égbolt néprajzi múzeum Claudia janomami élet

Magyar származású, zseninek tartják, de itthon nem ismerik

Ki az a magyar gyökerekkel bíró, ám jelenleg a brazíliai Sao Paulóban élő fotográfus, akinek nevét külföldön olyan – szintén magyar származású – fotóművészekével említik egy sorban, mint Robert Capa, André Kertész vagy Ata Kandó, ám aki idehaza csaknem teljességgel ismeretlen a nagyközönség előtt? Claudia Andujar, akinek munkáiból a közelmúltban nyílt meg az első nagyobb magyarországi kiállítás a Néprajzi Múzeumban. A tárlat megtekintői nem csupán egy újabb és újabb megoldásokat kereső fényíró munkásságát ismerhetik meg, de egy izgalmas pályát bejárt, folyamatosan kísérletező alkotó életútját is.

2023. 10. 21. 6:50

Claudia Andujar fotója (Forrás: Néprajzi Múzeum)

Claudia 35 éves korában, 1966-ban csatlakozott a Realidade (Valóság) szerkesztőségéhez. E – viszonylag rövid életű, 1976-ban meg is szűnt – havilap gazdag és változatos képanyaggal illusztrálta politikai és társadalmi témákról szóló, nagy terjedelmű riportjait. Andujar kezdetben a brazil társadalom különböző csoportjairól készített fotósorozatokat – olyan, társadalmilag érzékeny témákat előtérbe állítva, mint az otthonszülés, a csodadoktorok vagy a homoszexuálisok világa –, ám ’70-ben megtalálta a feladat, amely döntő befolyást gyakorolt későbbi sorsára.

A lapvezetés ugyanis úgy döntött: kötetnyi terjedelmű – 340 oldalas! – különszámban foglalkozik az Amazonas vidékével, amely a brazil olvasóközönség előtt csaknem teljességgel ismeretlennek számított.

Claudia – aki korábban már készített egy-egy sorozatot például a karazsa, a kajapó vagy a bororó törzsről – ezúttal a janomamikat kereste fel a fényképezőgépével. Képein zárt, ám harmonikus világ tárul fel: az indiánok otthonosan érzik magukat benne, és úgy tűnik, fogalmuk sincs róla, milyen veszélyeket rejt számukra a külvilág, amellyel addig jóformán nem is találkoztak.

Indiánok és fotók

Csakhogy ez az állapot a hetvenes évek közepére kezdett megváltozni: a kormányzat azon volt, hogy az addig elszigetelt amazonasi régiót bekapcsolja a brazil gazdaságba. E célból kifolyólag például nagyszabású autóút-építésbe kezdett. – A Perimetral Norte munkálatai során 1973-tól nem csak útépítők, de illegális fakitermelők és szerencsevadászok jelentek meg a janomamik által lakott területen – meséli Szeljak György. – Az 1500 kilométernél hosszabbra tervezett útból akkoriban alig 250 kilométernyi készült el, és amikor félbeszakadt a munka, a kivitelezők nem fáradtak azzal, hogy a helyszínre juttatott gépeket és anyagokat elszállítsák: jó részüket hátrahagyták a dzsungelben, az indiánok nem csekély értetlenségére.

A kapcsolatfelvétel tehát megtörtént, és innentől kezdve csak idő kérdése volt, hogy a külvilágból érkező – nemegyszer igencsak erős – ingerek hatására a janomamik korábban érintetlen, archaikus közössége változni kezdjen.

Claudia már a különszám elkészülte után felhagyott addigi fotóriporteri munkájával, és – észak-amerikai alapítványi forrásokat igénybe véve – művészi fotóesszé-sorozatokban örökítette meg a törzs mindennapjait.

A janomamik között találta meg az otthont, amelyet a Nagyváradról való elmenekülése után nélkülöznie kellett. Az indiánok közösségében élhette meg a biztonság és a védettség érzését

– adja okát Claudia döntésének a kurátor. – Ám amikor szembesült vele, hogy a civilizáció pusztító hatással van a janomamik közösségére, aktivista képeket kezdett készíteni. A hetvenes évek közepétől fotóinak jó része ezért már nem kizárólag a művészi önkifejezés eszköze volt számára. A brazil és a nemzetközi közvélemény figyelmét szerette volna felhívni velük a janomamik helyzetét, körülményeit veszélyeztető problémákra.

