Mielőtt elolvadna a jég

Fournier, Campbell, Atkinson, McGauley, Laberge. Találós kérdésnek is beillik: melyik csapat lehetséges kezdőötösét soroltam fel? A létszám persze árulkodó, ami alapján csupán a kosárlabda és a jégkorong jön számításba. Nos, utóbbi a megfejtés, a magyar kirakatcsapat, az immár másfél évtizede az osztrák bajnokságban vitézkedő Hydro Fehérvár AV19 két hátvédből és három csatárból álló egyik lehetséges sorának tagjait soroltam fel. Fournier, Campbell és Atkinson már évek óta a klub játékosa, de véletlenül sem megbántva őket, a szűkebb pátrián, Székesfehérváron túl nem írták be a nevüket a magyar sporttörténelembe. S nem azért, mert ne tennék a dolgukat professzionálisan – ez nyilvánvalóan alapfeltétele az évről évre megújuló szerződésnek –,

hanem mert a fehérvári hoki az évek során valahogy kihullott a magyar sport fókuszából.

Néhány éve még országos ügyként éltük meg, hogy a Volán bejut-e a rájátszásba a „sógoroknál” – ma már ez inkább csak vármegyei hír. A Fehérvár jelenleg 2-2-re áll az osztrák Pustertal Wölfe elleni negyeddöntőben, s bizony a hazai mérkőzéseken a rájátszásban sem telik meg csurig az ifjabb Ocskay Gábor nevét viselő jégcsarnok. Nemhogy Ocskay és Palkovics, de Sarauer és Banham örökébe sem léptek korszakos játékosok, Erdély Csanád Dániában játszik, a fehérvári jelent még mindig elsősorban két rutinos hokis, Hári János és Bartalis István jelenti.

A hét végén megkezdődött a magyar, pontosabban magyar bázisú – mert hogy erdélyi csapatok is szerepelnek az Erste-ligában – bajnokság rájátszása is. Sajnos ugyancsak csekély érdeklődés közepette. Pedig anno micsoda hír volt, hogy a Csíkszereda és a Gyergyó is csatlakozik a magyar bajnoksághoz! Ugyanakkor, amikor a Volán elindult Ausztria felé, a székely csapatok hazataláltak. Beváltották a hozzájuk fűzött reményeket?

További Vélemény híreink

Micsoda fordulat! A kiesés ellenére mégis él válogatottunk olimpiai reménye!

Egyfelől mindenképpen, hiszen ma már senki sem csodálkozik rá az erdélyiekre, csak az elkeseredett küzdelem hevében buggyan ki egyesekből a „románozás”. Egy Magyarországon született, később aztán a Gyimesekben letelepedett néptáncos, népzenész házaspártól hallottam, akkor érezhették, hogy már nem csupán vendégek, hanem gyökeret eresztett helyi lakosok, amikor ellenlábasaik is akadtak. Nos, a Csíkszereda és kisebb léptékben a Gyergyó már évek óta megfelel eme kritériumnak, hiszen – persze csak jégkorongban – talán Újpesten sem viseltetnek olyan ellenszenvvel a Ferencváros iránt, mint Csíkban.

Másfelől viszont az erdélyi csapatok mintha túlzottan is belesimultak volna az itteni miliőbe.

Kisebb léptekben ugyanaz a folyamat ment végbe a Székelyföldön, mint Magyarországon: a kiépülő infrastruktúrával párhuzamosan a sportágat másfél évtizeden át tápláló lobogó lángot takarékra vették. Hol van már a „Ti húszan egy nemzetért” hazafias hevülete? A Csíkszereda, a Gyergyó és – hogy róla se feledkezzünk meg – a Brassó is tele van tűzdelve légiósokkal, úgy is mondhatnánk, külföldi játékosok nélkül e csapatok sem boldogulnak.

A hoki a székelyek nemzeti sportja – vallják ők maguk és hirdetjük mi is, de a legalább az Erste-liga szintjét megütő játékosok számában ez nem tükröződik. Pedig csíki hokidrukkernek lenni – ahogy manapság mondják – továbbra is életérzés. A csapatot Brassótól Debrecen át Újpestig mindenütt durván százfős tábor buzdítja, és győztes meccsek után mindig kijár a fiúknak a székely himnusz.

