A később Claudia Andujarként ismertté vált hölgy 1931-ben jött a világra, Svájcban, Haas Claudine néven. Édesanyja, Germaine francia ajkú, protestáns svájci lány volt, édesapja, Haas Sigfried felvidéki zsidó gyökerekkel bíró magyar. – A házaspár a kislány születése után visszatért az apa otthonába, ahol korábban megismerkedtek egymással: Nagyváradra. E magyar lakosságú város akkor már több mint tíz éve Romániához tartozott: a trianoni békediktátum után került oda. A gyermek Claudine édesanyjával franciául, apai nagyanyjával németül, édesapjával magyarul beszélt odahaza, és magyar iskolába járt. Egyébként máig jól beszél magyarul, és élénken élnek benne gyerekkorának emlékei – kezdi Szeljak György, a Néprajzi Múzeum munkatársa, az Indiánok. Lelkek. Túlélők című tárlat egyik kurátora.
Egy magyar világpolgár
Germaine és Sigfried nem sokáig alkotott egy párt: hamarosan elváltak. A bakfis az édesapjával maradt, a férfit azonban annyira lekötötték gyáriparosi, vállalatvezetői teendői, hogy Claudine ritkán látta – főleg a szolgáló személyzet tagjaival töltötte az idejét, tőlük kapott figyelmet és törődést. 1944-ben aztán az édesapját, valamint a férfi családját gettóba zárták, majd deportálták – németországi koncentrációs táborokban veszítették életüket. Csupán Siegfried egyik bátyja, Marcel élte túl a világégést, ő is csak azért, mert a háború kitörésekor már New Yorkban élt.
Ő a Vöröskereszt segítségével felkutatta, és 1946-ban magához vette Claudine-t, aki akkor már két éve Svájcban tartózkodott, Germaine-nel együtt. A lány tehát tizenöt éves korában az Egyesült Államokba költözött. New Yorkban végezte el a középiskolát, keresztnevét ekkoriban változtatta Claudine-ról Claudiára
– mondja a kurátor.
Az eladósorba került lány 1949-ben, tizennyolc éves korában férjhez ment egy spanyol polgárháborús családból származó fiatalemberhez, bizonyos Julio Andujarhoz. Mivel az újdonsült férj nem rendelkezett amerikai állampolgársággal, megszerzése végett belépett a hadseregbe. Koreába vezényelték, és miután visszatért a hadszíntérről, rá kellett döbbenniük: vajmi kevés köti össze őket. Ezért elváltak, de Claudia megtartotta az Andujar vezetéknevet (amit „Anduzsar”-nak ejt, mint a brazilok és a portugálok).
A fiatalasszony 1955-ig New Yorkban élt, beiratkozott az egyetemre, mellette idegenvezetőként dolgozott.
Ám ekkor hírét vette, hogy édesanyja Sao Paulóban lakik, ezért úgy döntött, elutazik hozzá. Dél-amerikai tartózkodása azonban hosszabbra nyúlt, mint tervezte – azóta is ott él. Megérkezése után nem csak Brazíliát járta be, de megfordul Bolíviában, Peruban, Argentínában és Chilében is.
Útjai során számos fényképet készített.
Kezdetben kizárólag az a cél vezette, hogy megörökítse az élményeit, ám mert egyre több időt töltött fotózással, és stílusa egyre kiforrottabbá vált, küldözgetni kezdte képeit a különféle folyóiratoknak és magazinoknak. Azok egyre nagyobb számban fogadták el közlésre a felvételeit, így a hatvanas évek elejére azon kapta magát, hogy autodidakta tanulóból profivá vált, és hivatásos fotóriporterként tevékenykedik. Eközben több fotóját megvásárolta a New York-i Modern Művészetek Múzeuma, kiállítása nyílt az észak-amerikai városban.
1968-ban a The New York Times Magazine címoldalán jelent meg egy kajapó férfiról készült portréja
– meséli Szeljak György.