Művészetből aktivizmus

S hogy az őslakosok pártján állók aggodalmai nem voltak alaptalanok, azt a nyolcvanas évek második felében történtek igazolták: amikor aranyat találtak a környéken, gyors meggazdagodásban reménykedő, illegális aranyásók jelentek meg a janomamik földjén, és ciános kitermelési technológiával mérgezni kezdték a folyókat. Az újonnan érkezők ráadásul különféle betegségeket hoztak magukkal, így a janomamik köreiben egymást követték a különféle járványok.

Claudia társaival már 1978-ban létrehozta a Bizottság a Janomami Indiánokért nevű szervezetet, amely nem csak azt szerette volna elérni, hogy a janomamik egészségügyi ellátásban részesüljenek, de kulturális jogaik és javaik tiszteletben tartásáért, valamint az általuk használt földterület védelméért is síkra szállt.

E bizottság tevékenységének is része volt abban, hogy a brazil kormány 1992-ben végül kijelölte a 96,5 ezer négyzetkilométeres – Magyarországnál tehát valamivel nagyobb – Terra Indigena Yanomami, vagyis a Janomami Őslakos Terület határait. Claudia és harcostársai ezzel jelentős megbecsülést szereztek maguknak az őslakosok ügyét pártolók körében.

És hogy mit örökített meg Claudia az őserdőben, és a felvételek segítségével mit tudhatunk meg eme emberekről (merthogy a törzs neve saját nyelvükön annyit tesz: emberi lények)?

Nos, hogy csak a legfontosabb benyomásainkat említsük: a Néprajzi Múzeumban kronologikus és tematikus alsorozatokba rendezett szettek – és a hozzájuk tartozó kísérőszövegek – rávilágítanak: a janomamik számára az erdő nem pusztán a fák és egyéb növények összessége, hanem jóval több: érző, eleven lény, amelynek bőre a talaj, a testét borító szőrszálak a fák, a lélegzete pedig a hajnali és kora esti pára.

Ez látható Budapesten

Az erdő elrejti és táplálja az embert, de rajta kívül számos látható és láthatatlan – tehát fizikai kiterjedéssel nem rendelkező, de attól még nagyon is létező – lénynek is otthont ad! A janomamik tehát olykor elhagyják faluikat, és többhetes vándorútra indulnak tágabb pátriájukban, az Amazonas menti őserdőben. Nappal halásznak, vadásznak, gyűjtögetnek, éjszakánként alkalmi szálláshelyeken hatják álomra a fejüket.

És ha már a többé-kevésbé állandó szállásaikat említettük: egy janomami falu egyetlen nagy, közösen használt épületben, az úgynevezett jánóban lakik, amelyben akár két-háromszáz embernek is jut elegendő tér. Az épület belsejében minden családnak külön helye van, ahol főzhetnek és ehetnek, és amelynek tüze mellé éjszakára felakaszthatják a függőágyaikat.

De a jánó a közösség élet helyszíne is: a központi rész – amely felett a tető fedetlen maradt, tehát nem borítják pálmalevelek, amelyek azon a vidéken a cserepeket helyettesítik – a közös étkezések, ünnepek és különféle rítusok helyszíne.

Ez utóbbiak közül az egyik legkülönlegesebb az úgynevezett reahu, vagyis a janomamik halottbúcsúztató szertartása. Fontos társadalmi eseménynek számít, ezért nem csak az adott falu felnőtt lakói, de az elhunyt más falvakban élő rokonai, ismerősei is meghívást kapnak rá. Egy-egy ilyen – sámánok vezette, énekkel és tánccal kísért – emlékezés és búcsúztatás akár hetekig is eltarthat, attól függően, hogy a megjelentek mit tartanak fontosnak felidézni a halottról.

A szertartás elmaradhatatlan része a yakoana fa kérgéből nyert, tudatmódosító szer fogyasztása, valamint a halott hamvait tartalmazó leves, avagy kása elfogyasztása. A janomamik így fogadják be az elhunytat, így biztosítják, hogy továbbra is közösségük tagja maradjon, a lelke pedig szabadon távozhasson

– magyarázza a kurátor.

