Azt állítják, „az emberi jogok gyermek védelmezői, mint a változások képviselői, történelmi módon járultak hozzá az emberi jogok és a környezet védelméhez”, és azt a következtetést vonják le, „el kell ismerni a státusukat és meg kell valósítani a követeléseiket, hogy sürgős és döntő intézkedések szülessenek a globális környezeti kár kezelésére”. A gyermekjogi bizottság által elfogadott megközelítés előfeltevése valójában az, hogy a felnőttek a problémát, míg a gyermekek a megoldást jelentik az emberiséget fenyegető kihívásokkal való megküzdésben. Ez a megközelítés teljes összhangban van a gyermekkor felnőttesítésének kulturális tendenciájával. A felnőttesítés szerepcserét jelent a felnőttek és a gyermekek között. Szembeállítja a gyermekkor bölcsességét és gondoskodását a felnőttvilág üresfejű mohóságával és közönyével.

Azt állítja, a gyermekek, akiknek kikérte a véleményét, „beszámoltak a környezetpusztulás és éghajlatváltozás életükre és közösségükre gyakorolt negatív hatásairól”. Arra hivatkozik, „kifejezésre juttatták jogukat, hogy tiszta, egészséges és fenntartható környezetben éljenek”. A jelentés gyerekeket idéz, akik kijelentik, „a környezet az életünk”, továbbá „a felnőtteknek fel kell hagyniuk azzal, hogy döntéseket hozzanak a jövőről, amelyet nem élnek majd át”, illetve „meg szeretném mondani [nekik], hogy mi vagyunk a jövő nemzedékei, és ha elpusztítjátok a bolygót, akkor mi hol fogunk élni?”

Az az állítás, miszerint a felnőtteknek „fel kell hagyniuk azzal, hogy döntéseket hozzanak a jövőről, amelyet nem élnek majd át”, természetesen abszurd, hiszen a politika és a közélet végét jelentené. Csaknem minden fontos politikai döntés előre láthatóan érinti a jövőt, és azért van a felnőtt társadalomnak felelőssége abban, hogy hosszú távra vegye figyelembe a társadalmi problémákat. Az ENSZ-testület implikált felhívása a felnőttek és a gyermekek közötti szerepcserére alapvetően tisztességtelen törekvés, hogy a gyermekjogokon mint közvetítőn keresztül mozdítsa elő politikai programját. A gyermekjogi bizottság lényegi sajátossága, hogy annak a következtetésnek a levonására bujtogatják a gyerekeket: a problémák, amelyekkel szembesülnek, a felme­nőik viselkedéséből adódik. Ennek érdekében a gyermekjogi bizottság aktivistái a gyermek morális státusának megemelését igyekeznek elérni, hogy az ütőkártya legyen a felnőttkoréval szemben. Megközelítésük illeszkedik az uralkodó kulturális trendhez, amely a felnőttkor és a gyermekkor közötti hagyományos választóvonal felbontását célozza.

Mint azt már a Miért számítanak a határok? című tanulmányomban körbejártam, a nyugati világ elidegenedett a felnőttkori tekintély gyakorlásától. A gyermekkor és a felnőttkor közötti határ felbomlása révén a felnőttkorral járó morális tekintély valójában leértékelődött. Ez a tendencia a felnőttkor infantilizálásának és a gyermekek felnőttesítésének párhuzamos folyamatain át ragadható meg a legszembetűnőbben. A „gyermekjogok” támogatói nem pusztán felnőttként kezelik a fiatalokat, hanem implicit módon éretlennek állítják be a felnőtteket.

A „gyermekek szája által” bibliai példabeszéde kétségkívül hozzájárult a Nobel-békedíjra való jelöléséhez. Az „iskolai sztrájkokban” érintett gyermekek iránti hódolatot arra hivatkozva igazolják, hogy a felnőttek elmulasztottak felelősséget vállalni a környezeti problémákkal való megbirkózásra. „A felnőttekkel elbukjuk az éghajlatváltozást, ezért tüntetek” – ez a Föld Barátai elnevezésű szervezet honlapján félkövér betűvel szedett egyik szalagcím.

Az ENSZ vezető szerepet játszott a nemzedékek közötti szerepcsere intézményesítésében. A kulturális elit jelentős szegmensei támogatják a szerepcserét, amely tekintéllyel ruházza fel a gyermekeket, hogy oktassák a szemlátomást felelőtlen felnőtteket. Amint Thunberg az ENSZ 2018. decemberi éghajlatváltozási csúcsértekezletén előadásában elmagyarázta, „mivel vezetőink gyerekként viselkednek, nekünk kell vállalnunk a felelősséget, amelyet nekik kellett volna már jó ideje”, illetve „meg kell értetnünk, mit okozott nekünk az idősebb nemzedék, milyen bajt hozott, amelyet el kell takarítanunk és együtt kell élnünk vele”. A fiatalok lelkesen reagáltak erre a felhívásra, hogy gyanakvók legyenek a felmenőikkel szemben. Az olyan transzparensek, amelyek szerint „Ti öregségben haltok meg, mi meg az éghajlatváltozásban!” vagy a „Passzolom az iskolát, mert ti passzoljátok a jövőnket!” a nemtörődöm felnőtteket hibáztatják, akik állítólag felelősek az utódaik idő előtti haláláért. Egy brexitellenes (azaz Nagy-Britannia uniós kilépése ellen szervezett) londoni tüntetés egyik transzparense, miszerint „A felnőttek mindent tönkretesznek. Állítsuk meg a brexitet!” jól kifejezi ezt a felnőtthibáztató szellemiséget.

Mint az előrelátható volt, felbukkantak a gyermekpucckirálynők is. Néhány, szerencsére kisszámú felnőttnek pedig a gyermekek szexuális vágyuk megfelelő tárgyaként jelennek meg. A „kiskorúak iránt vonzódó emberek” identitásának feltalálása teljes összhangban áll a felnőttesítéssel. A pedofilok építhetnek a kulturális erőforrásokra, amelyek a gyermekek és a felnőttek közötti szerepcserét mozdítják elő. A gyermekkor felnőttesítésére irányuló tendencia a kulturális dekadencia tünete. Legjobb esetben is benne foglaltatik a felnőttkori tekintély feladása és annak felelőtlensége, hogy a gyermekek hangját a felnőtt-társadalom szempontjainak kimondására használják fel. Legrosszabb esetben pedig addig a pontig támogatja a gyermekkor szexualizálását, hogy a gyerekek a romlott felnőttkori fantázia áldozataivá válnak.

A szerző professor emeritus, az MCC brüsszeli központjának igazgatója

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Joaquin Gomez Sastre)