Claudia 35 éves korában, 1966-ban csatlakozott a Realidade (Valóság) szerkesztőségéhez. E – viszonylag rövid életű, 1976-ban meg is szűnt – havilap gazdag és változatos képanyaggal illusztrálta politikai és társadalmi témákról szóló, nagy terjedelmű riportjait. Andujar kezdetben a brazil társadalom különböző csoportjairól készített fotósorozatokat – olyan, társadalmilag érzékeny témákat előtérbe állítva, mint az otthonszülés, a csodadoktorok vagy a homoszexuálisok világa –, ám ’70-ben megtalálta a feladat, amely döntő befolyást gyakorolt későbbi sorsára.
A lapvezetés ugyanis úgy döntött: kötetnyi terjedelmű – 340 oldalas! – különszámban foglalkozik az Amazonas vidékével, amely a brazil olvasóközönség előtt csaknem teljességgel ismeretlennek számított.
Claudia – aki korábban már készített egy-egy sorozatot például a karazsa, a kajapó vagy a bororó törzsről – ezúttal a janomamikat kereste fel a fényképezőgépével. Képein zárt, ám harmonikus világ tárul fel: az indiánok otthonosan érzik magukat benne, és úgy tűnik, fogalmuk sincs róla, milyen veszélyeket rejt számukra a külvilág, amellyel addig jóformán nem is találkoztak.
Indiánok és fotók
Csakhogy ez az állapot a hetvenes évek közepére kezdett megváltozni: a kormányzat azon volt, hogy az addig elszigetelt amazonasi régiót bekapcsolja a brazil gazdaságba. E célból kifolyólag például nagyszabású autóút-építésbe kezdett. – A Perimetral Norte munkálatai során 1973-tól nem csak útépítők, de illegális fakitermelők és szerencsevadászok jelentek meg a janomamik által lakott területen – meséli Szeljak György. – Az 1500 kilométernél hosszabbra tervezett útból akkoriban alig 250 kilométernyi készült el, és amikor félbeszakadt a munka, a kivitelezők nem fáradtak azzal, hogy a helyszínre juttatott gépeket és anyagokat elszállítsák: jó részüket hátrahagyták a dzsungelben, az indiánok nem csekély értetlenségére.
A kapcsolatfelvétel tehát megtörtént, és innentől kezdve csak idő kérdése volt, hogy a külvilágból érkező – nemegyszer igencsak erős – ingerek hatására a janomamik korábban érintetlen, archaikus közössége változni kezdjen.
Claudia már a különszám elkészülte után felhagyott addigi fotóriporteri munkájával, és – észak-amerikai alapítványi forrásokat igénybe véve – művészi fotóesszé-sorozatokban örökítette meg a törzs mindennapjait.
A janomamik között találta meg az otthont, amelyet a Nagyváradról való elmenekülése után nélkülöznie kellett. Az indiánok közösségében élhette meg a biztonság és a védettség érzését
– adja okát Claudia döntésének a kurátor. – Ám amikor szembesült vele, hogy a civilizáció pusztító hatással van a janomamik közösségére, aktivista képeket kezdett készíteni. A hetvenes évek közepétől fotóinak jó része ezért már nem kizárólag a művészi önkifejezés eszköze volt számára. A brazil és a nemzetközi közvélemény figyelmét szerette volna felhívni velük a janomamik helyzetét, körülményeit veszélyeztető problémákra.
Művészetből aktivizmus
S hogy az őslakosok pártján állók aggodalmai nem voltak alaptalanok, azt a nyolcvanas évek második felében történtek igazolták: amikor aranyat találtak a környéken, gyors meggazdagodásban reménykedő, illegális aranyásók jelentek meg a janomamik földjén, és ciános kitermelési technológiával mérgezni kezdték a folyókat. Az újonnan érkezők ráadásul különféle betegségeket hoztak magukkal, így a janomamik köreiben egymást követték a különféle járványok.
