10. Transylmania: Este jő… (2004)

A magyar folkrock sokáig nem ragadott meg. 2006-ban viszont eljutottam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár egyik kerületi intézményébe, ahol a zenei gyűjteményben szerepelt néhány nemzetirock-album is. Egy számomra ismeretlen csapat, a Transylmania viszonylag új lemeze is kezembe akadt. Kikölcsönöztem és hamarosan új kedvencet avathattam: úgy találtam, e székelyföldi csapat végre úgy ötvözi az autentikus magyar népzenét a rock dögösségével, hogy a végeredmény nem tűnt mesterkéltnek, izzadságszagúnak.

Gondoltam is, hogy a Ha folyóvíz volnék… kezdetű számukat veszem fel a listára, de az acapella felfogásban készült, úgyhogy inkább az Este jő… kezdetűt választottam. Ebben nemcsak autentikus (népi), de modern (rockos) elemek is jelen vannak, amúgy meg: egyszerre merengős és zúzós, a szívet könnyebbítő és nehezítő számról van szó.

Szövege úgy kezdődik, mintha csak háztartásvezetési tanácsot kívánna adni az ilyesmivel foglalkozó lányoknak, asszonyoknak: „Este jő, szürkül bé, / tűzhelyedet seperd bé, / mert nem tudod, ki jön bé, / mert nem tudod, ki jön bé” –, ám másként folytatódik: erotikus utalásai eltéveszthetetlenek: 

Transylmania: Este jő…

9. Kátai Zoltán: Ének az aradi vértanúkról (2005)

A kérdéssel, miszerint embert próbáló, vérzivataros időkben mi egy énekes, dalszerző legfontosabb feladata, jó darabig nem foglalkoztam, hisz úgy véltem, ismerem a választ – elvégre Arany János A walesi bárdok című balladája az általános iskola hatodik osztályának anyaga. Aztán úgy alakult, hogy október 6. kapcsán mind többet posztoltam a Facebookra (szigorúan a falamra, nem máshová), és néhány év alatt elfogytak a legnyilvánvalóbb, magukat közzétételre kínáló anyagok.

Keresgélni kezdtem, mi jöhetne szóba, így találtam rá e dalra. Szövegét – versként – Arany János barátja, Lévay József (1825–1918) vetette papírra a szabadságharc leverését követően, és alkotása hamar népszerűvé vált a szélesebb közönség körében, nem utolsósorban azért, mert a vásárokon ponyváról árulták, és szép számmal akadtak vevői. Így kisvártatva dallamot is rendeltek hozzá, és onnantól kezdve nem szavalták, hanem énekelték. Az itt közzétett, kobzán előadott változathoz Kátai Zoltán egy mezőségi népdal dallamát társította.

Egy énekes, dalszerző tehát nem kizárólag a mártíromságot választhatja, de a történések egykorú megörökítését is. Az események emlékének fennmaradásához ugyanis az azokat őrző történelmi emlékezet éltetése is szükséges, és e feladatra kiválóan alkalmas egy-egy jól sikerült, ezért a papírról a nép ajkára költözött irodalmi alkotás.

Kátai Zoltán: Ének az aradi vértanúkról

8. Classica: A megszállott (1989)

1988-ban kerültem Esztergomba, az ottani ferences gimnáziumba és annak kollégiumába. A hálóteremben – egy ideig – volt rádió, ébresztő után tehát első dolgunk volt bekapcsolni. És mert akkoriban ment Nagy Feró Garázs című műsora, a reggeli készülődés közben a Nemzet Csótányát hallgattuk, amint a maga sajátos stílusában elbeszélget a betelefonálókkal, hatalmas je-je-je-je-je-je-jeeeeket küldözget az azt kérőknek, és olykor lejátszik egyet-egyet a magyar nyelvű rock-, metalújdonságok közül.

A Classica együttes A megszállott című száma is ilyen volt, amely aztán a ’89-ben megjelent Garázs I. című válogatáskazettára is felkerült. A korban izmosnak számító hangzás, lendületes zene, energikus előadásmód és tartalmas szöveg jellemzi, olyan sorokkal, mint:

Mindezt történelmi igazság magjaként, de akár egy életvezetési csapda előrejelzéseként is felfoghatjuk. És ha onnan nézzük, hogy a refrén pár sorban tökéletesen összefoglalja mindazt, amiről a VHS-korszak olykor meglehetősen hosszúra duzzadt akciófilm-sorozatai is mesélnek, nem túlzás kijelenteni: a szövegírót tömörítési, súlypontozási képesség jellemzi.

