Még ugyanaznap, miközben a zsidó néppel szembeni pogromot végrehajtották Izraelben, Najma Sharif szomáliai–amerikai újságírónő ezt írta az X-en: „Mégis, mit gondoltatok mindannyian, mit jelent a dekolonializáció? Vibrálást? Dolgozatokat? Esszéket? Lúzerek”. Sokat elmond mozgalmának szemléletmódjáról, hogy egyenőségjelet tesz egy véres pogrom és a dekolonializációs (a gyarmati rendszert lebontó) törekvések között. A Hamász-párti propagandisták szisztematikusan a dekolonializációs keretbe helyezik a pogromot. Maggie Chapman, a skót parlament zöldpárti tagja és emberjogi bizottságának alelnöke ezt közölte: „az elnyomottak megharcolnak a jogaikért… Ne hagyjátok, hogy a nyugati média becsapjon benneteket, és azt gondoljátok, ez terrorizmus. Ez dekolonializáció”.
Korunkra vall, hogy oly sok ember vált annyira érzéketlenné meggyalázott civilek, gyerekek, nők és idősek egymásra hányt holttesteinek szörnyű látványa iránt, hogy készek csatlakozni a kórushoz, amely azt zengi: maguknak keresték a bajt! A mészárlást követő reakciók és vita tükrében nyilvánvalóvá vált, nem egy pogrom eltagadásáról van szó, hanem valami annál is alattomosabbról: a megbocsátható pogrom eszméjének felbukkanásáról. A legutóbbi időkig ezt népirtás visszamenőleges igazolására használták. Például 2014-ben, a francia nemzeti ünnepen összecsődült Izrael-ellenes tüntetők rontottak be egy hívőkkel teli párizsi zsinagógába, olyan jelszavakat kiáltozva, mint „Halál a zsidókra!” vagy „Hitlernek igaza volt!”
A lezser közöny, amellyel az európai társadalom egyes részei a holokauszttal kapcsolatos jelszavakat skandálnak a zsidók megalázására, fontos elmozdulást jelent azt illetően, hogyan működik az antiszemitizmus a XXI. században. Amikor hallgatja az ember, amint palesztinpárti tüntetők azt skandálják a sydney-i operaház előtt, hogy „Gázosítsák el a zsidókat!”, akkor hajlamos legyinteni rájuk, mint szélsőséges eszementek kis csoportjára. Mindössze néhány nappal a Hamász-pogrom után azonban nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy visszatért az emberi mivoltától megfosztott zsidó klasszikus antiszemita változata, noha új formában. Ezt az új formát markánsan fejezték ki a Vitesse holland futballklub egyes szurkolói, amikor pár éve azt skandálták: „Hamász, Hamász / Zsidókat a gázba!” (Ami hollandul rímel is.) A futballfanatikusok gyakran skandálnak botránykeltő rigmusokat, és elképzelhető, hogy ezek a Vitesse-szurkolók egyszerűen csak provokálták az ellentábort, az olykor zsidó csapatnak tartott Ajax szurkolóit. De e rigmus esetében az a lényeg: egyszerre vette célba Izraelt és a holokausztot, könnyedén elmosva a zsidó nép és Izrael közötti különbséget. Még fontosabb, hogy a Hamász éltetésével párhuzamosan a gázkamrákat is dicsőítették. Mostanáig sokak figyelmét a holokauszttagadás jelentette veszély kötötte le. Ennél azonban sokkal nagyobb problémát jelent még több zsidó elgázosításának igazolása azzal: „Hitlernek igaza volt!” – ez gyakorlatilag burkolt igény egy második holokausztra. Ahelyett, hogy elrejtené népirtó szándékát, a Hamász kérkedve az arcába tolta azt bárkinek, aki meg akarta tekinteni a videóit.
A pogromnál is baljóslatúbb az elterjedt tendencia ennek megbocsátására. Noha a megbocsátható pogrom gondolatát csak a nyugati társadalom viszonylag kis része osztja, feltűnő az áldozatok iránti empátia hiánya. Az elmúlt évtizedekben az Izrael-ellenes propaganda és a zsidó nép démonizálása rendre egymást erősítette. Eközben a zsidóellenes érzület közel-keleti változata szinte észrevétlenül egyesült a klasszikus európai antiszemitizmussal. Majd továbbfejlődött, hogy illeszkedjen a feltörekvő identitáspolitikához. Ezért van, hogy az identitáspolitika előmozdítói a dekolonializáció remek példájának kiálthatnak ki egy zsidóellenes pogromot.
A zsidóellenes ideológia legmarkánsabb tulajdonsága ma az identitáspolitikához való kapcsolódása. Első látásra nincs sok értelme a zsidó néppel való szembefordulásnak ezen az alapon. Az identitáspolitika az elnyomatás tapasztalatára épül: nevét leszámítva az áldozatiság politikája. Mivel a zsidók áldozattá váltak a holokauszt során, a zsidó identitást ünnepelniük kellene az identitáspolitika különféle áramlatainak. Ám ehelyett – éppen a morális tekintély miatt, amivel a holokauszt egyedi tapasztalata ruházta fel a zsidó nép áldozati státuszát – a zsidók neheztelés forrásává váltak a versengő identitárius csoportok sorában. Sokuk furkósbotként használta az anticionizmus befolyását a zsidó identitás morális tekintélyének aláásására. Ez az oka, hogy a ’90-es évek óta Palesztina kérdése a nyugati baloldal és az identitárius csoportok központi ügye. A XX. század elmúltával a zsidó identitás elveszítette morális tekintélyének jó részét az identitáspolitika rajongóinak körében. A zsidók holokauszt utáni áldozati státuszát felülvizsgálták: most már erősnek, kiváltságosnak és agresszornak láttatják őket. A zsidókban egyre kevésbé az antiszemitizmus történelmi áldozatait látják, mint inkább egy nagyra tartott áldozati csoport elnyomóit – a palesztinokét.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!