Nagyjából 1993-ban meg kellett volna értenem – mert elmondták százszor –, hogy ebben az országban ők irányítanak mindent, a gazdaságot, a politikai életet, a kultúrát és persze a sajtót is. Vagyis aki bármit el akar érni, csakis velük, általuk lehetséges, ezért liberálissá kell válnia az embernek. 

És nem azért, mert ne lett volna jó a több, mint a kevesebb, hanem mindig azokra gondoltam, akiket valóban szeretek, aztán rájuk néztem, és hívtam a taxit, leléptem a puhító házibuliból. Akkor már mindenféle értelemben kész ember voltam, és mindenben az ellenkezőjét vallottam, mint ők, és ha tudják, hogy ilyen vagyok, aligha kísérleteznek. Azért élveztem a műsort, s bár tizenöt-húsz évig valóban úgy tűnhetett, hogy ők diktálják a tempót ebben az országban, mára – nagyjából – sikerült legyűrni az egyeduralmukat.

Emlékszem a puhító házibulik egyik jellegzetes kiszólására: következetesen magyaroknak szólították a többi embert, mintha valami távoli, külső érintkezésben lennének az ország népével, saját honfitársaikkal. Világosan emlékszem, milyen értetlenül néztek rám, amikor erdélyi vagy felvidéki utazásaimról, az ottani magyarság helyzetéről meséltem. Felfigyeltem arra is, hogy a liberális társaság botrányosan sznob, állandóan a kapcsolataikkal, a hatalmukkal, a pénzükkel hencegnek. Minden esetben úgy bánnak veled, hogy megértsd: te még csak próbaidőn vagy. Bizonyítanod kell, az elkötelezettség jelét mutatnod, hogy valamennyire maguk közé fogadjanak. Például nyilvánosan, fojtott kacagással (ahogyan ők tették) le kellett volna parasztoznod nyolcmillió vidéki magyart. Éppen azt a vidéki közeget illett volna megtagadni, ahonnan érkeztél, és ahol mindig is otthon érezted magad. Vagy aláírni valamelyik hülye petíciójukat. Esetleg nyilvánosan, televízióban vagy írásban hitet tenni az ő fonák értékrendszerük mellett. Mert 

A felsoroltak és az a sok-sok millió ember, aki nem tartozik hozzájuk, szerintük csak látszat, nem pedig a valóság. Ezért van az, hogy a saját berkeikben felnevelt tehetségteleneket ezerszer jobban becsülik, futtatják, támogatják, mint a maguk jogán kivált szupertehetségeket.

Megkaptam azt is évekkel ezelőtt, hogy nyilván kisebbségi komplexusban szenvedek, azért utálom a művelt, világlátott, széles látókörű liberálisokat. Magáról nem szívesen beszél az ember, de mondjuk meg őszintén: nemigen látok összehasonlítási alapot. A könyvek, amelyeket kamaszkoromtól máig elolvastam, a helyszínek, ahol újságíróként vagy magánemberként jártam, minden szellemi és anyagi javam, amit a magam erejéből elértem, éppen elegendő muníció számomra. Ami eddig történt velem: csodálatos történet. Amiben részt vettem vagy éppen nem vettem részt, joggal tehet büszke emberré. 

Ahogyan a valóságos élethez is jobban kapcsolódom, hiszen nem belterjes burokban, hanem családban, közösségben, utcán, focipályán, vízparton nőttem fel.

Egy szó, mint száz: nemhogy hátrányban lennénk, valójában sokkal többet tudunk, értünk, mint ők. Kétségeink pedig csakis azért lehetnek olykor, mert ők üvöltve hirdetik a saját dicsőségüket, mi pedig szerénykedünk, és vonakodva adjuk meg az elismerést a teljesítményünkért. De a végső szó mégiscsak azoké, akik szolgáltak és utat mutattak. Mert ha fölényesen megveted a másik embert, és ebből igyekszel tőkét kovácsolni, örökre eltűnsz, semmi sem marad utánad.

Borítókép: Farkasházy Tivadar, akinek balatonszárszói nyaralója éveken át a véleménydiktáló baloldali értelmiségiek, újságírók egyik találkozóhelye volt (Fotó: Nemzeti Sport/Korponai Tamás)