És mindez egészen Trump elnökségéig így is volt? Akkor nézzük meg az elmúlt ötven-hatvan esztendőt! Chile és Allende megbuktatása még rémlik?
„1973. szeptember 11-e délelőtt a chilei hadsereg egységei körbevették az elnöki palotát, és egy ponton megindultak az épület felé. Salvador Allende elnök testőrségéből a mesterlövészek tüzet nyitottak a feléjük tartó katonákra, mire azok kénytelenek voltak visszavonulni. Nemsokára odaértek a hadsereg helikopterei, amelyek a tetőkön és az ablakokban lévő testőrökre lőttek. Később a légierő is megérkezett, a repülők bombázni kezdték az elnöki palotát.

Allende programja eleinte viszonylag jól működött, de hamar problémákba ütköztek. Az államosítások miatt kivonultak az országból a korábban ott működő amerikai cégek, így brutálisan visszaestek a befektetések. Ráadásul az amerikaiak egy idő után nem is akartak kereskedni Allende Chiléjével, amivel az ország a legfontosabb kereskedelmi partnerét vesztette el.

Az, hogy a CIA-nak mennyi köze volt a puccs­hoz, máig vitatott. A szervezet már 1970 előtt több eszközzel dolgozott Allende megválasztása ellen, 1970 után pedig folyamatosan tervezték a megbuktatását, és végig kapcsolatban álltak a hadsereg későbbi puccsista vezetésével. Az 1973-as puccskísérletről előre tudtak, sőt később maguk is elismerték, hogy abban részt vettek, tehát aktívan dolgoztak egy demokratikusan megválasztott elnök megbuktatásán.”

Fentieket szándékosan a Telex 2023. szep­tember 11-i cikkéből idéztem, nehogy megvádoljanak valamiféle „propagandista” dumával.

És mit is ismert el a CIA?

„Az ügynökség azt tervezte, hogy közzéteszi weboldalán a kongresszus által megkövetelt, titkosítás alól feloldott jelentést, amely elismeri, hogy a CIA támogatta Chile legfőbb tábornokának 1970-es elrablását, amiért az nem volt hajlandó a hadsereget bevetni annak megakadályozására, hogy az ország kongresszusa megerősítse a szocialista Salvador Allende elnökké választását. Az emberrablás kudarcot vallott, de René Schneider tábornokot két nappal később, Allende megválasztásának megerősítése napján lelőtték és meghalt.” (Abcnews.go.com)

„Az Egyesült Államok gazdasági érdekei nagyban sérültek a chilei baloldali kormány tevékenysége folytán, ezenfelül Allendének a szocialista országok felé történő nyitása ideológiai muníciót biztosított az USA-nak, hogy a vörös uralommal fenyegethessen. Az USA részéről a jobboldali pártok, újságok (elsősorban az El Mercurio), szervezetek támogatása gyakori volt. 2000-ben a CIA beismerte, hogy 6,5 millió dollárt költöttek Chilében az Allende-kormányzat destabilizálására.” (Ntf.hu)

„Az Egyesült Államok már Allende hatalomra jutása előtt aktívan igyekezett megakadályozni a hivatalba lépését, majd titkosszolgálati eszközökkel hozzájárult megbuktatásához. Frank Church szenátor 1976-os megfogalmazása szerint Nixon, csakúgy, mint Julius Caesar, aki beavatkozott Róma távoli gyarmatainak ügyeibe, kijelentette: A chileiek által választott kormányzat elfogadhatatlan az Egyesült Államok elnöke számára. A Fehér Ház álláspontját így jellemezte a szenátor: Ha Vietnám nyomán nem lehet odaküldeni a tengerészgyalogosokat, akkor beküldjük a CIA-t.” (Wikipedia)

Végezetül álljon itt még egy rövid idézet, ami azért különösen fontos, mert maga őfőméltósága, a Magyar Helsinki Bizottság írta még 2019-ben: 

„A CIA felettébb eredményes volt, de nem lehet büszke magára. A katonai puccs egy ügyefogyott, de voltaképpen mintaszerű demokráciát semmisített meg, számolt fel a terror eszközével. Nincs az az infláció vagy geopolitikai veszély, amely igazolhatóvá tenné a gyilkolást, méghozzá a szisztematikus gyilkolást. Nem is szólva arról, hogy bár Chile stabil partnere lett az Egyesült Államoknak, ám a chileiek milliói éppen a terror miatt fordultak a Szovjetunió felé. Százezrek menekültek el az országból, és voltak, akik nálunk kezdhettek új életet.”

