A nyolcvanas évek közepén, bár örvendetes hírek érkeztek a „glasznosztyról” és a „peresztrojkáról” a Szovjetunióból, úgy hittük, hogy nem fogjuk megélni a Ceausescu-rendszer bukását. A „trónutódlás” biztosítva volt, a kis Ceausescutól, Nicutól semmi jót nem lehetett várni. Nem csoda, hogy mihelyt szemléletváltás következett be a magyar kommunista vezetésben, s a nyolcvanas évek vége felé Erdélyben híre ment, hogy már nem adják vissza azokat, akik a zöldhatáron át érkeznek a román fennhatóság alatt álló területekről az anyaországba, és azokat sem, akik nyaralásukat meghatározatlan ideig meghosszabbítják, tízezrek keltek útra egy jobb, magyarabb és méltóságtelibb élet reményében. A „menni vagy maradni” iszonyatos morális dilemmáját mutatta be Csurka István Megmaradni című drámája, amit nemrég tűzött műsorára a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház.
Nem sok hiányzott ahhoz, hogy ugyanolyan „ki innen, de minél előbb” pszichózis alakuljon ki az erdélyi magyarság körében, mint ami a nyolcszáz éves erdélyi múltra visszatekintő német népcsoportokat, a szászokat és svábokat szabályosan felszámolta.
Ebben az időszakban magyar könyv vagy sajtótermék felettébb nehezen jutott át a határon. A kilencvenes évek elején mesélte az egyik egyetemi oktatónk Budapesten, hogy nem sokkal a diktátor 1989-es bukása előtt még azt a Népszabadság-számot is elvették tőlük a vámosok, amelyikbe a síbakancsot csomagolták. Valahogy mégis eljutott hozzánk az Új Tükör című magazin 1984-es évfolyamának 46. száma, amelyben egy igazi szellemi csemegére akadtunk. Cuius regio? címmel jelent meg a lap szerkesztője s későbbi főszerkesztője, Fekete Sándor jegyezte szöveg, amit kézről kézre adtunk. A szerző ebben idézi a Magazin című bukaresti hetilap 1984. január 21-i számának egyik közleményét, mely szerint
az egy ideig Tibetben élő utazó, aki 1834-ben az indiai Kalkuttában kinyomtatta az első tibeti–angol szótárt, valamint a tibeti nyelvtant, a román Alexandru Sama volt,
majd így folytatja:
Nekiestem a főbb román lexikonoknak és enciklopédiáknak, hogy megtudjam, ki ez a Sama, aki elvette Kőrösi Csomától az elsőséget, de hamar kiderült, hogy domnul Sama nem létezett, pusztán annyi történt, hogy Kőrösi Csoma Sándort románosították meg a bukaresti Magazinban. […] Fel kell tételeznem, hogy a bukaresti Magazin szerkesztői azt hiszik, még tart a vallásháborúk kora, amikor is a »cuius regio, eius religio« elve érvényesült: akié a tartomány, azé a vallás. Ha a földesúr katolikus volt, tűzzel-vassal pápistává tette jobbágyait, ha a vidék református főúr kezére került, nem nyugodott addig, amíg meg nem reformáltatta parasztjait is. Csakis ilyen alapon hihetik a Magazin szerkesztői, hogy mivel Erdély egy idő óta Romániához tartozik, a magyar történelem klasszikus erdélyi alakjai is automatikusan románokká avanzsálnak. […] Mi a magunk részéről továbbra is csak tisztelni fogjuk mondjuk Balcescut, Arghezit vagy Petru Grozát, anélkül, hogy magyarrá akarnánk tenni őket. Ilyen kisajátításra egyébként nincs is okunk: a magyar történelem, irodalom, művészet és tudomány számunkra épp elegendő nagy embert nevelt fel, s ezért nem ácsingózunk a mások klasszikusaira.
Merőben szokatlan hangnem volt ez. A magyar tévében és rádióban a nyolcvanas évek vége felé egyre gyakrabban esett szó Erdélyről, többnyire indokolt pátosszal és nemzeti felelősséggel, de ez a nyugodt intellektuális fölény, ez a nyílt lekezelés ismeretlen volt, és mi tagadás, nagyon jólesett. A románoknak az idézett esethez hasonló arcátlanságával nap mint nap találkoztunk s íme, végre valaki megfogalmazta helyettünk nyomtatásban, fehéren-feketén azt, amit éreztünk s gondoltunk.
