A Dél-Izrael elleni támadás nem csak a szokványos kegyetlenkedés volt. A civilek irgalmatlan és szisztematikus lemészárlása felért egy XXI. századi barbár pogrommal. A szörnyű képek, amelyeket a Hamász emberei rögzítettek, hogy hencegjenek a tettükkel, rémisztő tanúságként szolgáltak az emberi gonoszságra. Bőven felértek a számos lefejezéses videóval, amelyek az Iszlám Állam és más terrorszervezetek embertelenségét dicsőítették. Épp elég rossz volt nézni a Hamász szervezte pogromot.
Ennél is nyugtalanítóbbak ugyanakkor különböző Nyugaton élő csoportok önelégült hangjai, amelyet azt állítják, Izrael felelős a szörnyűségekért. A magukat progresszívként meghatározók sorra bizonygatják, ők is úgy vélik, a gonosz cionisták hozták magukra a bajt. Még az sem készteti őket gondolkodásra, hogy elaljasult Hamász-gyilkosok csecsemőket mészároltak le. Janisz Varufákisz volt görög pénzügyminiszter kijelentette, soha nem ítéli el a Hamászt a kegyetlenkedéseiért. Mint fogalmazott, „az út, amely véget vet az ártatlan életek – palesztinok és izraeliek – tragikus elvesztésének, egy alapvető első lépéssel kezdődik: az izraeli megszállás és apartheid felszámolásával”.
De még ez is civilizált reakciónak számít ahhoz képest, hogy a New York-i izraeli konzulátus előtti palesztinpárti tüntetés egyik felszólalója úgy találta, kétszázötven fiatal lemészárlása egy izraeli zenei fesztiválon kiváló nyersanyag a humoros megjegyzésekhez. Izrael ellenzői, úgy tűnik, különös örömet leltek a fiatal táncosok tömeges legyilkolásának látványában. Mennah Elwan, a brit egészségügyi szolgálat, az NHS egyik orvosa azt közölte az X (ex-Twitter) mikroblogon: az életüket mentve menekülő fiatalok nem civilek voltak, mert „Izraelben nincsenek civilek”. „Ha ez az otthonotok lenne, ott maradnátok és harcolnátok!” – gúnyolódott a menekülő táncosokon. Félreérthetetlen az üzenet, amelyet ő és nyugati palesztinpárti aktivistatársai a világnak küldenek: „nincs itt az ideje a finnyáskodásnak, elvégre csak zsidó életekről van szó”.
Még ugyanaznap, miközben a zsidó néppel szembeni pogromot végrehajtották Izraelben, Najma Sharif szomáliai–amerikai újságírónő ezt írta az X-en: „Mégis, mit gondoltatok mindannyian, mit jelent a dekolonializáció? Vibrálást? Dolgozatokat? Esszéket? Lúzerek”. Sokat elmond mozgalmának szemléletmódjáról, hogy egyenőségjelet tesz egy véres pogrom és a dekolonializációs (a gyarmati rendszert lebontó) törekvések között. A Hamász-párti propagandisták szisztematikusan a dekolonializációs keretbe helyezik a pogromot. Maggie Chapman, a skót parlament zöldpárti tagja és emberjogi bizottságának alelnöke ezt közölte: „az elnyomottak megharcolnak a jogaikért… Ne hagyjátok, hogy a nyugati média becsapjon benneteket, és azt gondoljátok, ez terrorizmus. Ez dekolonializáció”.
Korunkra vall, hogy oly sok ember vált annyira érzéketlenné meggyalázott civilek, gyerekek, nők és idősek egymásra hányt holttesteinek szörnyű látványa iránt, hogy készek csatlakozni a kórushoz, amely azt zengi: maguknak keresték a bajt! A mészárlást követő reakciók és vita tükrében nyilvánvalóvá vált, nem egy pogrom eltagadásáról van szó, hanem valami annál is alattomosabbról: a megbocsátható pogrom eszméjének felbukkanásáról. A legutóbbi időkig ezt népirtás visszamenőleges igazolására használták. Például 2014-ben, a francia nemzeti ünnepen összecsődült Izrael-ellenes tüntetők rontottak be egy hívőkkel teli párizsi zsinagógába, olyan jelszavakat kiáltozva, mint „Halál a zsidókra!” vagy „Hitlernek igaza volt!”
