A Balaton az ország egyik legszebb, legkülönlegesebb természeti képződménye, nyaralások gyakori helyszíne. Akik visszatérő vendégek a partjain (vagy azok közelében), pontosan tudják, hová érdemes betérni egy jó kávéra, hol a legfinomabb a lángos vagy a hamburger, milyen termékekért érdemes elautózni mondjuk a káptalantóti piacra. Akik meg elsősorban kultúrcsemegére vágynak, azok koncertek, színházi előadások, pódiumbeszélgetések gazdag kínálatából választhatnak.
Akik már a Kádár-rendszer évtizedeiben is el-eltölthettek néhány hetet a „magyar tenger” mellett, jól tudják, hogy ott találkoztak a vasfüggöny által akkor még kettéosztott Németország két felének – a keletinek és a nyugatinak – polgárai. Akik pedig a hazai filmgyártás különféle produktumaiból szerezték a benyomásaikat, azok alighanem kellemes emlékekkel gondolnak a Bujtor István-féle Ötvös Csöpi-filmekre.
Csakhogy a Balaton létezésének van egy további, eddig nem említett dimenziója is – a művészet. Eddig is tudtam, hogy szerzők sorát ihlette s ihleti mindmáig,
ám hogy egy elhivatott alkotó a kreatív gondolkodás és a művészi világteremtés mely fokára juthat el a Balaton mellett töltött évek, évtizedek alatt, azt idén nyáron tapasztalhattam meg.
Ugyanis ekkor nyílt alkalmam megnézni a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban az Egry József műveiből rendezett Balaton – Szicília – Nervi című tárlatot.
Hogy Egryt a magyar művészettörténet-írásban a Balaton festőjeként emlegetik, azzal addig is tisztában voltam. (Általános iskolás koromban komolyan foglalkoztam rajzzal, rajzolással: a hét öt munkanapjának délutánjából ötöt a Barcsay Gyermek-képzőművészeti Kör foglalkozásain töltöttem, melyeket Mela néni, vagyis Dombyné Szántó Melánia vezetett. Sokat tanultam, tanultunk tőle – rajzról, rajzolásról, különféle képzőművészeti technikákról, ahogy néprajzról és művészettörténetről, vagy mondjuk látásmódról, komponálásról, műelemzésről is.)
Ám arról, hogy Egry Józsefnek valójában mit jelentett a magyar tenger, csak e kiállítás alapján alkothattam képet magamnak. A falakon ugyanis nemcsak festmények függenek, hanem a művésztől származó, s élménytől érintettségének fokozataiba betekintést engedő idézetek is. Például:
Szivárvány a Balaton fölötti égen. Igen, hát egy ilyen kép láttán nem is lehet mást tenni, ujjongani kell. De úgy, hogy kicsit könnyes lesz az ember szeme tőle, és a hátán végigfut a hideg.
Vagy: „Láttam egy öreg parasztot, mikor belemártotta ujját a Balatonba és keresztet vetett magára – megható volt”.
A festményeket elnézve
először az tűnt fel, hogy a képeken az impresszionizmus, az expresszionizmus, a kubizmus stílusjegyei is megtalálhatók. Aztán pedig az, hogy az alkotásokat így sem lehet egyértelműen ehhez vagy ahhoz az irányzathoz tartozónak titulálni.
Hiszen – ahogy arra Németh Lajos is rámutat a festőről írott, 1961-es tanulmányában – Egry ábrázoló módszere azért nem lehet például impresszionista, mert nála a fény nem szétbont, hanem épít.
„Nála a fény kompozíciós eszköz; az atmoszféra, a formát nyert fény és pára pedig a végtelen tér rendező eleme”, állapítja meg róla, és a festő önvallomása alátámasztja mindezt: „Van egy nagy problémám, ami izgat, amit a legfontosabbnak tartok: a fény”, olvasható egy tőle származó idézetben.
Egryt tehát legalább annyira indokolt a fény festőjének nevezni, mint a Balaton festőjének. Annál is inkább, mivel határozott véleménye van ez utóbbiról: „Az még nem balatoni festészet, ami a Balatont ábrázolja”.
Felfogásának lényege, hogy nem a látottakat kell megörökíteni a vásznon, hanem a látvány által okozott, a befogadó – a művész – által elraktározott és feldolgozott élményt.
Leggyakrabban idézett – ars poeticaként is felfogható – megállapításából is ez derül ki. Ahogy vallja:
A látottakat ismertté, az ismerteket tudottá, a tudottakat élménnyé, az élményeket magasztossá kell tennünk, hogy művészetet hozhassunk létre
E gondolatok ismeretében a képek is többet mondanak, mint önmagukban. A Napnyugta (Aranyhíd), vagy a Balatoni fények (Aranykapu) című festményeken
a fény nem pusztán fellazítja és lebegővé teszi a látványt, de át is lényegíti: mintha nem a valós, térben és időben egyaránt behatárolható Balaton tárulna elénk, hanem egy távoli – a festményeket szemlélve persze közelinek érzett – mitikus tó egy szakrális térben.
És így már az is érthetőbb, hogy az atmoszféra gyakorlatilag önálló szereplővé lép elő a képein: a Visszhang című festményt elnézve nem nehéz arra gondolni, hogy a fénytől átitatott légkör úgy hozza-viszi a képen látható hölgy kiáltását, akár egy futár.
Egry alighanem erre gondolt, amikor az élmény elraktározásáról és mitikussá tételéről beszélt, tudatosult bennem.
Úgyhogy e kiállítás megtekintése óta kissé más szemmel nézem a tó fölött tornyosuló fellegeket, a víz széltől fodrozott felszínét vagy épp az alkonyat fényeit. (Nyilván nem Egry szemével – hiszen a látásmódja egyedi, reprodukálhatatlan, és epigonokra amúgy sincs szükség –, de az ő teljesítményétől immár el nem vonatkoztatva.)
E tárlat után a Balaton nem csupán egy megannyi emléket idéző s annál is több élménnyel kecsegtető hely számomra, de egy zseniális alkotó magára találásának és kiteljesedésének terepe, művészi látásmódjának pallérozója.
Vagyis: ezt követően nem csak az juthat az ember eszébe a parton, hogy előző este hiba volt kikérni a második sört azon a strandkoncerten, de az is, hogy ha ihlető élményekre, kreativitását serkentő közegre vágyik, ebben nem fog csalódni.
Az Egry József 140 – Balaton, Szicília, Nervi című kiállítás október 29-ig látható a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban.