S hogy mi volt az igazság? Ez: „A britek szerint sem voltak Iraknak tömegpusztító fegyverei. Iraknak a háború előtt nem volt jelentős mennyiségű, sőt talán egyetlen vegyi vagy biológiai fegyvere sem bevethető állapotban – állapította meg szerdán a brit hírszerzési tevékenységet vizsgáló bizottság. A brit miniszterelnök szerint ennek ellenére nem volt hiba Szaddám Huszein eltávolítása.”

Fentieket szándékosan a HVG-ből idéztem, nehogy „propagandista” legyek. S még egy csemege, kizárólag ínyenceknek: „Volt idő, amikor az Egyesült Államokat nem zavarta a vegyi fegyveres népirtás. Ebben a helyzetben állt elő exkluzív leleplezésével a Foreign Policy, a világ egyik legbefolyásosabb külpolitikai szakfolyóirata. A lap hét, 1982–1985 között keletkezett dokumentumot bányászott ki a titkosítás alól nemrég feloldott CIA-akták közül, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy Irak az 1980–88 közötti iraki–iráni háborúban rendszeresen vetett be vegyi fegyvereket az iráni rohamok megakadályozására.

A lap munkatársai több akkori illetékessel is interjút készítettek, amelyek alapján még súlyosabb következtetésekre jutottak. Az Egyesült Államok nem szimplán elnézte Iraknak a vegyi fegyverek bevetését, de a háború sorsdöntő csatájában még műholdas felderítési adatokat megosztva stratégiai támogatást is nyújtott Szaddám Huszeinnek a tömegpusztító fegyverek bevetéséhez.”

Fentieket a 444.hu egy 2013-as cikkéből idéztem, talán már kitalálták, miért.

És akkor még egyszer: ennyit a kilencven évig, egészen Trumpig tartó „ártatlanságról”.

 Mindezt pedig a HVG-ből idézem, soha nem fogják kitalálni, miért. 

Íme: „Koszovó elvesztése szerb szemszögből. A nyugati nagyhatalmak megteremtették és elismerték Koszovó függetlenségét, de vajon elég időt szántak-e a belgrádi álláspont megértésére, igazságos megoldást választottak-e a szerb–albán vita eldöntésére?

Szerbia Koszovó-politikáját Nyugaton valamifajta önérzetes, dacos hiúságként értelmezték. Soha nem vették komolyan a határok sérthetetlenségét kimondó ENSZ-alapokmányra való hivatkozást, nem törődtek azzal, hogy Belgrád az ENSZ BT 1244-es számú koszovói határozatát emlegette. Ez Jugoszlávia – illetve a jogutód Szerbia – részeként határozta meg Koszovót, és lényegi autonómiát írt elő számára. Érdemben soha senki nem foglalkozott Nyugaton azzal a belgrádi kéréssel, hogy az ENSZ-kormányzat (UNMIK) az 1244. számú BT-határozattal összhangban engedélyezze szerb katonák és rendőrök koszovói jelenlétét a szerb közösség és kulturális javak védelme céljából.

A történelmi igazság maradéktalan tisztázására nem volt túl nagy igény, a Nyugat számára az időszámítás mintha Szlobodan Miloseviccsel kezdődött volna, pedig a konfliktus gyökerei a távoli múltba nyúlnak vissza. A Nyugat szilárd álláspontja az volt, hogy a milosevicsi karhatalom kegyetlenkedései miatt Szerbia választotta le önmagáról Koszovót, már 1999-ben. Az albánok rémtetteiről szó sem esett, pedig a tisztánlátás kedvéért elég lett volna átböngészni Ramus Haradinaj volt koszovói miniszterelnök hágai vádiratát.

De ha nem volt erő a BT 1244-es határozatának betartására, mi a garancia arra, hogy a nemzetközi közösség meg tudja akadályozni a két albán állam egyesülését, ha Tiranában és Pristinában politikai célként jelenik meg az egybekelés gondolata? Márpedig Nagy-Albánia létrejöttét Nagy-Szerbia létrejötte fogja követni. A Nyugaton elismertségének örvendő Zoran Gyingyics, Szerbia első demokratikusan megválasztott kormányfője két hónappal meggyilkolása előtt vetette föl, hogy az állami szuverenitásnak és a határok sérthetetlenségének elvét ugyanúgy kell alkalmazni Szerbiával szemben, ahogyan Bosznia esetében is történt.