Úgyhogy a nyolcvanas évek végén készült magyar metalszámok közül mindmáig ez az egyik legnagyobb kedvencem (a másik a Keresztes vitéz a Moby Dick első, Ugass, kutya című albumáról.)

Classica: A megszállott

7. P. Box: Soha nem elég (1983/1999)

1983 őszén egy délután – még nem voltam tízéves, de már nem sok kellett hozzá – négyen ültük körbe a család rádiós-kazettás JVC magnóját: az anyám, a bátyám, a húgom és én.

Bátyám azért érkezett, hogy megkérdezze, miért nem hallgathatjuk azt, amit ő szeretne – a Hair című filmmusical zenei anyagát –, de anyám megmondta neki, hogy továbbra is azt szeretnénk hallgatni, amit eddig. Testvérem erre távozott, mi pedig ismét a magnóból áradó zenére összpontosítottunk.

A JVC-ből ugyanis a városligeti Királydombon bemutatott István, a király szólt, amit – bár ezt csak utólag raktam össze – a frissen megjelent, műsoros dupla kazettáról másolhatott át nekünk a család egyik ismerőse.

Arról, hogy akkoriban egyesek kinek feleltették meg Istvánt (Kádár Jánosnak) és kinek Koppányt (Nagy Imrének), sejtelmem sem volt, ahogy arról sem, miféle hercehurca előzte meg a rockopera bemutatóját. Azzal viszont, hogy ki énekli István fő ellenfelének szerepét, már akkor tisztában voltam, és Vikidál Gyula sokáig csak Koppány maradt nekem.

Aztán 1999-ben – egyetlenCD-n – megjelent a P. Box együttes első két lemezének (P. Box, Kő kövön) digitálisan felújított anyaga. Az utóbbin szintén Vikidál énekel, és bár több bivalyerős dal is található rajta – Ingajárat, Maradj a vonalban, Valami rock and roll, A zöld, a bíbor és a fekete –, a nyitó dalt választottam: súlyos hangzás, elképesztő énekesi teljesítmény, szövegében olyan – szociálpszichológiailag igazolható – megfigyelésekkel, mint:

„Ostoba szavakkal támad / a hazug, ha otthagyod, / a buta, az túl okos lesz, / ha nem vagy ott. // Az irigy semmit nem alszik / éjszakákon át, / a hiúnak orráig ér / a nagyvilág”. És persze két megállapítással, amelyet azóta alapigazságként kezelek, és többször idéztem másoknak: 

Vagyis: azok táborába tartozom, akik a Kő kövönt a magyar hardrock egyik csúcsteljesítményének tartják, a bemutatott számmal pedig pont úgy vagyok, ahogy a címében is szerepel: soha nem elég – egyszer meghallgatni.

P. Box: Soha nem elég

6. Beatrice: Jerikó (1978)

A nyolcvanas évek elején kezdtem általános iskolába járni. Már felső tagozatos voltam, amikor – a bátyám valamelyik haverja jóvoltából – felbukkant odahaza egy másolt kazetta. A Beatrice egyik koncertje volt rajta, amely elementáris erővel hatott rám. Hónapokig csak azt hallgattam, szoros ismeretséget létesítve a csapat zenéjével, valamint a hazai punk néhány csúcsteljesítményével, amelyek ott sorakoztak azon a szalagon.

Bár a klasszikus Ricétől nagyon tetszik még például a Nagyvárosi farkas, a Térden állva, az Üzenetek, a későbbitől meg az Utálom az egész XX. századot, a Jerikót vettem fel a személyes listámra. Hogy miért? Mert iskolapéldája annak, mi is a punk lényege. Az, amit Jack Black a Rocksuli című filmben úgy fogalmaz meg, hogy „beszólni az arcnak”, vagyis a felsőbbségnek, a hatalomnak.

És bár manapság bárki könnyen mikrofonba kiabálhat olyasmit, hogy „Támadás, egy, kettő, három!”, meg hogy „Jerikó, Jerikó, / fala porba hullott rég, / Jerikó, Jerikó, / mulandó a dicsőség”, vagy

 a Kádár-rendszer utolsó évtizedében ez nem minden kockázattól mentes, meglehetősen bátor tett volt.

