az MSZP korifeusai. Az olyan politikusnak, aki nem áldozza fel magát az egyenlősítés ideológusainak, 1993-ban nyilvános megkövezés járt. De akkorra talán már Orbánban is megfogalmazódott, hogy az SZDSZ-ből elég, nem véletlenül nevezte Fodor Gábor a szárszói tanácskozást az utolsó cseppnek a pohárban.
Azóta minden megváltozott. Az akkori szereplők meghaltak, politikai hullává váltak vagy csendben, hatástalanul, magányosan éldegélnek. Farkasházy Tivadaron ma már bosszankodni sem érdemes, mintha nem is létezne.
Havast a Mandiner néha idézi, az ember elálmélkodik, hogy ennyi ésszel és ilyen mocskos szájjal milyen sokáig képernyőképes lehetett. Bauer Tamás, Haraszti Miklós, Pető Iván, valamint a felvételen gúnyosan mosolygó hajdani politikusok ma már nem tényezők. György Péterről cirka tizenöt éve nem képes felidézni semmit sem az ember. Az összes akkori jobboldali vendég is, Zsíros Gézától Oláh Sándoron át Katona Tamásig már jócskán a múltunk része. Orbán Viktor pedig időközben réges-régen kinőtte az országot, világpolitikai jelenséggé emelkedett. Hatvanéves, a legjobb korszakába lépett. Figyelnek rá, fontos, mit mond, mit tesz, és nem mellesleg tizenhárom éve kétharmaddal kormányozza a hazánkat.
Lehet, hogy ott, Szárszón a szabad demokratáknak tényleg jobban kellett volna figyelniük rá. Vagy legalábbis önmagukra egy kicsit, hogy mielőtt végleg eltemetkeznek a saját paradicsomukban, megsejtsék, mi vár rájuk, valamint az úgynevezett szellemi örökségükre. Nos, harminc év után csak annyit mondhatunk, a Farkasházy Band ma már nem örömzene. Inkább valami istentelen nyikorgás, hangszeres tudás híján, ócska vonókkal, gyanta nélkül.
Az ilyesmire pedig – hogy is fogalmazzam meg udvariasan – nemigen akad piaci és közérzeti igény. Ráadásul ők még ma is csak annyit értenek meg Orbán Viktorból, amennyit a képességeik megengednek. Egykoron beszélő viszonyban voltak – a miniszterelnök tehát nyilván okos (ezt pusztán a maguk renoméja miatt elismerik), de valójában már régóta nem értik, képtelenek értékén mérni a személyét. Reménykednek, hogy egyszer majd újra kormányozhatnak, de ötletük sincs, mit kéne tenniük.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!