A Nyugat azonban eddig hallani sem akart a boszniai-koszovói párhuzamról. Mindent megtett annak érdekében, hogy elmossa a daytoni válaszvonalat a két entitás között, miközben az elmúlt években – Belgrád erélyes tiltakozása ellenére – államiságra jellemző attribútumokkal ruházta fel a koszovói hatalmi intézményeket, megalapozva a tartomány elszakadását Szerbiától.

Montenegró önállósodása után a nemzetközi közösség szarajevói képviselői azt hangoztatták, hogy a boszniai Szerb Köztársaságban nem tartható népszavazás a függetlenségről, mivel a boszniai alkotmány erre nem ad lehetőséget. Ám ha az ENSZ-alapokmányt játszi könnyedséggel át lehet hágni, egy területrészt el lehet csatolni a daytoni szerződés egyik aláírójától, Szerbiától, miért nem lehet figyelmen kívül hagyni a daytoni egyezményre épülő boszniai alkotmányt?

Miközben Koszovó függetlenségétől a Nyugat békét vár a térségben, szaporodnak a megválaszolatlan kérdések. Milyen logikával illeszkedik az új határok megvonása a határok nélküli Európa eszméjébe? Használ-e az örökké háborgó Balkánnak az, hogy minden az albánok akarata szerint történik? Szükség van-e két albán államra, amelyek közül legalább az egyik ellenséges érzelmeket táplál Szerbia iránt? Milyen érzéseket gerjeszt Koszovó függetlensége a dél-szerbiai vagy macedóniai albánokban és a világ más, függetlenségre áhítozó népeiben?”

Mindez megjelent 2008. február 22-én, tehát a HVG-ben. És minden stimmel. 

Kivéve talán azt az apróságot, hogy ezek szerint ha a koszovói albánok tartanak népszavazást, majd kiáltják ki elszakadásukat Szerbiától, az teljesen rendben van; miképpen az is, ha a Nyugat az USA vezetésével bombázni kezdi Szerbiát; és természetesen az is, ha egy szuverén ország határait háborúval változtatják meg; s az is, ha mindezt arra hivatkozva teszik, hogy az adott ország elnyomja, terrorizálja saját kisebbséget (kisebbségeit). Ez mind rendben van, már ha Szerbiáról van szó.

Ha Oroszország indít háborút egyebek mellett saját nemzeti kisebbsége védelmében Kelet-Ukrajnában, az skandalum. (Lehet, hogy az, de ezt a Nyugat arcpirulás nélkül nem emlegetheti!)

S hogy mindez miért van így? Azért, mert a Nyugat saját gazdasági érdekszférájának tekinti Ukrajnát, annak termőföldjét, ásványi kincseit és piacát, másrészt proxyháborút vív ukrán életek gátlástalan feláldozásával Oroszország ellen. 

S végezetül néhány megjegyzés Trianon emlegetéséről. Azok emlegetik most Trianont az ukrajnai béketerv kapcsán, akik maguk, vagy a felmenőik az elmúlt nyolcvan évben, 1945 óta soha nem emlegették Trianont a magyar országcsonkítás és a határon túlra szorult magyar nemzeti kisebbségek kapcsán, ellenkezőleg, gyakorlatilag be- és megtiltották annak emlegetését. 

Akik mást se mondtak eddig, mint hogy mit foglalkozunk mi annyit Trianonnal, ideje végre „túllépni” az egészen, régen volt, kit érdekel, különben is, gyakorlatilag egy igazságos béke volt, az „elnyomott magyarországi kisebbségek” és az Antant válasza volt ez az „elnyomásra”, és a háborúra, amúgy is olyan területeket csatoltak el, ahol már többségben voltak a nem magyarok.

Körülbelül ez volt a mai ellenzéknek és elődeiknek Trianon-narratívája.

Ami világos, ugyanis eddig Magyarországról és a magyarokról volt szó. Most ugyanezek hirtelen rendkívül érzékenyek lettek Trianonra (is), Trianon hirtelen a rossz, a negatív, a szörnyű példa lett egy ország szuverenitásának és területi épségének megcsonkítására. Ez is világos, ugyanis most Ukrajnáról van szó.

Pontosan ennyire kell figyelembe venni a mondandójukat.