Egry József: „Az még nem balatoni festészet, ami a Balatont ábrázolja”

A Balaton az ország egyik legszebb, legkülönlegesebb természeti képződménye, nyaralások gyakori helyszíne. Akik visszatérő vendégek a partjain (vagy azok közelében), pontosan tudják, hová érdemes betérni egy jó kávéra, hol a legfinomabb a lángos vagy a hamburger, milyen termékekért érdemes elautózni mondjuk a káptalantóti piacra. Akik meg elsősorban kultúrcsemegére vágynak, azok koncertek, színházi előadások, pódiumbeszélgetések gazdag kínálatából választhatnak.

*Egry József Kalapos festő című képe (1928) (Fotó: Regényi Huba)*

Akik már a Kádár-rendszer évtizedeiben is el-eltölthettek néhány hetet a „magyar tenger” mellett, jól tudják, hogy ott találkoztak a vasfüggöny által akkor még kettéosztott Németország két felének – a keletinek és a nyugatinak – polgárai. Akik pedig a hazai filmgyártás különféle produktumaiból szerezték a benyomásaikat, azok alighanem kellemes emlékekkel gondolnak a Bujtor István-féle Ötvös Csöpi-filmekre.
Csakhogy a Balaton létezésének van egy további, eddig nem említett dimenziója is – a művészet. Eddig is tudtam, hogy szerzők sorát ihlette s ihleti mindmáig,

ám hogy egy elhivatott alkotó a kreatív gondolkodás és a művészi világteremtés mely fokára juthat el a Balaton mellett töltött évek, évtizedek alatt, azt idén nyáron tapasztalhattam meg.

Ugyanis ekkor nyílt alkalmam megnézni a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban az Egry József műveiből rendezett Balaton – Szicília – Nervi című tárlatot.

*Egry József Napnyugta (Aranyhíd) című képe (1935 körül) (Fotó: Regényi Huba)*

Hogy Egryt a magyar művészettörténet-írásban a Balaton festőjeként emlegetik, azzal addig is tisztában voltam. (Általános iskolás koromban komolyan foglalkoztam rajzzal, rajzolással: a hét öt munkanapjának délutánjából ötöt a Barcsay Gyermek-képzőművészeti Kör foglalkozásain töltöttem, melyeket Mela néni, vagyis Dombyné Szántó Melánia vezetett. Sokat tanultam, tanultunk tőle – rajzról, rajzolásról, különféle képzőművészeti technikákról, ahogy néprajzról és művészettörténetről, vagy mondjuk látásmódról, komponálásról, műelemzésről is.)
Ám arról, hogy Egry Józsefnek valójában mit jelentett a magyar tenger, csak e kiállítás alapján alkothattam képet magamnak. A falakon ugyanis nemcsak festmények függenek, hanem a művésztől származó, s élménytől érintettségének fokozataiba betekintést engedő idézetek is. Például:

Szivárvány a Balaton fölötti égen. Igen, hát egy ilyen kép láttán nem is lehet mást tenni, ujjongani kell. De úgy, hogy kicsit könnyes lesz az ember szeme tőle, és a hátán végigfut a hideg.

*Egry József: Balatoni fények (Aranykapu) című képe (1943–1944) (Fotó: Regényi Huba)*

Vagy: „Láttam egy öreg parasztot, mikor belemártotta ujját a Balatonba és keresztet vetett magára – megható volt”.
A festményeket elnézve

először az tűnt fel, hogy a képeken az impresszionizmus, az expresszionizmus, a kubizmus stílusjegyei is megtalálhatók. Aztán pedig az, hogy az alkotásokat így sem lehet egyértelműen ehhez vagy ahhoz az irányzathoz tartozónak titulálni.

Hiszen – ahogy arra Németh Lajos is rámutat a festőről írott, 1961-es tanulmányában – Egry ábrázoló módszere azért nem lehet például impresszionista, mert nála a fény nem szétbont, hanem épít.
„Nála a fény kompozíciós eszköz; az atmoszféra, a formát nyert fény és pára pedig a végtelen tér rendező eleme”, állapítja meg róla, és a festő önvallomása alátámasztja mindezt: „Van egy nagy problémám, ami izgat, amit a legfontosabbnak tartok: a fény”, olvasható egy tőle származó idézetben.
Egryt tehát legalább annyira indokolt a fény festőjének nevezni, mint a Balaton festőjének. Annál is inkább, mivel határozott véleménye van ez utóbbiról: „Az még nem balatoni festészet, ami a Balatont ábrázolja”.

Felfogásának lényege, hogy nem a látottakat kell megörökíteni a vásznon, hanem a látvány által okozott, a befogadó – a művész – által elraktározott és feldolgozott élményt.

Leggyakrabban idézett – ars poeticaként is felfogható – megállapításából is ez derül ki. Ahogy vallja:

A látottakat ismertté, az ismerteket tudottá, a tudottakat élménnyé, az élményeket magasztossá kell tennünk, hogy művészetet hozhassunk létre

*Egry József Visszhang című képe (1936) (Fotó: Regényi Huba)*

E gondolatok ismeretében a képek is többet mondanak, mint önmagukban. A Napnyugta (Aranyhíd), vagy a Balatoni fények (Aranykapu) című festményeken

a fény nem pusztán fellazítja és lebegővé teszi a látványt, de át is lényegíti: mintha nem a valós, térben és időben egyaránt behatárolható Balaton tárulna elénk, hanem egy távoli – a festményeket szemlélve persze közelinek érzett – mitikus tó egy szakrális térben.

És így már az is érthetőbb, hogy az atmoszféra gyakorlatilag önálló szereplővé lép elő a képein: a Visszhang című festményt elnézve nem nehéz arra gondolni, hogy a fénytől átitatott légkör úgy hozza-viszi a képen látható hölgy kiáltását, akár egy futár.
Egry alighanem erre gondolt, amikor az élmény elraktározásáról és mitikussá tételéről beszélt, tudatosult bennem.
Úgyhogy e kiállítás megtekintése óta kissé más szemmel nézem a tó fölött tornyosuló fellegeket, a víz széltől fodrozott felszínét vagy épp az alkonyat fényeit. (Nyilván nem Egry szemével – hiszen a látásmódja egyedi, reprodukálhatatlan, és epigonokra amúgy sincs szükség –, de az ő teljesítményétől immár el nem vonatkoztatva.)

E tárlat után a Balaton nem csupán egy megannyi emléket idéző s annál is több élménnyel kecsegtető hely számomra, de egy zseniális alkotó magára találásának és kiteljesedésének terepe, művészi látásmódjának pallérozója.

Vagyis: ezt követően nem csak az juthat az ember eszébe a parton, hogy előző este hiba volt kikérni a második sört azon a strandkoncerten, de az is, hogy ha ihlető élményekre, kreativitását serkentő közegre vágyik, ebben nem fog csalódni.

Az Egry József 140 – Balaton, Szicília, Nervi című kiállítás október 29-ig látható a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban.

További Vélemény híreink

Kérdezni akkor is fontos, ha senki nem felel

Borítókép: Pillanatkép az Egry József 140 – Balaton, Szicília, Nervi című kiállításról. Az előtérben a festő Szivárvány III című képe, 1930 (Fotó: Regényi Huba)