Beatrice: Jerikó

5. Auróra: Még nem ez a tréfa vége (2013)

Az Auróra első albuma esztergomi éveim alatt jelent meg, és csaknem a teljes 1/B osztály kedvence lett. Aki egyáltalán hallgatott ilyen jellegű zenéket – márpedig melyik tizennégy éves kissrác ne keresne fogódzót, igazodási pontot, vagy egyszerűen csak élményeket a nem csekély közösségszervező erővel is bíró rockzenében? –, az leggyakrabban olyan másolt kazettát illesztett a walkmanjébe, melynek egyik oldalán a győri punkok Viszlát, Iván (1989) című albuma szerepelt, a másikon meg a Kretens Ez itt még nem Amerika (1988) című lemezének anyaga.

Azóta többé-kevésbé állandó figyelemmel követem az Auróra pályafutását, és nagy örömömre szolgál, hogy a csapat még ma – több mint harminc évvel a megalakulása után – is létezik, és megbízható színvonalon szállítja a rövid, velős, ütős punknótákat.

Hogy csak néhány kedvencemet említsem közülük: 88 telén, Egy kis anarchia, Ez a város, Kozmikus zene, Robin Hood. Az utóbbi időben azonban a 2013-as albumuk címadó dala, a Még nem ez a tréfa vége  jutott eszembe leggyakrabban, a benne foglalt üzenet miatt. 

Vagyis: folyhatnak bármilyen folyamatok a szűkebb vagy tágabb környezetedben, beállhatnak ilyen vagy olyan változások, nem jelentik a végpontot. És amíg az el nem érkezik, ki tudja, akár jobbra is fordulhat a helyzet.

Auróra: Még nem ez a tréfa vége

4. Presser Gábor: Nem szerethet mindenki (1996)

Bár főiskolás éveim elejére természetesen tudtam, ki Presser Gábor és ki Sztevanovity Dusán, sem az Omega, sem az LGT, sem a Metró, sem Zorán világa nem ejtett rabul. A padlás című zenés mesejátékot viszont igazán jól sikerültnek találtam – még a lemez megjelenésének évében láttam a színpadi változatot a Vígszínházban a családommal, és utána gyakran elénekeltünk belőle egy-egy dalt, ha éppen eszünkbe jutott –, úgyhogy a Kis történetek című Presser-szólólemeznek is adtam egy esélyt.

Összességében nem éreztem annyira erősnek, mint az eggyel korábbit, a Csak dalok címűt – elvégre azon szerepel a Rozsdás szög, meg A csúnya fiúknak is van szíve –, de ezen van az a szám – konkrétan a hatodik –, melynek refrénje 1996-os első meghallgatása óta számtalanszor eszembe jutott: 

Nagy igazság, keresetlen egyszerűséggel megfogalmazva. Hiszen az ember dolgozhat bármilyen keményen, tudása legjavát nyújtva, mindig lesznek, akikkel nem találja a hangot. Akik okkal vagy ok nélkül leszólják, gáncsolják. Akik hátráltatják, megvezetik, keresztbe tesznek neki, vagy épp hátba szúrják.

És ha az illető minden esetben a saját hibáival, mulasztásaival, tökéletlenségeivel magyarázza mindezt, azzal talán többet árt a belső békéjének, nyugalmának, munkában tanúsított hatékonyságának, mint használ. Hiszen csakugyan nem kedvelheti őt mindenki, a szeretet hiányát ezért nem kell a szívére vennie, és nem kell túlságosan hosszan tépelődnie, mit gondolnak róla mások. Ez a dal tehát élni tanít, minden tankönyvi leckénél hatásosabban!

Presser Gábor: Nem szerethet mindenki

3. Charlie: Skandináv éjszakák (1994)

Ha az lett volna a kérdés, főiskolás éveim alatt melyik albumot szerettem meg legjobban, habozás nélkül rávágtam volna: a Tátrai Band Utazás az ismeretlenbe című, dupla lemezét. De mert e listára csak egyes dalokat lehet felvenni, Charlie egyik slágerét választottam.

Akkoriban a fővárosi aluljárókban a metrószinten is lehetett árulni, például műsoros kazettákat. Hatszáz forintba került egy darab, és mert éppen volt annyi a pénztárcámban, egy napon kézbe vettem néhány kazettát. Mivel beléjük hallgatni nem lehetett, a borítója alapján döntöttem Charlie első szólóalbuma mellett.