Nem véletlenül említem e remek kis írást. A nemrégiben annak kapcsán, hogy Magyarországot egy erdélyi lány, a Gyimesközéplokon felnőtt Blága Tünde képviselte a Miss Universe-versenyen, egy szociáldemokrata párti képviselő, Radu Cristescu nem bírta szó nélkül, s azt üzente a magyar miniszterelnöknek, hogy csak kölcsönadták a „román” hölgyet, aki egyébként jelenleg Budapesten él és mindig is magyarnak tartotta magát.
Aki nem követi a bukaresti politikai vitákat s a román közéletet, azt hiheti, hogy a Szabó Tímea–Tordai Bence–Jakab Péter triónál mélyebbre süllyedni szellemileg, politikailag és főként stílusban nem lehet. Holott vannak még nagyobb mélységek is. Elég beleolvasni az említett képviselő Facebook-oldalának tartalmába, vagy felidézni, hogy tavaly Orbán Viktor tusványosi fellépése kapcsán milyen útszéli stílusban gyalázta nemcsak a magyar miniszterelnököt, de Novák Katalint is.
Ez van. A minősíthetetlen stílus mellett tömény intellektuális korlátoltság is jellemzi a gyulafehérvári szocdem politikust, aki egyébként nincs egyedül ezzel a szemlélettel. A román politikai elit tagjainak zöme „semmit nem tanult és semmit nem felejtett”’. Mármint abból a hamisított történelmen alapuló sovén nemzetideológiából, amit magába szívott a Ceausescu-rendszerben. Az ő agyukban úgy áll össze a világ, hogy az erdélyi magyarok magyarul beszélő románok, hálásnak kellene lenniük azért, hogy nagylelkűen befogadják őket a román államnemzetbe.
A román politikusokat láthatóan zavarja az a paradigmaváltás, amire sajátos módon épp Kelemen Hunor hívta fel a figyelmet a Fidesz minap lezajlott kongresszusán elmondott beszédében. Ennek felsorolt pillérei a magyar állampolgárság kiterjesztése, valamint az elszakított nemzetrészek kulturális és nyelvi identitásának megőrzését, megerősítését célzó intézmények és programok.
Most eltekintek az RMDSZ és Kelemen Hunor tevékenységének árnyalt elemzésétől, köteteket írtam az elmúlt több mint három évtized kihagyott helyzeteiről, a Kelemen által vezetett szövetség következetlenségeiről, mulasztásairól és belső szabálytalanságairól. Itt és most az a fontos, hogy amit a legnagyobb elszakított magyar nemzetrész meghatározó politikai erejének első embere elmondott, az valós tény.
Bár fogy a Kárpát-medencei magyarság, de együtt lélegzik, együtt fejlődik, s még politikai értelemben is együtt mozog, akár tetszik ez a trianoni utódállamok vezetésének, akár nem. Mindez nemcsak a választásokon mutatkozik meg, hanem az élet megannyi területén a tudománytól a vendéglátáson át a szórakoztatóiparig.
A kétezres évek elején a legnagyobb hazugságok egyike, amit Frunda György akkori RMDSZ-es szenátortól Dávid Ibolyáig mindenki harsogott, az volt, hogy a kisebbségi magyarság sorsát automatikusan rendezni fogja a régió országainak uniós csatlakozása, hogy a Trianon okozta sebek is begyógyulnak majd. A hurráoptimisták falkája még azt is képes volt felróni akkoriban a Fidesz vezetőjének, hogy nem áll be a hozsannázók kórusába, hogy mer az uniós tagság előnyei mellett a hátrányokról is beszélni. Visszatekintve az elmúlt két évtizedre, kijelenthetjük, hogy nem hozott érdemi változást sorsunkban az unió, ahogy azt nem is várhattuk egyébként a realitások talaján állva. Az viszont tény, hogy a határokon átívelő magyar reintegráció programjának sokkal kedvezőbb feltételrendszert biztosítanak az átjárható határok.
A legfőbb kihívás ma ellensúlyozni azt a roncsolást, amit a felnövekvő nemzedékek tudatában a globalizmus, a hazai ballib zsoldosmédia, illetve a kisantantállamok propagandája okoz határon innen és túl. Nem elég megőrizni az ország etnikai és vallási homogenitását, ellenállni a migrációnak, ha átprogramozzák sátáni erők az utánunk következő generációk agyát.
A gyökértelenedés és a Stockholm-szindróma ellen kell felvenni a küzdelmet, ami feladatot ró a teljes oktatási rendszerre az óvodától az iskolán át az egyetemig, s a tájékoztatáspolitikára éppúgy, mint az egyházakra. A nemzeti öntudat tervszerű karbantartása szerves része kell hogy legyen a nemzetpolitikai paradigmaváltásnak.
Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) ülésén a Várkert Bazárban 2023. november 17-én. A kormányfő mellett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes (balra) és Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)
