A nyolcvanas évek közepén, bár örvendetes hírek érkeztek a „glasznosztyról” és a „peresztrojkáról” a Szovjetunióból, úgy hittük, hogy nem fogjuk megélni a Ceausescu-rendszer bukását. A „trónutódlás” biztosítva volt, a kis Ceausescutól, Nicutól semmi jót nem lehetett várni. Nem csoda, hogy mihelyt szemléletváltás következett be a magyar kommunista vezetésben, s a nyolcvanas évek vége felé Erdélyben híre ment, hogy már nem adják vissza azokat, akik a zöldhatáron át érkeznek a román fennhatóság alatt álló területekről az anyaországba, és azokat sem, akik nyaralásukat meghatározatlan ideig meghosszabbítják, tízezrek keltek útra egy jobb, magyarabb és méltóságtelibb élet reményében. A „menni vagy maradni” iszonyatos morális dilemmáját mutatta be Csurka István Megmaradni című drámája, amit nemrég tűzött műsorára a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház.
Nem sok hiányzott ahhoz, hogy ugyanolyan „ki innen, de minél előbb” pszichózis alakuljon ki az erdélyi magyarság körében, mint ami a nyolcszáz éves erdélyi múltra visszatekintő német népcsoportokat, a szászokat és svábokat szabályosan felszámolta.
Ebben az időszakban magyar könyv vagy sajtótermék felettébb nehezen jutott át a határon. A kilencvenes évek elején mesélte az egyik egyetemi oktatónk Budapesten, hogy nem sokkal a diktátor 1989-es bukása előtt még azt a Népszabadság-számot is elvették tőlük a vámosok, amelyikbe a síbakancsot csomagolták. Valahogy mégis eljutott hozzánk az Új Tükör című magazin 1984-es évfolyamának 46. száma, amelyben egy igazi szellemi csemegére akadtunk. Cuius regio? címmel jelent meg a lap szerkesztője s későbbi főszerkesztője, Fekete Sándor jegyezte szöveg, amit kézről kézre adtunk. A szerző ebben idézi a Magazin című bukaresti hetilap 1984. január 21-i számának egyik közleményét, mely szerint
az egy ideig Tibetben élő utazó, aki 1834-ben az indiai Kalkuttában kinyomtatta az első tibeti–angol szótárt, valamint a tibeti nyelvtant, a román Alexandru Sama volt,
majd így folytatja:
Nekiestem a főbb román lexikonoknak és enciklopédiáknak, hogy megtudjam, ki ez a Sama, aki elvette Kőrösi Csomától az elsőséget, de hamar kiderült, hogy domnul Sama nem létezett, pusztán annyi történt, hogy Kőrösi Csoma Sándort románosították meg a bukaresti Magazinban. […] Fel kell tételeznem, hogy a bukaresti Magazin szerkesztői azt hiszik, még tart a vallásháborúk kora, amikor is a »cuius regio, eius religio« elve érvényesült: akié a tartomány, azé a vallás. Ha a földesúr katolikus volt, tűzzel-vassal pápistává tette jobbágyait, ha a vidék református főúr kezére került, nem nyugodott addig, amíg meg nem reformáltatta parasztjait is. Csakis ilyen alapon hihetik a Magazin szerkesztői, hogy mivel Erdély egy idő óta Romániához tartozik, a magyar történelem klasszikus erdélyi alakjai is automatikusan románokká avanzsálnak. […] Mi a magunk részéről továbbra is csak tisztelni fogjuk mondjuk Balcescut, Arghezit vagy Petru Grozát, anélkül, hogy magyarrá akarnánk tenni őket. Ilyen kisajátításra egyébként nincs is okunk: a magyar történelem, irodalom, művészet és tudomány számunkra épp elegendő nagy embert nevelt fel, s ezért nem ácsingózunk a mások klasszikusaira.
Merőben szokatlan hangnem volt ez. A magyar tévében és rádióban a nyolcvanas évek vége felé egyre gyakrabban esett szó Erdélyről, többnyire indokolt pátosszal és nemzeti felelősséggel, de ez a nyugodt intellektuális fölény, ez a nyílt lekezelés ismeretlen volt, és mi tagadás, nagyon jólesett. A románoknak az idézett esethez hasonló arcátlanságával nap mint nap találkoztunk s íme, végre valaki megfogalmazta helyettünk nyomtatásban, fehéren-feketén azt, amit éreztünk s gondoltunk.