Claudia társaival már 1978-ban létrehozta a Bizottság a Janomami Indiánokért nevű szervezetet, amely nem csak azt szerette volna elérni, hogy a janomamik egészségügyi ellátásban részesüljenek, de kulturális jogaik és javaik tiszteletben tartásáért, valamint az általuk használt földterület védelméért is síkra szállt.
E bizottság tevékenységének is része volt abban, hogy a brazil kormány 1992-ben végül kijelölte a 96,5 ezer négyzetkilométeres – Magyarországnál tehát valamivel nagyobb – Terra Indigena Yanomami, vagyis a Janomami Őslakos Terület határait. Claudia és harcostársai ezzel jelentős megbecsülést szereztek maguknak az őslakosok ügyét pártolók körében.
És hogy mit örökített meg Claudia az őserdőben, és a felvételek segítségével mit tudhatunk meg eme emberekről (merthogy a törzs neve saját nyelvükön annyit tesz: emberi lények)?
Nos, hogy csak a legfontosabb benyomásainkat említsük: a Néprajzi Múzeumban kronologikus és tematikus alsorozatokba rendezett szettek – és a hozzájuk tartozó kísérőszövegek – rávilágítanak: a janomamik számára az erdő nem pusztán a fák és egyéb növények összessége, hanem jóval több: érző, eleven lény, amelynek bőre a talaj, a testét borító szőrszálak a fák, a lélegzete pedig a hajnali és kora esti pára.
Ez látható Budapesten
Az erdő elrejti és táplálja az embert, de rajta kívül számos látható és láthatatlan – tehát fizikai kiterjedéssel nem rendelkező, de attól még nagyon is létező – lénynek is otthont ad! A janomamik tehát olykor elhagyják faluikat, és többhetes vándorútra indulnak tágabb pátriájukban, az Amazonas menti őserdőben. Nappal halásznak, vadásznak, gyűjtögetnek, éjszakánként alkalmi szálláshelyeken hatják álomra a fejüket.
És ha már a többé-kevésbé állandó szállásaikat említettük: egy janomami falu egyetlen nagy, közösen használt épületben, az úgynevezett jánóban lakik, amelyben akár két-háromszáz embernek is jut elegendő tér. Az épület belsejében minden családnak külön helye van, ahol főzhetnek és ehetnek, és amelynek tüze mellé éjszakára felakaszthatják a függőágyaikat.
De a jánó a közösség élet helyszíne is: a központi rész – amely felett a tető fedetlen maradt, tehát nem borítják pálmalevelek, amelyek azon a vidéken a cserepeket helyettesítik – a közös étkezések, ünnepek és különféle rítusok helyszíne.
Ez utóbbiak közül az egyik legkülönlegesebb az úgynevezett reahu, vagyis a janomamik halottbúcsúztató szertartása. Fontos társadalmi eseménynek számít, ezért nem csak az adott falu felnőtt lakói, de az elhunyt más falvakban élő rokonai, ismerősei is meghívást kapnak rá. Egy-egy ilyen – sámánok vezette, énekkel és tánccal kísért – emlékezés és búcsúztatás akár hetekig is eltarthat, attól függően, hogy a megjelentek mit tartanak fontosnak felidézni a halottról.
A szertartás elmaradhatatlan része a yakoana fa kérgéből nyert, tudatmódosító szer fogyasztása, valamint a halott hamvait tartalmazó leves, avagy kása elfogyasztása. A janomamik így fogadják be az elhunytat, így biztosítják, hogy továbbra is közösségük tagja maradjon, a lelke pedig szabadon távozhasson
– magyarázza a kurátor.
Claudia maga is részt vett ilyen szertartáson, amelyet meg is örökített. De azt is dokumentálta, hogyan ér véget egy-egy jánó, avagy faluház élete: ha a törzs sámánjai úgy tapasztalják, hogy a környéken kezd kimerülni a föld, csökkent az elejthető állatok száma, vagy egyéb csapás érte a közösséget – például elhunyt egy fontos főnök, vagy járvány ütötte fel a fejét –, felkerekednek, új helyet keresnek a falunak. Ott felépítik az újabb jánót, míg a régit, az elhagyottat felgyújtják és porig égetik.