A hajrájához érkező 2023–24-es idényben igazából két hír ütötte át a szélesebb ingerküszöböt. Az egyik Kevin Constantine árulása, majd Canossa-járása. Az amerikai szakember két éven át dolgozott Magyarországon. Ebből az első parádésra sikeredett, hiszen történeti eredményként a Fehérvár először az ő irányításával jutott be 2022-ben az osztrák bajnokság döntőjébe. Ő az, őt vártuk, sóhajtottak fel sokan a sportágban. A fehérvári sikeren felbuzdulva szövetségi kapitánynak is kinevezték a tengerentúli edzőt. Utólag természetesen mindig könnyű okoskodni, de nem biztos, hogy jó húzás volt. A magyar válogatott, bár hatalmas küzdelemben, Ausztriával szemben csupán büntetőkkel alulmaradva, kiesett az elitből a 2023-as finnországi világbajnokságon. Ami természetesen nem kudarc, de úgy tűnt, végre ismét szerencsés a csillagok állása, van esély a bennmaradásra. Egészségesen, bizonyítási vágytól égve ott volt a csapatban valamennyi tapasztalt, külföldön is bizonyított játékosunk, és a fiatalok közül is többen berúgták a válogatott ajtaját. Néhányan már a vb előtt morogtak, Constantine annyira mégsem jó edző, mint remélték, s ha túlzás is lenne azt állítani, hogy megbomlott az egység, de az a szent szövetség sem jellemezte a válogatottat, mint mondjuk Pat Cortina idején.

Constantine nem is annyira a vb-n, mint azután égett le: érvényes szerződése dacára önkényesen odahaza vállalt munkát. A botrány két újabb felvonással dagadt tovább. Constantine-t előbb felmentették amerikai klubjánál; messziről fülelő ember azt hall, amit akar, Magyarországon mindenesetre egy mínuszos hírt mindenki úgy értelmezett, hogy a különben is keményfejű tréner rasszista indítékkal bántalmazta az egyik játékosát. Ezek után Constantine októberben váratlanul Csíkszeredában tűnt fel, sőt ő irányította a Sportklubot a Gyergyó elleni bajnokin, ami után lesújtott a sértett szövetség, három pont levonással, pénzbírsággal büntette a székely csapatot, akár a kizárást is kilátásba helyezve, ha nem szakít az exkapitánnyal. Január végi hírként a büntetés jogerőre emelkedett, annak valamiért már nincs hírértéke, hogy Constantine továbbra is Csíkszeredában dolgozik, a román bajnoki meccseken ő maga dirigálja a csapatot, csupán az Erste-ligában ül fel a lelátóra.

Kis magyar jégkorongabszurd.

A másik országos szintre emelkedett esemény a hazai rendezésű olimpiai selejtező, helyesebben előselejtező torna volt, amelyen a magyar válogatott a jégen nem tudta kiharcolni a továbbjutást, ám a belarusz válogatott továbbra is érvényben lévő kizárása miatt augusztusban mégis játszhat – tegyük hozzá, csekély reménnyel – a 2026-os milánói részvételért. A mieink az első helyről döntő mérkőzésen Japánnal szemben maradtak alul 2-1-re, ami az olimpián túlmutatva is rossz hír. Az április végén, május elején esedékes, ezúttal ismét divízió I/A világbajnokságon ugyanis Japánt mindenképpen le kellene győzni a visszakerülés érdekében, mert különben ugyan mire számíthatnánk a két favorit, a házigazda Olaszország, valamint Szlovénia ellen.

Pedig úgy kell a siker a sportágnak, mint egy falat kenyér. Továbbmegyek, a feljutás önmagában kevés, a válogatottnak – s nem csak a férfiaknak, a nőknek is – stabilan meg kellene vetnie a lábát az elitben. Kell az eredmény, különben a magyar hoki visszasüllyed oda, ahonnan három évtizede tényleg csodával határos módon felkapaszkodott: az ingerszegény középszerből.

A jelenből a múltba visszatekintve még tisztábban látszik, hogy az ezredfordulót követő évtizedben a jégkorong és – más dimenzióban bár, de hasonlóképpen – a kézilabda népszerűségét paradox módon a labdarúgás hiánya is táplálta. A sikeréhség, más megközelítésben a nemzettudat megélése iránti vágy, amire napjainkban legkönnyebben és legtisztábban a sport kínál lehetőséget.

Immár egy évtizede, ha korszakhatárt akarunk kijelölni, akkor a Norvégia ellen 2015 őszén győztesen megvívott Európa-bajnoki pótselejtező óta ismét versenyképes a magyar labdarúgás. Aki ki akar törni a futball árnyékából, aki hallatni akarja a hangját, annak eredményt kell felmutatnia. A kézilabda megtalálta a kiutat, igaz, a neheze, a két olimpiai selejtező még előttünk van. Jégkorongban a divízió I és az osztrák bajnokság már nem inger. Ingázás helyett szintet kell lépni, mielőtt elolvadna a most még vastag jégpáncél.