A lezser közöny, amellyel az európai társadalom egyes részei a holokauszttal kapcsolatos jelszavakat skandálnak a zsidók megalázására, fontos elmozdulást jelent azt illetően, hogyan működik az antiszemitizmus a XXI. században. Amikor hallgatja az ember, amint palesztinpárti tüntetők azt skandálják a sydney-i operaház előtt, hogy „Gázosítsák el a zsidókat!”, akkor hajlamos legyinteni rájuk, mint szélsőséges eszementek kis csoportjára. Mindössze néhány nappal a Hamász-pogrom után azonban nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy visszatért az emberi mivoltától megfosztott zsidó klasszikus antiszemita változata, noha új formában. Ezt az új formát markánsan fejezték ki a Vitesse holland futballklub egyes szurkolói, amikor pár éve azt skandálták: „Hamász, Hamász / Zsidókat a gázba!” (Ami hollandul rímel is.) A futballfanatikusok gyakran skandálnak botránykeltő rigmusokat, és elképzelhető, hogy ezek a Vitesse-szurkolók egyszerűen csak provokálták az ellentábort, az olykor zsidó csapatnak tartott Ajax szurkolóit. De e rigmus esetében az a lényeg: egyszerre vette célba Izraelt és a holokausztot, könnyedén elmosva a zsidó nép és Izrael közötti különbséget. Még fontosabb, hogy a Hamász éltetésével párhuzamosan a gázkamrákat is dicsőítették. Mostanáig sokak figyelmét a holokauszttagadás jelentette veszély kötötte le. Ennél azonban sokkal nagyobb problémát jelent még több zsidó elgázosításának igazolása azzal: „Hitlernek igaza volt!” – ez gyakorlatilag burkolt igény egy második holokausztra. Ahelyett, hogy elrejtené népirtó szándékát, a Hamász kérkedve az arcába tolta azt bárkinek, aki meg akarta tekinteni a videóit.
A pogromnál is baljóslatúbb az elterjedt tendencia ennek megbocsátására. Noha a megbocsátható pogrom gondolatát csak a nyugati társadalom viszonylag kis része osztja, feltűnő az áldozatok iránti empátia hiánya. Az elmúlt évtizedekben az Izrael-ellenes propaganda és a zsidó nép démonizálása rendre egymást erősítette. Eközben a zsidóellenes érzület közel-keleti változata szinte észrevétlenül egyesült a klasszikus európai antiszemitizmussal. Majd továbbfejlődött, hogy illeszkedjen a feltörekvő identitáspolitikához. Ezért van, hogy az identitáspolitika előmozdítói a dekolonializáció remek példájának kiálthatnak ki egy zsidóellenes pogromot.
A zsidóellenes ideológia legmarkánsabb tulajdonsága ma az identitáspolitikához való kapcsolódása. Első látásra nincs sok értelme a zsidó néppel való szembefordulásnak ezen az alapon. Az identitáspolitika az elnyomatás tapasztalatára épül: nevét leszámítva az áldozatiság politikája. Mivel a zsidók áldozattá váltak a holokauszt során, a zsidó identitást ünnepelniük kellene az identitáspolitika különféle áramlatainak. Ám ehelyett – éppen a morális tekintély miatt, amivel a holokauszt egyedi tapasztalata ruházta fel a zsidó nép áldozati státuszát – a zsidók neheztelés forrásává váltak a versengő identitárius csoportok sorában. Sokuk furkósbotként használta az anticionizmus befolyását a zsidó identitás morális tekintélyének aláásására. Ez az oka, hogy a ’90-es évek óta Palesztina kérdése a nyugati baloldal és az identitárius csoportok központi ügye. A XX. század elmúltával a zsidó identitás elveszítette morális tekintélyének jó részét az identitáspolitika rajongóinak körében. A zsidók holokauszt utáni áldozati státuszát felülvizsgálták: most már erősnek, kiváltságosnak és agresszornak láttatják őket. A zsidókban egyre kevésbé az antiszemitizmus történelmi áldozatait látják, mint inkább egy nagyra tartott áldozati csoport elnyomóit – a palesztinokét.