Addig mit sem tudtam arról, ki ő – nem ismertem a nevét, sem pályafutásának generálos korszakát –, de ez a kazetta meggyőzött, hogy remek hangú, kalandos sorsú énekesről, és igencsak szimpatikus előadóról van szó.

Bár az albumon egymást érik a mára ikonikussá lett dalok – Jég dupla whiskyvel, Nézz az ég felé, A holnap egy másik világ, Csak a zene van –, a magam részéről máig a második számot, a Skandináv éjszakákat találom a legemlékezetesebbnek. Szövege egyrészt annyira személyes, amennyire csak lehet, másrészt felidéz valamit a kalandozásra csábító vagabundromantikából, harmadrészt pontosan bemutatja az emlékezet működését, ahogy azt is, mekkora megtartó erővel bírhatnak a szép emlékek (ahogy a jó zenék és a jó dalok is):

Charlie: Skandináv éjszakák

2. Bojtorján: Vigyázz magadra, fiam! (1981)

Általános iskolás koromban megismert kedvenc. A Bojtorján Csavargódal című albuma műsoros kazettán volt meg otthon, és bár a csapat zenéje akkoriban nem igazán érintett meg (a countryt csak az után szerettem meg, hogy – A nyughatatlan című film hatására – megismerkedtem Johnny Cash munkásságával, de ez évtizedekkel a most felelevenített időszak után történt), Horváth Attila dalszövegei annál inkább.

Az album címadó dalát a már említett vándor- és csavargóromantika legtökéletesebb, legmegkapóbb összefoglalásának tartom, míg a Vigyázz magadra, fiam a benne megjelenő értékrend miatt tetszik:

– fordul az apa a kamaszkor küszöbén immár átlépett, egy kisvárosból (faluból?) a nagyvárosi iskola kollégiumába költöző fiához.

Hogy mit jelent embernek lenni, azt a szöveg nem részletezi, de már általánosban is úgy gondoltam, hogy legalább két dolgot: kiállni önmagunkért és a nekünk fontos emberekért, vagyis nem hagyni másoknak, hogy azt tegyék velünk és a barátainkkal, amit csak akarnak.

E dal tehát tartást adott, és amellett, hogy változatlanul remekül szól az éjszakában – a tábortűz mellett, egy szál gitárral kísérve –, azért kedvelem, mert olyan üzenetet képes célba juttatni, amellyel a mai kereskedelmi rádiók kínálatának 99 százalékát kitevő dalok még csak meg sem próbálkoznak!

Bojtorján: Vigyázz magadra, fiam!

1. Gryllus Dániel: Pál apostol imája (1991)

A Kaláka lemezeit – ahogy néhány évvel később a Pál apostolt is – a húgom mutatta meg nekem. Ez utóbbiról később megtudtam, hogy közéleti ihletettségű album – az alkotói ugyanis úgy tapasztalták, hogy a kilencvenes évek végének hazai közéletében sokan szeretnének Saulusból Paulussá válni –, de annak idején mit sem érzékeltem mindebből.

Csak annyi volt világos számomra, hogy a kereszténység elterjedésében döntő szerepet játszó Pál apostol újszövetségi levelei nyomán szerzett dalok szerepelnek az albumon, alapvetően citerán és brácsán megszólaltatva. Mindez meglehetősen bátor és formabontó vállalkozásnak tűnt ahhoz, hogy adjak neki egy esélyt. Egyáltalán nem voltam róla meggyőződve, hogy tetszeni fog, de végül nagyon is bejött, elsősorban az elmélyülést segítő hangzás, a dalok bensőséges hangulata miatt.

A záró tétel különösen megfogott: csendes életigenlés és a jól végzett munka öröme árad belőle, továbbá a Mindenható kegyelmébe és bölcsességébe vetett, kikezdhetetlen hit. Korábban mindezeken túl csendes ujjongást, s valamiféle sóvárgást éreztem ki belőle. Mostanában, amikor hallgatom, nem egyszer arra gondolok (és ez már nyilván a koromat mutatja), hogy valahogy így – ilyen hangulatban, ilyen lelkiállapotban – lenne jó távozni, ha eljön az ideje.

Gryllus Dániel: Pál apostol imája

+1. Djabe: The Magic Stag (2020)

Záró tételként egy magyar együttes nem magyar nyelvű számát kell megnevezni. Legyen mondjuk ez – a csodaszarvasról szól (igen, arról a csodaszarvasról):

Djabe: The Magic Stag

A szerző a Mediaworks kulturális divízója, a Kultúrnemzet újságírója