Claudia maga is részt vett ilyen szertartáson, amelyet meg is örökített. De azt is dokumentálta, hogyan ér véget egy-egy jánó, avagy faluház élete: ha a törzs sámánjai úgy tapasztalják, hogy a környéken kezd kimerülni a föld, csökkent az elejthető állatok száma, vagy egyéb csapás érte a közösséget – például elhunyt egy fontos főnök, vagy járvány ütötte fel a fejét –, felkerekednek, új helyet keresnek a falunak. Ott felépítik az újabb jánót, míg a régit, az elhagyottat felgyújtják és porig égetik.

Az ég is lezuhanhat

Claudia a ’90-es évek végére ismert aktivistává és elismert fotográfussá vált: munkáit rangos szakmai díjakkal ismerték el, múzeumok vásároltak és vásárolnak a képeiből. Az ezredforduló után főleg archívumának rendezésével, korábbi felvételeinek átdolgozásával tölti az idejét.

Az egyik sorozata, amellyel nyolcvan felé haladva, 2008-ban figyelmet keltett, a Megjelöltek címet viseli, és tulajdonképpen nem más, mint a nyolcvanas évek elején készített képeinek tematikus válogatása.

Ekkor ugyanis – ahogy korábban említettük – sokan megbetegedtek a törzs tagjai közül, be kellett oltani őket. Neveik kimondását tabu tiltotta a janomamiknak, ám mert valahogyan mégiscsak azonosítani kellett őket, Claudia kitalálta: minden oltott kap egy-egy azonosítószámot. Ezzel fotózta le az indiánokat, e képek kerültek később a megörökített illető orvosi kartonjára.

E sorozat jókora feltűnést keltett a kétezres évek elején. Megtekintői számára ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy Claudia közvetlen utalást tett a családtörténetére: amikor azonosítószámmal látják el a törzs tagjait, végső soron hasonlóan járnak el, mint annak idején a nácik a koncentrációs táborokba hurcolt zsidókkal

– hangsúlyozza a kurátor. – A megjelölés és nyilvántartásba vétel aktusa tehát nem csak a megsemmisítés, de a megmentés eszköze is lehet, és e felismerés eme – egyértelműen segítő, gyógyítást célzó – kezdeményezés kapcsán különös erővel hatott.

Egy másik – szintén széles körben ismertté vált – sorozata a Janomami álmok címet viseli, és montázsokból áll, amelyek rétegeit különféle diák és negatívok egymásra helyezésével, egymásra fotózásával alakította ki.

A széria egyik legmegkapóbb darabja a Zuhanó égbolt. A fantasy illusztrációnak is beillő összeállítás a janomamik világfelfogásának lényegéig vezeti a nézőt.

A törzs tagjai ugyanis hiszik: úgy keletkezett a világ, hogy az égbolt – teremtő istenük akaratának megfelelően – a földre zuhant, minek következtében az addig a föld színén élő emberek állattá változtak, vagy a föld alá űzettek, és addigi helyükön a teremtő létrehozta az új embert, a ma élő janomamik távoli őseit

– mondja Szeljak György.

Csakhogy ezzel nem ért véget a dolog: az égbolt ismét lezuhanhat, és ez napjainkban a mai emberek végzetét jelentené. Ezért kell minden beavatottnak vigyáznia, nehogy e kataklizma bekövetkezzen – a sámánok például az égbolt helyén tartásán is dolgoznak, és ügyelnek rá, hogy ne legyen vége a világnak.

A tárlat megtekintése után vetünk egy pillantást a vendégkönyvbe – az angolul, spanyolul, portugálul írott bejegyzések többsége elismerően szól a kiállításról, egy magyar szülő megemlíti, hogy most már jobban érti antropológiát tanult lánya érzelmeit és ragaszkodását az indián kultúrához –, majd amikor kiballagunk az épületből, és a Hősök tere felé vesszük az irányt, eszünkbe ötlik: a képregények szerint Asterix és a gallok is attól tartanak leginkább, hogy egyszer fejükre rogy az ég. És mintha csak gondolatmenetünk megalapozottságát akarná igazolni, váratlanul felhők mögé bújik a nap, és elborul az ég – készül valami odafent?

Borítókép: Claudia Andujar fotója (Forrás: Néprajzi Múzeum)