Tavaly ősszel, amikor Lentulai Krisztián meghívott Bezzeg című műsorába, szót ejtettem a liberális kényszerítés természetéről. De hogy az általam akkor említett puhító házibuli és egyáltalán a különféle furcsa módszerek hogyan leplezik le a baloldali hálózatot, arról érdemesebb hosszabban is elgondolkodnunk.
A jelszó: velünk vagy ellenünk. A baloldali eszmékbe – pontosabban szólva abba az ideológiai káoszba, ahol ők tanyáznak – soha nem szivároghat be a másként gondolkodás egyetlen eleme sem. A liberális (mostantól nevezzük így őket, bár a szocialista, anarchista, woke hívő, feminista, LMBTQ-aktivista és a többi gyakorlatilag ugyanazt jelenti) magát modernnek, mindenki mást pedig elmaradott szerencsétlennek lát.
Magyarországon a kilencvenes évek elejétől tenyésznek liberálisok saját készítésű díszketrecükben. Magukról őszintén elhiszik, hogy tévedhetetlenek, a többieknek pedig feltétlenül el kell tűnniük, meg kell semmisülniük, hiszen kívül rekedtek az ő szép, új világukon.
Újságírói pályafutásom harminc esztendejében sokat beszélgettem liberálisokkal. Eleinte sokszor, aztán ritkábban, ma pedig már egyáltalán nem. Bolgár György időnként üzen, hogy a rádióműsorában szívesen vitatkozna velem, hívtak az ATV-be is, de köszönöm, nem. Semmiféle gyűlöletet nem érzek, egyszerűen nem tudok velük miről beszélgetni. Nincsenek közös témáink. A liberális valójában nem hisz, mert nem hihet Istenben, vagyis a teremtett világ neki csak véletlenek sorozata, a magyar nemzet leginkább lakosság, a család pedig tökéletesen egylényegű a meleg párok együttélésével. Felmondjuk egymásnak a nézeteinket, de sehonnan nem indulunk ki, sehova nem haladunk, így – nyilvánvalóan – semmis lesz a végeredmény is. Ebben inkább nem veszek részt. Évek óta azért nem vitatkozom liberálisokkal, sem a nyilvánosságban, sem a magánéletben, mert tökéletesen ismerem az érvelésüket. Azt is tudom, hogy
képtelenség őket visszahódítani a tények és a tapasztalatok birodalmába. Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt végleg elröppentettem életemből a liberálisokat, és milyen remekül tettem. Ők azonban nem így gondolkodnak rólunk, a magyar emberekről, közös szülőföldünkről. Bármilyen eszközzel – beleértve ebbe a zsarolást, fenyegetést, kényszerítést – érvényt akarnak szerezni téves nézeteiknek.
Annak idején, a kilencvenes években bárhova fordult az ember, liberálisokba botlott. Pedig talán akkor sem ők voltak többen, viszont sikeresen keltették maguk körül a hatalom és a tudás illúzióját. Ma is az a helyzet, hogy aki valamiről többet tud náluk, műveltebb, olvasottabb, képes elrendezni magában a világ dolgait, azokat vagy maguk mellé állítják, vagy örökre kirekesztik. A kilencvenes években így telt az élet a budapesti értelmiségi szalonokban. A valódi liberális persze nem szellemi artista, inkább csak ügyes kereskedő. Csalhatatlan szimatával felfigyel arra, hogy itt ez a vidéki gyerek, huszonéves, jól néz ki, értelmes, tehetséges, lehet belőle valamit faragni, nosza, tereljük a megfelelő irányba. A puhító házibuli – hogy végre erről is beszéljünk – éppen ennek a fóruma, mint ahogyan bármilyen találkozó, ebéd, kávézás, folyosói beszélgetés is.
