Jó lenne tisztán látni, hogy ki, miért felelős azokban a kérdésekben, amelyek oly nagy intenzitással foglalkoztatják a magyar társadalom közvéleményét.
Való igaz, hogy meglehetősen irritáló volt az egészségügy és az oktatásügy béreinek súlyos lemaradása az átlagbérektől az elmúlt évtizedekben. A sajtó egy része hangos is volt a tanártüntetésektől, s számos polgár maga is találkozott az iskolai problémákkal, az egészségügyi intézmények várólistáival, betöltetlen állásaival. Látta, ha volt szeme rá, mennyire elöregedett az orvosi kar. Tanárhiány, az egészségügy súlyos anyagi helyzete, az orvosok hiánya: ez bizony az elmúlt hónapokban a kormányzatot láthatóan nagy erőfeszítésekre késztette.
De vajon hol van ezeknek a problémáknak a gyökere? Nézzük meg tehát a legegyszerűbb, a statisztikai zsebkönyvekben megtalálható (folyó áras) adatokat!
2010-ben a nettó nemzetgazdasági átlagbér havi összege 132 604 forint volt. Az oktatásügyben az átlag nagyjából ugyanekkora, 133 013 forint. Az egészségügy átlagbére: 102 009 forint volt. Azaz itt 23 százalékkal alacsonyabbak voltak a bérek, mint a nemzetgazdasági átlag. Ilyen arányokat örökölt meg a 2010-ben hatalomra került kormány.
Ha az időszak egészét nézzük, és a 2010-es adatokhoz viszonyítunk, azt látjuk, hogy 2010–2022 között a nemzetgazdasági átlagkereset bázisindexe 251 százalék volt; az oktatásé 230 százalék, az egészségügyé 297 százalék. Az oktatásügy tehát némileg lemaradt a növekedési ütemben. Ezt most szándékozik a kormányzat pótolni, s az egészségügyi kiszolgáló személyzet lemaradt bérét is. De csaknem minden évben igyekezett a kormányzat emelni, ami a költségvetésből való finanszírozás miatt nem volt könnyű feladat. Hiszen a költségvetés bevételeinek nagyon jelentős része megy el adósságszolgálatra, amit kényszerűség fizetni. Ugyanakkor az EU-s szabályok folyamatosan kényszerítettek a háromszázalékos deficit betartására. Különösen nehéz volt a helyzet a 2010-es esztendőben. Kemény megszorításokra kényszerített rá bennünket az EU. Még adósság terhére sem lehetett emelni a költségvetés kiadásait az egyes ágazatokban. Igaz, a Covid-járvány alatt ezen lazítottak, de hát akkor az egész világban érvényesült ez a tendencia.
Csakhogy meg kell nézni, honnan indultak ezek a humán ágazatok 2010-ben.
Tisztelt olvasók, nem tudom, eléggé megrázó-e az adat, hogy az oktatás és az egészségügy bérei az összes többi ágazatéhoz viszonyítva 2010-ben a két utolsó helyet foglalták el! Vagyis az átlagbéradatok, amire mint örökségre hivatkoztunk, ezt jelentették! Innen indultunk! Bocsánat: ezért az alacsony színvonalért vajon ki volt a felelős?
Az emelések eredményeként azóta a két ágazat feljebb kúszott egy kicsit a rangsorban: most már az egészségügy a tizenkilenc ágazatból a 12. helyen van. Az oktatás eggyel előbbre került: a 11. helyet foglalja el. Vagyis a megalázó helyzeten egy kicsit sikerült változtatni. Azonban mindkettő még mindig az átlag alatt van az ágazati átlagbérek sorrendjében. Kérdem, vajon miért volt ilyen nagyon terhes örökség hazánkban? Amit az elmúlt bő évtized alatt igyekezett némileg korrigálni a kormányzat, bár még nem sikerült teljességgel?
Tudom, nem szeretik a polgárok, ha a múltra mutogatunk vissza. De ha meg akarjuk érteni az okokat, kénytelenek vagyunk nagyon messzire visszatekinteni. A forint bevezetésekor a kommunista párt akaratára, a proletárdiktatúra szellemében az értelmiségi bérek messze alatta maradtak a munkásbérek szintjének.
Ezt az aránytalanságot a későbbi évtizedekben sem sikerült kiküszöbölni, mert a kormányt fojtogatta a súlyos külföldi államadósság. Amit a rendszerváltáskor ugyancsak megörököltünk. S azóta is nyomaszt bennünket.
Különösen az utóbbi néhány évben, amióta Brüsszel jelentős, nekünk járó devizaösszeget tart vissza, és ezáltal újbóli eladósodásra kényszerültünk.
Talán sikerül e pár adattal kicsit helyére tenni a felelősség kérdését. És az is tény, hogy senki nem segített rajtunk. Se Marshall-terv, se Brady-terv. Se USA, se EU. Az üzleti szférában az utóbbi években még csak mentek feljebb a bérek, de a költségvetés a fojtogató adósságok miatt többre nem volt képes. Ezért szakadtak le a költségvetésből finanszírozott ágazataink olyan mértékben, hogy a kiigazítás most már elkerülhetetlenné vált. A 2010-es évek közepén talán lehetett volna hamarabb indítani a korrekciót, de hogy amit örökségbe kaptunk, az volt a meghatározó, az vitathatatlan.
A szerző közgazdász, professor emerita
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Délmagyarország/Karnok Csaba)
