Surányi tudta, érezte – vagy talán meg is mondták neki –, hogy mi az üdvözítő fősodorbeli álláspont: fizessen mindenki és kész, csak semmi adósságkönnyítés. (Lengyelország a Brady-tervben negyvenszázalékos könnyítést harcolt ki.) Surányi valóságos jegybanki ethosza azonban 1995–2001 között bontakozott ki. A kommunista rendszer összeomlása utáni, újraéledő gazdasági növekedést (1994-ben 2,9 százalék) a Bokros Lajos akkori pénzügyminiszterrel harmóniában végrehajtott megszorítócsomag tette gyorsan felejthetővé. A lefelé tartó infláció 18 százalékos szintjéről szemvillanás alatt ismét 28 százalékon voltunk, és amit elérhettek és megkívántak, vihették is a külföldi befektetők annyiért, amennyit éppen fizetni kívántak érte.

Jó időre elhallgattak a korábban verklizett piaci szólamok, a cégeket pult alól, mélyen alul­árazva szórták szét. Azokat a cégeket pedig, amikre a külföldiek nem tartottak igényt, de piaci terjeszkedésüket mégis zavarta, a szőnyegbombázás erejű csőd- és felszámolási törvény tette zárójelbe. Nem késett a „nemzetközi piac” elismerése: a befektetők „álomcsapatnak” (Dream Team) kiáltották ki a Surányi–Bokros tandemet. (A mondás szerint ki mint él, úgy ítél.) Bárhogy is csűrjük, csavarjuk, a gazdaság irányítását az úgynevezett spontán piaci erők csak kismértékben, a politikai szándékok viszont sokkal nagyobb mértékben határozzák meg. Ezt már Marx is jól látta, amikor nem steril gazdaságtanról, hanem politikai gazdaságtanról értekezett.

A piac majd mindent megold – mondják egyes elemzők, no de hogy a piacot éppen ki és hogyan csinálja, arról már nem szól az elbeszélés, pedig nagyon kellene. Surányi most kinyilatkoztatja, hogy a jegybank későn kezdett bele a kamatemelési ciklusba. Bezzeg ő annak idején (1995) azonnal és drasztikusan. Neki nem fájt, hogy a hazai tulajdonú gazdaság a megnövekedett kamatköltségek miatt elterült, és a háztartások hitelei miatt is egyre több pénz folyt ki a családok kasszájából. Surányi szerint jó helyre mentek a pénzek, hiszen akkoriban már a teljes bankszektor külföldi kezekbe került – hogy szinte ingyen, azt éppen Surányi mint jegybankelnök intézte. Az állam adósságait is csak jóval nagyobb teherrel lehetett finanszírozni. A növekvő fizetésimérleg-deficit pedig felmentést adott az állami vagyon dömpingszerű értékesítésére. Ez tényleg szép álom volt a külföldi befektetőknek, nem véletlen, hogy a csapattagokat álomcsapatnak nevezték el.

Surányinak a megemelt aranykészletekkel is problémája van. Való igaz, a dollár fénykorában fősodorbeli mozgalom indult a jegybanki aranykészletek leépítésére. Ezt csak Surányi vette komolyan, és a 65 tonnás készletet a mai ár töredékéért dobta piacra. Eközben a legnagyobb piacgazdaságok (USA, Németország, Franciaország stb.) megőrizték több ezer tonnás készleteiket. Ahogy a dollár mint világpénz fénye halványodik, úgy nő ismét az aranykészletek iránti igény. Ha éppen hasznos akart volna lenni, Surányi értekezhetett volna egy kicsit az úgynevezett sterilizációs műveletekről. Ezt a pénzügyi műszót ugyanis hivatali idején gyakran használta.

A sterilizáció azt jelenti, hogy miként lehet kivonni a forgalomból azt a pénztömeget, amelynek jelenléte nem kívánatos, mert növeli az inflációs nyomást. A forgalomból történő kivonás pedig azt, hogy a „zűrös” pénzek tulajdonosai vonzó befektetéseket találnak, kivonulnak (mint vásárlóerő) a forgalomból. Surányi idején – és később Simornál is – ez úgy működött, hogy a kereskedelmi bankrendszer ezermilliárdokat tartott az MNB által biztosított vonzó kamatokon a jegybankban. Ehhez volt szükség a mindenkori magas alapkamatszintre. Az ilyen kockázatmentes befektetések hozama könnyű kereset a bankoknak. A másik lehetőség, hogy az államkassza vonzó alternatívát nyújt a háztartások megtakarításainak befektetésére.

Sajnos Surányi idején ez a lehetőség fel sem merült. A háztartások részvétele az államadósság finanszírozásában még marginálisnak sem volt mondható, ma viszont egyre jelentősebb. A kérdés ugyanis az: a többletkamat hol realizálódik, a bankoknál vagy a hazai háztartásoknál? Melyik csoportnak növekszik a pénzügyi vagyona? Könnyű belátni, hogy egyáltalán nem mindegy – a bankokból könnyen elindulhat külföldre, míg a háztartásoktól nem. Szóval Surányi hasznos tanácsokat adhatott volna, de ehelyett inkább saját, immár régen lejárt szavatosságú globalista nézeteit melegítette fel.

A szerző közgazdász

Borítókép: Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke (Fotó: MTI/Marjai János)