Az ég is lezuhanhat
Claudia a ’90-es évek végére ismert aktivistává és elismert fotográfussá vált: munkáit rangos szakmai díjakkal ismerték el, múzeumok vásároltak és vásárolnak a képeiből. Az ezredforduló után főleg archívumának rendezésével, korábbi felvételeinek átdolgozásával tölti az idejét.
Az egyik sorozata, amellyel nyolcvan felé haladva, 2008-ban figyelmet keltett, a Megjelöltek címet viseli, és tulajdonképpen nem más, mint a nyolcvanas évek elején készített képeinek tematikus válogatása.
Ekkor ugyanis – ahogy korábban említettük – sokan megbetegedtek a törzs tagjai közül, be kellett oltani őket. Neveik kimondását tabu tiltotta a janomamiknak, ám mert valahogyan mégiscsak azonosítani kellett őket, Claudia kitalálta: minden oltott kap egy-egy azonosítószámot. Ezzel fotózta le az indiánokat, e képek kerültek később a megörökített illető orvosi kartonjára.
E sorozat jókora feltűnést keltett a kétezres évek elején. Megtekintői számára ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy Claudia közvetlen utalást tett a családtörténetére: amikor azonosítószámmal látják el a törzs tagjait, végső soron hasonlóan járnak el, mint annak idején a nácik a koncentrációs táborokba hurcolt zsidókkal
– hangsúlyozza a kurátor. – A megjelölés és nyilvántartásba vétel aktusa tehát nem csak a megsemmisítés, de a megmentés eszköze is lehet, és e felismerés eme – egyértelműen segítő, gyógyítást célzó – kezdeményezés kapcsán különös erővel hatott.
Egy másik – szintén széles körben ismertté vált – sorozata a Janomami álmok címet viseli, és montázsokból áll, amelyek rétegeit különféle diák és negatívok egymásra helyezésével, egymásra fotózásával alakította ki.
A széria egyik legmegkapóbb darabja a Zuhanó égbolt. A fantasy illusztrációnak is beillő összeállítás a janomamik világfelfogásának lényegéig vezeti a nézőt.
A törzs tagjai ugyanis hiszik: úgy keletkezett a világ, hogy az égbolt – teremtő istenük akaratának megfelelően – a földre zuhant, minek következtében az addig a föld színén élő emberek állattá változtak, vagy a föld alá űzettek, és addigi helyükön a teremtő létrehozta az új embert, a ma élő janomamik távoli őseit
– mondja Szeljak György.
Csakhogy ezzel nem ért véget a dolog: az égbolt ismét lezuhanhat, és ez napjainkban a mai emberek végzetét jelentené. Ezért kell minden beavatottnak vigyáznia, nehogy e kataklizma bekövetkezzen – a sámánok például az égbolt helyén tartásán is dolgoznak, és ügyelnek rá, hogy ne legyen vége a világnak.
A tárlat megtekintése után vetünk egy pillantást a vendégkönyvbe – az angolul, spanyolul, portugálul írott bejegyzések többsége elismerően szól a kiállításról, egy magyar szülő megemlíti, hogy most már jobban érti antropológiát tanult lánya érzelmeit és ragaszkodását az indián kultúrához –, majd amikor kiballagunk az épületből, és a Hősök tere felé vesszük az irányt, eszünkbe ötlik: a képregények szerint Asterix és a gallok is attól tartanak leginkább, hogy egyszer fejükre rogy az ég. És mintha csak gondolatmenetünk megalapozottságát akarná igazolni, váratlanul felhők mögé bújik a nap, és elborul az ég – készül valami odafent?
Borítókép: Claudia Andujar fotója (Forrás: Néprajzi Múzeum)
