Nem hagy nyugodni a kérdés: miért nem lépett közbe több felnőtt, hogy megvédje a kicsiket? Szerencsére nem mindegyikük hagyta szabadon a késelőt. Láthatunk egy anyát, aki futva oltalmaz egy gyereket a támadástól. Egy fiatal férfi közbeavatkozik, és megüti a késelőt egy hátizsákkal. És ott van egy ifjú katolikus zarándok, a 24 éves Henri d’Anselme, aki úgy dönt, hogy szembeszáll az erőszakos támadóval. Tette azt mutatja, hogy még mindig nem halt ki az emberi késztetés a kisebbek védelmére. Olyan késztetés ez, amit már nem tekinthetünk magától értetődőnek, de szerencsére mindig van valaki, aki emlékeztet bennünket a gyermekeink iránti kötelezettségünkre.
Ennek a kötelezettségnek a felnőttek felelőssége a neve. A történelem során a közösségek arra a feltevésre építve működtek, hogy a felnőtteknek felelősségük van az ifjabb nemzedékeknek való iránymutatásban, nevelésükben és szocializációjukban. A felnőttek nem pusztán egyének, hanem egy általuk alkotott tágabb világ tagjai is. Már létezésük által is a felnőttséget jelenítik meg az ifjabb nemzedéknek, és viselkedésükkel nagyon világos jeleket adnak arról, hogy mit várhatunk el a gyermekektől.
A felnőttek felelősségének feltevése egy társadalmi szükségletre adott kollektív válasz, és nem pusztán felnőtt egyének önkényes válaszai, akik a saját személyiségjegyeiknek megfelelően cselekszenek. A kollektív felelősség egy típusa ez az ifjabb nemzedékek jövőbeni jólétéért. Osztott felelősségről van szó, mivel önmagukban sem az egyénektől, sem pedig egyetlen intézménytől – mint a családtól vagy az iskolától – nem várható el, hogy sikerrel fejlessze ki a fiatalok kívánt tulajdonságait és jellemét. A morális erények és a jellem kifejlődése előfeltételezi a felnőttek felelősségének gyakorlását.
Úgy tűnik, Franciaországban és a nyugati világ egészében már kisebb befolyást gyakorolnak a társadalomra azok a morális erények, amelyekre a felnőttek felelőssége épül. E fejleménynek a jelentőségét világosan fogalmazta meg Henri d’Anselme. A nyilvános elismerés dacára sem tekintett magára hősként. Kijelentette:
– Sokan nemzeti hősként kezelnek, ami számomra kissé abszurd, mert csak azt tettem, amit minden franciának tennie kellene. Ha mindenki úgy cselekedne, ahogyan én, akkor Franciaország sokkal biztonságosabb ország lenne, és minden sarkon lennének hőseink. Mindössze arra van szükség, hogy emelt fejjel járjunk, lássuk a nagyszerű és jó dolgokat, inspirációt merítsünk belőlük, és ennek megfelelően cselekedjünk!
Henri finom figyelmeztetése, miszerint ha mások is felelős felnőttként cselekednének, akkor Franciaország sokkal biztonságosabb ország lenne, nagyon is fején találja a szöget. Valóban, ha a felnőttek tudatában lennének a felnőttként betöltött szerepükkel, akkor nemcsak biztonságos társadalmat, de valódi közösséget is teremtenénk, amelyben a fiataloknak jól menne a soruk.
Sajnos azonban nem bővelkedünk az Henri viselkedését megalapozó erényekben: kötelességben, bátorságban, szolidaritásban, felelősségben és hazafiasságban. Érdemes megjegyezni, hogy egyes hírmagyarázók megütköztek Henri patriotizmusán. A francia publicisták egyes körei bírálták Henrit, amiért pólóján nemzetének zászlaja szerepelt! Daniel Schneidermann, a párizsi Libération újságírója gúnyosan fitymálta le a fiatal férfit, amikor Henri d’Arcnak nevezte. Azzal, hogy rosszmájúan Jeanne d’Arckal, a franciák nemzeti hősével állította párhuzamba, meg akarta őt alázni, amiért azt állította, hogy tettét a katolikus székesegyházak nagysága inspirálta, amelyeket Franciaországot zarándokként bejárva keresett fel.
Schneidermann szemében Henri és tettének vallási forrása érthetetlen. Henri kijelentése furcsának hat olyasvalaki számára, aki megvetéssel tekint a hazafiasságra, és éppen ezért érthetetlennek találja a megfogalmazást, hogy minden franciának felelősséggel és bátran kellene fellépnie! Az, hogy publicisták ezt furcsának találják, a francia publicistatársadalom egyes köreinek morális zavarodottságára és cinizmusára vall. Az annecy-i tragédiára adott válaszuk egy olyan társadalmat gyötrő morális rossz közérzet emlékeztetője, amelyben számos felnőtt elidegenedett a felelősségtől, amelyet pedig a gyermekek jólétéért visel.
A szerző professor emeritus, az MCC brüsszeli intézetének igazgatója
